Gazdag István: Háború a vízért?

Így utólag már egyre kevésbé vitatják, hogy Irak lerohanásának legnyomósabb oka – a „terrorizmus elleni háború” hangzatos lózungjával ellentétben – valójában az USA krónikus olajéhsége volt. Könnyen előfordulhat azonban, hogy a jövőben egy másik, sokkal életbevágóbb szükséglet miatt fog háborúzni. Miközben ugyanis egy főre vetítve az észak-amerikaiak fogyasztják a legtöbb vizet a világon, országuk vízkészletei nem újulnak meg a kellő mértékben. Egy friss amerikai tanulmány szerint a legtöbb ember az édesvíz készletek apadását tartja a legaggasztóbb kihívásnak. Az ivóvíz hiánya a megkérdezettek szerint még a klímaválságnál, a légszennyezettségnél és a fosszilis nyersanyagok kiapadásánál is nagyobb veszélyt jelent az emberiségre.

A Föld hétmilliárd lakója közül hárommilliárd nem rendelkezik sem egészségügyi infrastruktúrával, sem víztisztító rendszerekkel, csaknem másfél milliárd ember pedig még az ivóvizet is nélkülözni kénytelen. Ha semmi sem történik a tendencia megfordítására, 2025-ben a Föld lakosságának egyharmada vízínség sújtotta országban fog élni. A déli országokban fellépő összes betegség 80 százaléka a szennyezett víz fogyasztásának tulajdonítható, ami évente ötmillió áldozatot követel, így manapság az ivóvízhiány még a fegyveres konfliktusoknál is nagyobb mértékben járul hozzá a tömeges népvándorlások kiprovokálásához.

E téren tehát sokkal drasztikusabb a nemzetek közötti egyenlőtlenség, mint bármi másban: amíg egy észak-amerikai naponta átlagosan 600 liter vizet fogyaszt (egy New York-i 1000 litert), az EU-országok állampolgárai pedig 250-350 litert, addig egy afrikainak átlag alig 30 liter jut, sőt gyakran ennél is kevesebb.

Szó sincs persze a Föld kiszáradásáról, mert a kérdés nem egy általános vízhiány, hanem a minőségi ivóvízkészletek kimerülése. Édesvíz megfelelő mennyiségben áll rendelkezésre globális szinten, csak éppen egyenlőtlenül oszlik el, helytelenül hasznosítják, pocsékolják és szennyezik, tehát egyre nagyobb az esélye, hogy iható formájában rövidesen hiánycikké válik. Ha a fogyasztása továbbra is a jelenlegi ütemben növekszik, a szakemberek szerint két évtizeden belül robbanásszerű (650 % !) igény fog mutatkozni iránta.

Ausztráliában már most megkongatták a vészharangot, és az állam minden eszközzel igyekszik megfékezni a vízpazarlást és kordában tartani a lakosság nemtörődömségét. Az ausztrál városokban szigorúan szabályozzák, sőt esetenként korlátozzák a vízfogyasztást. Az Afrikánál is szárazabb déli kontinens területének 70 százalékán a kipárolgás szintje magasabb a csapadék mennyiségénél, és egyáltalán nem léteznek nagy folyók. Ráadásul a paradoxon még súlyosabb, mint máshol, mert noha a Föld egyik legszárazabb területéről van szó, legritkább természeti forrását mindeddig mégis párját ritkító gátlástalansággal pazarolták. Mindenekelőtt az éghajlati viszonyokat figyelmen kívül hagyó intenzív mezőgazdaság igényei miatt a vízkészleteket már a legmélyebb rétegekből is kiaknázták és felhasználták. Így aztán az ausztrálok kénytelenek voltak a tenger felé fordulni, azt remélve, hogy a tengervíz sótlanításával orvosolhatják a problémát, és kielégíthetik szomjúságukat. Az eljárás költsége ugyan jelentősen csökkent az utóbbi években, viszont a felhasznált energia következtében évente 85-230 ezer köbméter széndioxid jut a légkörbe.

Majdnem ugyanez a helyzet az Egyesült Államok nyugati tagállamaiban. Colorado, Arizona, Texas, Új-Mexikó, Nevada és Kalifornia krónikus szárazságban szenved. Márpedig a high-tech és a Szilícium-völgy dacára Kalifornia és öt másik állam élete attól a 2250 kilométer hosszú folyótól függ, amely a Sziklás-hegységben ered, átszeli a Grand Canyont és végül csaknem szárazon éri el mexikói torkolatát. A Colorado nélkül ugyanis nincs víz, és nincs élet. A Dél-Kaliforniában felhasznált víz 60 százalékát a folyóból veszik ki, sőt Las Vegas esetében a város fogyasztásának 90 százalékát. Az utóbbi évekre a folyó vízhozama alig hétmilliárd köbméterre esett, ami fele annyi, mint amennyi a harmincas évek nagy szárazságának időszakában volt. Eközben Las Vegas lakossága, a sivatag kellős közepén, havonta 3-4000 fővel gyarapszik.

Már jelenleg is a víz áll számos nemzetközi konfliktus hátterében, nevezetesen a Közel-Keleten. Ciszjordánia megszállása például csak akkor értelmezhető a maga teljességében, ha tudjuk, hogy vízkészlete lehetővé teszi az izraeli kolóniák túlélését, és hogy egymaga fedezi Izrael vízfogyasztásának negyedét. Ugyanez vonatkozik a Szíriától elhódított Golan-fennsíkra, amely a régió természetes víztornyának szerepét tölti be. Jelenlegi vezetői számára Izrael túlélését a víz fölötti ellenőrzés megszerzése és megtartása garantálja. Ezt a kontrollt az izraeliek szokásukhoz híven a palesztinok jogfosztásával tartósítják, akik engedély nélkül még kutat sem fúrhatnak a saját földjükön, miközben a zsidó telepesek gyakorlatilag sajátjukként kezelik és használják Ciszjordánia vízkészletét. A második világháború óta majdnem 40 esetben került sor

Ugyanígy Törökország, Szíria és Irak igyekszik kivenni a maga részét a Tigris és az Eufrátesz vizéből, történelmi és geostratégiai konfliktusuk tehát alapvetően más megvilágításba helyezi az egykori Oszmán Birodalom iránti nyugati érdeklődés fokozódását, hiszen Törökország birtokolja két szomszédja vízellátásának kulcsát. Noha az USA kérése ellenére a törökök nem voltak hajlandók elzárni a gátjaikat, hogy kiszárítsák Irakot az Öböl-háborúk alatt, a Szíriával szembeni ellenségességüket a két ország közötti hagyományos vízvita is táplálja.

A második világháború befejezése óta csaknem 40 esetben került sor fegyveres erő bevetésére államok közötti vízviták elintézésére, jellemző módon az esetek háromnegyedében Izrael és arab szomszédjai között. Noha kizárólag vízért mindeddig még nem indítottak háborút, a vízhiány fokozódása egész régiók instabilitását és végső soron destabilizálását vonhatja maga után, újabb ürügyet teremtve nemzetközi konfliktusok kirobbanásához.

MD 2013. V. 22.