Valahol Magyarországon
Negyvenes
évei vége felé közeledett, amikor egyik napról a másikra megszűnt az a
több száz embert foglalkoztató üzem, ahol hosszú évek óta a
bérelszámolók vezetője volt. Azóta nyolc év telt el, és abban a
kelet-magyarországi városban, ahol élt, ahol – a szó legszorosabb
értelmében – a kenyerét kereste, nem talált munkát. (Azt nem sejthette,
hogy a kenyér a maga valóságában és jelképesen milyen szerepet fog még
betölteni egy napon az életében.)
Eleinte
szakmájában próbálkozott, de másfél év után be kellett látnia, hogy
erre semmi esélye. A helybeli, még vegetáló cégeknél létszámstopot
rendeltek el, és ha akadt volna is munka, arra kizárólag nála sokkal
fiatalabbakat vettek fel. Nem járt jobban akkor sem történetünk női
szereplője, amikor nem képzettségének megfelelő munkát keresett. A
valaha volt középvezető, aki tűrhető egzisztenciával rendelkezett,
feladva korábbi büszkeségét, árufeltöltőnek, bolti eladónak
jelentkezett, de mindannyiszor idősnek és túlképzettnek minősítették és
kirostálták. Ettől kezdve úgy érezte: az életéért fut versenyt. Az idő
ellene dolgozott, munkanélküli segély már nem járt neki. Kilincselt,
hogy kocsmai pultosnak, benzinkutasnak, takarítónőnek felvegyék, de
sehol, senkinek nem kellett.
Az
utóbbi években szociális segélyekből élt. Legutóbb ötezer forint értékű
Erzsébet utalványból kellett megoldania havi megélhetését. Szeptember
végén az utolsó háromszáz forintos utalványával – ennyi maradt – lépett
be a hipermarketbe. Kegyetlenül éhes volt. Úgy számolta, egy kiló
kenyeret ennyiért még kap. Gondos válogatás után egy százkilencven
forintosat tett a kosarába. Hosszan álldogált a pénztárnál kígyózó
sorban, majd amikor átnyújtotta a kasszásnak az utalványt, ingerült
letolást kapott. Egy piaci kofa nagyszájúságával támadt rá a pénztáros,
emelt hangon azt ismételte, hogy ilyen esetben nem adhat vissza
készpénzt. Határozott mozdulattal magához vette a kenyeret és visszaadta
az utalványt. A nő leforrázva távozott a kasszától. Senkinek és
semminek érezte magát. A kis darab papírt tehetetlenül szorongatta
kezében. Percekre volt szüksége, amíg kitalálta a folytatást.
Visszament
az áruházba, újra megkereste a százkilencven forintos kenyeret és annyi
konyhasót tett a kosarába, hogy kereken háromszáz forint legyen a
végösszeg. Szorongva állt be egy másik pénztárhoz, és amikor az
utalványt nyújtotta, a kasszás szinte felcsattant: – Sót nem lehet
Erzsébet utalvánnyal vásárolni! A döbbent csöndben a nő értetlenül
nézett körbe. Sikertelenül próbálta elkapni a kasszás tekintetét, majd
hátra fordult, de mindenki félrenézett. Látszott, hogy múló
kellemetlenségnek tartják a jelenetet a teli bevásárló-kocsijukkal kissé
türelmetlenül álldogáló vevők. Az alkalmazott ugyanazzal a határozott
mozdulattal söpörte be az árut és adta vissza az utalványt, ahogyan
néhány perccel korábban a munkatársa.
A
nő már nem érezte éhesnek magát. Pedig hajnalban a korgó gyomra
ébresztette fel. A hipermarketig tartó hosszú úton vánszorogva azzal
biztatta magát, hogy mindjárt oda ér. A kilós kenyér ígérete ebben a
pillanatban megért minden erőfeszítést. Kosarat vett a kezébe, élvezte
az áruház szolid melegségét, amelybe a hajnali hidegből lépett be.
Kicsit nyirkos lett a tenyere. Apró izzadtságcseppek fénylettek rajta.
Félt. Úgy, mint aki tudja, hogy sokaknak kenyérhez jutni olykor emberfeletti vállalkozás….
(Népszava)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése