Mostanra teljesen nyilvánvalóvá válhatott még a legnaivabbak számára is, hogy Szíriában nem egy „szimpla” polgárháború zajlik, hanem egy klasszikus háború, hiszen az Asszad-rezsim elleni fegyveres akciókban egyre több külföldi vesz részt: dzsihádisták, szalafisták, zsoldosok, az Új Világrend nemzetközi brigádjai. Ez ma már közismert tény, amellyel tisztában vannak a kormányok és a titkosszolgálatok éppúgy, mint a mainstream média, sőt maguk az amerikai és izraeli vezetők sem titkolják.
Noha az Egyesült Államok hivatalosan mindig a demokratikus értékek és a nők emancipációja védelmében száll meg más országokat, a múltbeli, jelenlegi és jövőbeli háborúi valójában egészen másról szólnak. Távolról sem a „felszabadított” népek boldogságát és jólétét célozzák, sokkal inkább a nemzetek és az államok lerombolását - mindenekelőtt azokét, amelyek zavarják a Wall Street és a City közel-keleti hídfőállása, Izrael regionális hatalmi ambícióit -, hogy a romjaikon azután megnyílhasson a globalista szupermarket egyik újabb bazárja.
Szíria mint a térség utolsó szekuláris állama megdöntésére valójában egy teokratikus nagykoalíció állt össze, amelynek tagjai a spirituális-ideológiai rokonság okán tökéletesen megértik egymást, és többé-kevésbé azonos a céljuk: kiiktatni minden rivális regionális hatalmi pólust. Akárcsak Törökország, Szaúd-Arábia, Katar és Jordánia, demokratikus álcájuk ellenére az USA és Izrael is hamisítatlan teokráciák, amit egyebek mellett az bizonyít, hogy míg az előbbiben a keleti kényurakat is megszégyenítő hatalmi jogosítványokkal felruházott elnök egyenesen Isten szerepét játssza, amikor saját hatáskörben dönt a „nemzetbiztonságot fenyegető egyének” likvidálásáról, ahogyan azt nemrég Obama tette mintegy harminc potenciális célszemély tekintetében, addig az utóbbiban a miniszterelnök vagy a Moszad gyakorolja ugyanezt a funkciót.
Az állítólagos „nyilvánvaló sorsa” által vezérelt Amerika valójában egy elnöki diktatúra, amelyben az államfő kénye-kedve szerint dönthet emberek életéről vagy haláláról, vagyis háborúról és békéről, elkötelezve magát a cionista entitás mellett annak minden tévelygésében és túlzásában. A teodemokratikus Amerika hegemonikus „elhivatottsága” nemcsak anyagi és materialista természetű, hanem különböző ideológiai és vallási aspektusokból is táplálkozik. Ilyen például a „nyilvánvaló sors” (Manifest Destiny) doktrínája, amely Texas annektálásakor született 1845-ben, és amelynek értelmében az amerikai nemzet isteni küldetése a demokrácia és a civilizáció terjesztése, akkoriban a Mississippitől nyugatra, napjainkban világszerte.
Szíriában az USA és szövetségesei a tűzzel játszanak, amikor a felekezetek közötti ellentéteket szítják. Ami Basar Asszad kormányzatát illeti, autokratizmusához, brutalitásához és zártságához kétség sem férhet, viszont nem egyetlen ember diktatúrája, és még csak nem is egyetlen családé, mint a megdöntött tunéziai, líbiai és egyiptomi rendszer volt. Akárcsak egykor iraki bászista rokona, mindeddig biztosítani tudta a személyek és javak biztonságát, a vallásgyakorlás és külföldre utazás korlátlan szabadságát, a közoktatást és az egészségügyi ellátást mindenki számára. Most mindez veszélybe került.
Alain Chouet Szíria-szakértő, a francia titkosszolgálat egykori vezető munkatársa szerint „a szíriai (alavita, keresztény, drúz) kisebbségek fenyegetettségével a Nyugat csak a (rezsim) megfellebbezhetetlen elítélését és néha hisztérikus kiátkozását állította szembe, politikailag és néha katonailag is mindenhol integrista iszlamisták hatalomra jutását és a politikai szalfizmust támogató teokratikus államok szupremáciáját támogatva. (...) Készen arra, hogy elítélje az iszlamizmust a saját területén, a Nyugat bátorítja annak manővereit az arab és muszlim világban” (IHÉDN, 2012. június 27.).
Március elején az iszlamisták homszi bástyájának elfoglalásakor a szír kormányerők száznál is több külföldi harcost és különböző arab országokból származó zsoldost ejtettek foglyul. Májusban Tunézia belügyminisztere elismerte, hogy országának állampolgárai szír területen harcolnak a felkelők soraiban, és a szír ügyekben hagyományosan jól értesült francia sajtó is említést tett a Szíriába irányuló „dzsihádista turizmusról”. Akkoriban a baloldali Libération több tucatnyira, a jobboldali Le Figaro több százra becsülte a külföldi harcosok számát, a független Jeune Afrique c. hetilap pedig tudni vélte, hogy amióta Ajman al-Zavahiri, az al-Kaida főnöke február 11-én felszólította a muzulmánokat, hogy támogassák a lázadást, megsokszorozódtak a támadások Damaszkuszban és Aleppóban, külföldről pedig özönlenek a dzsihádisták az országba.
Május 16-án a RIA Novosztyi orosz hírügynökség jelezte, hogy „szíriaiakat” gerilla-harcmodorra és fegyveres propagandára (sic!) képeztek ki amerikai támaszpontokon Koszovóban, miután április végén a Tanjug szerb hírügynökség egy szíriai disszidens nyilatkozatát átvéve közzétette, hogy a szíriai lázadók hasznosítani fogják az egykori UCK (Koszovói Felszabadítási Hadsereg) harctéri tapasztalatait. Washington, Ankara és Rijád áldásával főleg Katar foglalkozik muszlim fanatikusok és külföldi zsoldosok toborzásával és Szíriába juttatásával. Emlékezetes, hogy Katar, ez a vahabita olajmonarchia 2003-ban hadműveleti bázisul szolgált az Irak ellen felvonuló amerikai szoldateszkának, tavaly pedig egy ötezer fős elitalakulattal közvetlenül is beavatkozott a líbiai „spontán” forradalomba.
Pedig a feszültség szítása helyett a nyugati diplomácia jobban tenné, ha kissé nagyobb figyelmet szentelne annak a három kínai hadihajónak, amely nemrég kelt át Szuezi csatornán, útban a szíriai partok felé, ahol csatlakozhatnak az orosz haditengerészet már helyszínen tartózkodó egységeihez. Mert a hangnem kezd eldurvulni Moszkvában is, ahol egyelőre még félhangosan, de már teljesen nyilvánosan „haramiaállamként” emlegetik az Egyesült Államokat, nevezetesen Szergej Lavrov külügyminiszter, aki szerint Washington reakciója a szíriai biztonsági vezérkar ellen július 18-án Damaszkuszban elkövetett bombamerényletre a terrorizmus egyértelmű igazolását jelentette. A bumeráng-hatás ez esetben is borítékolható volt.
Bandar bin Szultan hercegnek nem volt ideje megmelegednie a szaúdi titkosszolgálat igazgatói foteljében. Még egy hét sem telt el azóta, hogy az Asszad-rezsim számára kegyelemdöfésnek szánt damaszkuszi bombamerénylet végrehajtásáért Abdullah király a posztjával jutalmazta, és helyettesével, Masál al-Karnival együtt máris a CIA-kooperációban likvidált szír főtisztek sorsára jutott. Az a bomba végzett velük, amely a titkosszolgálat rijádi központjában robbant július 23-án, és amely - a Moszad-forrásokhoz közeli DEBKAfiles szerint - szabályszerű pánikot váltott ki Washingtonban, Jeruzsálemben és egyes közel-keleti fővárosokban egyaránt. Ezzel a látványos akcióval ugyanis Damaszkusz és Teherán nemcsak a királyi család „héjáit” tömörítő Szudeiri klán főnökén, Szaúd-Arábia volt washingtoni nagykövetén (1983-2005), az idősebb Bush „fogadott fián” állt bosszút, hanem egyúttal bebizonyították, hogy képesek behatolni a szaúdi vezetés legfelsőbb és legszigorúbban őrzött köreibe is.
Egyébként Szaúd-Arábia, amely a Szíria elleni agresszió egyik főkolomposa, „a belügyeibe való nyílt és igazolhatatlan beavatkozásként” értékelte, hogy az egyik orosz vezető a külügyminisztérium honlapján nyugtalanságának adott hangot a királyság keleti részében július elején síita tüntetők és a rendőrség között kirobbant, halálos áldozatokkal járó - és szerinte az ország stabilitását kockáztató - összecsapások miatt, és miközben óvott a felekezeti viszályoktól, felszólította a szaúdi kormányt „az emberi jogok, köztük a szólásszabadság” tiszteletben tartására.
Oroszország nagyon is tisztában van a Nyugat felforgató törekvéseivel, amelyek a Szovjetunió összeomlása után sem szűntek meg, és az USA által szított „narancsos forradalmak” a Kreml szemében állandó fenyegetést jelentenek a szovjet utódállamok társadalmi békéjére nézve. Az elnökséget ismét átvevő Putyin meg van róla győződve, hogy Moszkvába (és Teheránba) Damaszkuszon keresztül vezet az út. Éppen ezért az egymásnak feszülő hatalmi blokkok között szimbolikus ütközőállammá vált Szíria kérdésében jottányit sem hajlandó engedni: Nyugaton az euro-atlanti blokk és fegyveres karja, a NATO, Keleten a Sanghaji Együttműködési Szervezet, amely lassanként maga is leképezi a NATO „védelmi” modelljét, és amelyben Hu Csin-tao kínai elnök immáron „a regionális biztonság és stabilitás erődjét” látja.
A nyilvánvaló amerikai rosszakarat láttán Szergej Lavrov tovább lépett a Szíria elleni háborús uszítás leleplezésében, amikor teheráni sajtótájékoztatóján nyíltan azzal vádolta az USA-t, hogy fegyvert szállít a lázadóknak, miközben az Asszad-rezsimnek címzett orosz fegyverszállítások „nem sértenek meg egyetlen nemzetközi törvényt sem, és csak védelmi eszközökre irányulnak”. Putyin ugyanakkor arra kérte az Oroszország és hat ex-szovjet köztársaság alkotta Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetét, hogy készüljön fel béketeremtő kéksapkások Szíriába küldésére „a harcoló felek szétválasztása és az oda behatolt idegen erőkkel szembeni harc” (!) céljából. Nyikolaj Borgyuzsa, a katonai szövetség főtitkára megerősítette, hogy húszezer azonnal bevethető embere van az ilyen típusú küldetések végrehajtására.
Ebben a kontextusban került sor az orosz interkontinentális ballisztikus rakéták hatásos „tesztelésére”, amelyről ugyanitt korábban már beszámoltunk (Gazdag István: Szíria az orosz-amerikai stratégiai játszmában). Mindenestre ezek a minden jelenlegi és jövőbeli rakétapajzs áttörésére képes hipermodern rakéták nemcsak kijelölt földi célpontjaikat találták telibe, hanem képletesen a nyugati tábor pökhendiségét is, a lehető legadekvátabb módon téve egyértelművé az orosz politikai pozíciók valós súlyát, egyúttal azt is jelezve, hogy Moszkva szükség esetén kész „belépni a táncba” a Közel-Keleten.
Bizonyos tehát, hogy a szíriai válság mára globális biztonsági problémává vált, felfedve az egyre növekvő törést a Szíria elleni agressziót kitervelő és - arab, valamint más idegen zsoldosok közreműködésével - végrehajtó nyugati tábor, illetve a saját stratégiai céljaiknak megfelelően szövetségre lépő ellentábor tagjai között. Másrészt a 15 hónapja tartó fegyveres összecsapások során az is kiderült, hogy a kormányerők védekező képessége jelentősen felülmúlja az agresszorok támadóerejét. Mivel azonban az orosz és kínai kettős vétó miatt ezúttal nem lehet lenyomni a Biztonsági Tanács torkán a NATO-intervenciót, mint legutóbb Líbia esetében, Washington nyíltan pedzegetni kezdte egy nemzetközi felhatalmazás nélküli nyugati beavatkozás lehetőségét, ahogyan 1999-ben Koszovóban tette. Azóta azonban sok víz lefolyt a Volgán, és ma már Oroszország elég erős ahhoz, hogy látványosan demonstrálja stratégiai ütőképességét, a 6. amerikai flotta 40 hadihajójának, 175 repülőgépének és 21 ezer fős legénységének orra előtt bocsátva útjára az egyik csúcstechnológiájú ballisztikus rakétáját, valószínűleg a Jurij Dolgorukij stratégiai csapásmérő atom-tengeralattjárójáról.
Ezt a jelképes üzenetet nyilván Washingtonban is megértik, de a gyöngébb felfogásúak kedvéért Szergej Lavrov imigyen dekódolta: „A szíriai ellenzék, nevezetesen a legharciasabb komponensének egyoldalú támogatása nem fog békéhez vezetni... Valójában ezt a választást kizárólag a damaszkuszi rendszerváltás elérésének az akarata diktálja, szélesebb körű geopolitikai célkitűzések kontextusában. Ezek a tervek kétségtelenül Iránt célozzák, amelyet az Egyesült Államok, egyes NATO-tagok, Izrael, Törökország és a régió néhány államának koalíciója igyekszik meggyöngíteni... Az Iránt sújtó csapások eshetősége visszatérő téma, és én rendszeresen hangsúlyozom, hogy egy ilyen opció kiszámíthatatlan, sőt katasztrofális következményekkel járna. (...) A nemzetközi kapcsolatokban a válságok elérhetnek bizonyos korlátokat, amelyek nem léphetők át az egész világ stabilitásának veszélyeztetése nélkül.”
Mindazonáltal kevés az esélye, hogy a józan észre hallgatnak azok, akik ahhoz vannak szokva, hogy politikai szükségleteiknek, nemzeti glóriájuknak és bűneik önigazolásának megfelelően írják és főleg újraírják a történelmet. Elvégre a ”Jó” tábora ab ovo tévedhetetlen és bírálhatatlan.
MD 2012. VIII. 14-21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése