Talán
november közepe volt, mikor először találkoztam vele. A piszkos
lépcsőházban igyekezett felfelé, egymaga cipelt egy ütött-kopott
könyvespolcot. Segítettem neki. Láttam rajta, hogy nagyon félénk és
hallottam, hogy milyen ízes, falusias kiejtéssel beszél. Még tizenkilenc
sem volt egészen mikor felköltözött Budapestre, a nagyvárosba, ahogy ő
mondta. Varga Ilonkának hívták. Törékeny és csinos kis nő, sokszor
találkoztam vele, ahogy a lépcsőházban cipeli a bevásárló kosarat,
meg-megállva a fordulóknál pihenni. Barátnőjével, ha jól emlékszem
Zsuzsának hívták, költözött a "házunkba", de a barátnő gyorsan
továbbállt Angliába a több kereset reményében. Ilonka viszont maradt a
nagyvárosban, ahogy ő mondta, mert a beteg édesanyját nem akarta ilyen
messze elhagyni. Így is hiányzott neki a kis Nyírségi falu, aminek a
nevére már nem emlékszem. Édesapja korán elhalt tüdővészben. Ilonka
egyedül volt, látogatói nem voltak, hiszen ő is állandóan dolgozott.
Küldte haza a pénzt édesanyjának és húgának, aki még tanult.
Aztán
nem találkoztunk, néhányszor hallottam, hogy nagyon köhög, amikor
felfelé jön az összemázolt és koszos lépcsőházban. Mikor véletlenül
egymásba botlottunk megkínált süteménnyel. Akkor voltam egyetlenegyszer
nála, láttam, hogy nagyon sápadt és kimerült. A kis lakás kopott volt és
avítt. Bár tiszta és ápolt volt, magán viselte az Ilonka előtti sok-sok
ott lakó nyomait. A Népszínház utca már csak ilyen, jönnek-mennek az
emberek, cserélődnek a lakók. Nem szívesen költöznek a "mi" bérházunkba,
inkább csak kényszermegoldásként (szükség törvényt bont) alapon. Mert
sok ott a népes, dologtalan család, akik nem munkából élnek hangosak és
piszkosak. Az utóbbi időben a rendőrség is razziázik kábítószer miatt a
házban. De mikor a rendőrség elmegy, a csinnadratta ott folytatódik,
ahol abbamaradt. Ennek ellenére Ilonka teli volt reménnyel és engem is
mindig sikerült felvidítania. A szeme csillogott és boldog volt,
miközben a családjáról, szülőfalujáról mesélt, arról a szépséges
templomkertről, ahol kisgyermekként játszott. Elmondta, hogy eladói
állása mellett takarítani is jár Budára. Szórakozásra, öltözködésre nem
maradt pénze, elvitte a rezsi, a számlák.
Azon
a napon éjszakás voltam, én is sokat dolgozom, mivel van bőven
elmaradásom a fizetnivalók terén. Reggel korán értem haza, látom,hogy
Ilonka lakás ajtaja tárva-nyitva és mindenhol rendőrök, bámészkodók
nyüzsögnek. Csak álltam ott és nem tudtam mi történik. Aztán besodródtam
a szűk előszobába, majd tovább az egyetlen szobába. A látvány, ami
fogadott, a mai napig iszonyattal tölt el. Ilonka meztelenül feküdt az
ágyon, kikötözött végtagokkal. Szinte az egész kis szobát vörösre
festette a vér. Nem kaptam levegőt, aztán egy rendőr karon fogott. Nem
sokra emlékszem azokból a kérdésekből, amiket nekem szegeztek. Akkor
hallottam, hogy az egy szinttel feljebb lakó, Szt**ka család
férfitagjait letartóztatták. Ott beszélték, hogy ők követték el a több
órán keresztül tartó erőszakot, ezután pedig elmetszették Ilonka torkát.
Még
most is hallom, ahogy jön fel az ütött-kopott lépcsőházban, kosarát
cipelve. Szaladnék ki hozzá, de szertefoszlik az álom. A kis lakásban
már új lakók vannak, ők is hangosak és dologtalanok. De hát ilyen a "mi"
utcánk, ilyen nyomorúságos itt az élet. Nemrég találkoztam az egyik
rendőrrel és elmondta, Ilonka valószínűsíthetően maga engedte be a
gyilkosait. Valami ócska ürüggyel kinyittatták vele az ajtót és ez lett a
veszte. Nem tudta milyen rossz emberek vannak a nagyvárosban, nem
feltételezett ő senkiről, semmi rosszat. Pedig a "mi" utcánk és a "mi"
házuk ilyen, rosszabbról még rosszabbra fordulnak a dolgok, ahogy múlnak
az évek.
Hiányzik
Ilonka. A csillogó, mindig vidám szemek, az állandó jó kedve. Ha
rosszkedvű vagyok, rá gondolok és ő mindig vidámságot hoz a szürke,
összemázolt falak közé.
Füleki Krisztián
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése