Guinness-rekord lehetne a plébános hűsége?

Sokan a Guinness-rekordok közé sorolják, bár ő nem tartja magát annak. Sokkal inkább egy egyszerű papnak, és hálás az isteni gondviselésnek, hogy hosszú lelkipásztori szolgálatát megszakítás nélkül egy kis közösségben végezhette, ahol immár tényleg atyjuknak tekintik a hívek, lelki gyermekei.

A 94 éves Alessandro De Sanctis irigylésre méltóan könnyedén viseli életkorát, nemrég ünnepelte pappá szentelésének 70. évfordulóját a filettinói Santa Maria Assunta plébánián. Szentelése után rögtön ide került, 63 éve itt plébános. Maga is azt mondja, hogy valószínűleg eddig ez a leghosszabb plébánosi szolgálat ugyanazon a plébánián Olaszországban.

Don Alessandro mindennek ellenére inkább távol tartja magát attól, hogy „elsőnek” tartsák. Ehelyett inkább Isten bocsánatát kéri a sok hiányosságért, és hálát ad ezért a hosszú időszakért, a számtalan élményért és tapasztalatért, amely most a Szentatyával való találkozásban érte el csúcspontját. Mielőtt XVI. Benedek szeptember 24-én kihallgatáson fogadta Castel Gandolfóban, ezt mondta: „Biztos, hogy rendkívül örömteli nap lesz számomra, amely megerősíti, hogy teljesen Istent és az Egyházat szolgálom a pápa vezetése alatt”.

Véletlen és örömteli egybeesés, hogy (1918-ban) XV. Benedek pápasága alatt született, és most azzal az egyházfővel találkozik, aki a Benedek nevet választotta az iránt a pápa iránti tiszteletből is, aki az I. világháborút esztelen mészárlásnak nevezte. „Életem alatt nyolc pápaság zajlott le” – pontosítja De Sanctis.

Számtalan emléke közül az egyik nagyon élő a plébános számára: „1931 volt, és az anagni kisszeminarium többi növendékével együtt magánkihallgatáson fogadott XI. Piusz éppen azokban a napokban, amikor a fasizmus erős támadást indított az Egyház és világi oktatási intézményei ellen. Tisztán emlékszem, hogy Ratti pápa fejemre tette a kezét és megkérdezte, honnan jöttem.” A múlt század többi pápájáról beszélve, különleges szeretettel emlékszik II. János Pálra, akit az Anagniban tett látogatása során személyesen hívott meg a filettinói hegyekbe síelni. Egyébként pedig az öreg plébános, aki tíz évvel fiatalabbnak tűnik koránál, féltékenyen őrzi hosszú élettörténetében azokat az emlékeket, amelyek Istennel való kapcsolatáról és azokkal az emberekkel szövődött barátságáról szólnak, akiket szolgált.

Elsőként szeretett és mélyen vallásos szüleire gondol vissza: édesapjára, aki egész életében erdész volt és gyakran volt távol otthonuktól, édesanyjára, Cristina Mercurira és nővérére – aki most vele él –, valamint egy fiatalon elveszített fiútestvérükre. Korán Filettinóba került, ahol apai nagybátyja volt a plébános, don Filippo De Sanctis, itt végezte el az elemi iskolát. Ezt követték a szemináriumi évek és a pappá szentelés a háború közepette, majd káplánnak helyezték nagybátyja mellé. Filettino ezer méter magasságban elhelyezkedő kis település, ma alig 450 állandó lakost számlál, főként nyáron indul be itt az élet a hazautazóknak és a turistáknak köszönhetően. 1949-től nagybátyja után ő a plébános, 70 éve tehát, hogy Don Alessandro és a hegyi falu élete összefonódik. „Az egyik epizód, ami nagyon összekötött minket, a náci megszállás alatt történt. A plébánián menedéket adtunk szövetséges foglyoknak és partizánoknak, feljelentettek minket, aztán a fasiszták megtorlásaként kilakoltattak bennünket. Emlékszem, ahogy összegyűltünk a falu egyik pontján, és még inkább egymás testvérei lettünk.”

Mivel tartja karban magát? „Sok imádsággal, jó hegyi levegővel és a filettinói gyógyvízzel, amit minden nap iszom.” Ma don Alessandro folytatja a kis település mindennapi lelkipásztori gondozását, még ha csökken is a lakosság száma, és idén mindössze két házasságkötés történt. „Tennivalóban nincs hiány – mondja: sok ünnep van az év során, mint például Sienai Szent Bernardin pártfogónké, akinek testét egy zarándoklat során 2010-ben Acquilából egy időre idehozták.” Ahogyan a hívek köszönnek neki az utcán, kifejezi, milyen hálásak a hosszú és hű szolgálatáért, amely alatt valóban mindenki számára olyan lett, mint igazi atya.

Magyar Kurír

Forrás: Avvenire

Pap és cirkuszi bohóc egy személyben

Luciano Cantini nem sértődik meg, ha a fejéhez vágják: „igazi bohóc vagy!” Pedig 64 éves és pap. Azaz bohóc-pap. Cirkuszi bohócként járja az országot.

Művészneve Pompelmo (a szó jelentése grapefruit), de a hívek is Pompelmo atyának szólítják. Kései hivatás az övé, már vegyészként dolgozott, amikor úgy döntött, pap lesz. Egy éve káplán Livornóban, a kikötőben. Don Pompelmo sokszínű egyéniség: festett már templomablakot, a tengerészek káplánja, fogyatékosokat gondozó szervezet alelnöke, éveken keresztül látott vendégül otthonában bevándorlókat - így mutatja be az Avvenire ezt a különleges papot.

Gyerekkora óta a cirkusz szerelmese. 1981-ben, fiatal papként kezdte járni az országot a vándorcirkuszokkal, főként nyaranta – kezdetben vendégként volt jelen közöttük, később vállalta a bohócszerepet. Kedvelt produkciója volt, amikor a plébánián felejtett esernyőkkel játszott: 12 különböző méretű esernyőt rejtett el ruhája alatt, először a legnagyobbat nyitotta ki, és ahogy sorban mindet elvették tőle, végül egy mini-esernyője maradt.

Amikor a szeminaristák és a püspök előtt bemutatta produkcióját, a püspök biztatta, hogy folytassa munkáját-misszióját. Hiszen misszió is ez számára. Emlékszik, amikor kezdetben azt mondták neki a vándorcirkuszosok: „Ti, papok, megfeledkeztetek a cirkuszról, pedig el sem tudjátok képzelni, milyen nagy szükségünk van a jelenlétetekre, a szavaitokra.”

Pompelmo atya mély barátságot kötött a vándorcirkuszos családokkal: ő esketi, kereszteli, temeti a családtagokat. Sőt, körülbelül ötvenen a plébániáján vannak nyilvántartva állandó lakosként. Vallja, hogy nagyon sokat kap tőlük, hiszen az evangelizáció soha nem egyirányú: „Az úton lévő emberek vallásossága az egyszerű emberek vallásossága, akik megelégszenek az asztalról lehulló morzsákkal. Keresztet vetnek, mielőtt a színpadra lépnek, gyertyát gyújtanak, ha bevásárlás közben véletlenül találnak egy nyitva álló templomot, szentképeket tesznek ki a lakókocsikban. Az úton lévő emberek életében azonban vannak olyan értékek, vágyak, kapcsolatok, amelyek a rájuk odafigyelő embereknek megmutatják, mennyire jelen van Isten ebben a világban, az  emberi tekintet elől elrejtőző, zarándok Jézus milyen nagy utat tett meg velük együtt.”

Luciano atya dolgozott a CEI Migrantes Alapítványánál is az úton lévőkért: gondozta hírlevelüket, hittankönyvet írt a cirkuszokban és vidámparkokban tevékenykedő gyermekek számára.

Festett is nekik egy Szűz Mária képet: a szent Szűz palástja alatt az egyik oldalon egy cirkuszi sátor, a másikon egy vidámpark látható. Vallja, hogy nem szabad elveszíteni a kapcsolatot ezzel a különleges néppel, a vándorcirkuszosok népével: „Ha tiszteletteles figyelemmel követjük őket, ha útitársuk leszünk, talán mindannyiunkat gazdagabbá tesz a gazdagságuk. Az Egyház számára, amely az évszázadok során elvesztette nomád gyökereit, felszólítást jelenthetnek és segíthetnek megérteni önmagát.”

Magyar Kurír