Az
1848. évi tavaszi európai forradalmi hullám a Habsburg Birodalom
országait és tartományait sem kerülte el. A soknemzetiségű dunai
monarchiában gordiuszi csomóként fonódtak egymásba a társadalmi és
nemzeti kérdések, amelyek utóbb súlyos belső konfliktusokhoz vezettek.
Már
elöljáróban szögezzük le, hogy a reformkori szabadelvű nemesi elit –
beleértve magát Kossuthot is – Magyarország jövőjét 1848 tavaszán még a
Habsburg Birodalom keretein belül képzelte el, s nagyon is tisztában
volt vele, hogy amennyiben van a közös monarchiának egy nemzete,
amelynek létérdeke a birodalom fennmaradása, az a magyar. Alapvetően két
okkal magyarázható ez: egyrészt a magyarság aránya a Szent Korona
joghatósága alá tartozó államterületen nem érte el az 50%-ot, vagyis
nemzetiségi többség volt a Magyar Királyság területén. Konkrétan: az
1830-as évek végén és az 1840-es évek elején kerültek nyilvánosságra
Fényes Elek statisztikai publikációi, amelyekből a kortársak döbbenten
látták, hogy a magyarok arányszáma az ország össznépességén belül 37,4%,
a szűkebb értelemben vett Magyarországon (Horvátország nélkül) 44%,
Erdélyben pedig 28% a magyar anyanyelvűek aránya.
S
a kisebbségek – a németek és románok kivételével – szlávok voltak.
Másrészt a pánszlávizmus ideológiájának hatására a szlovákok, szerbek,
de az ortodox románok is az orosz cárra mint legfőbb patrónusukra
tekintettek, s tőle várták a nagy szláv birodalom megteremtését. E
politikai törekvés megvalósítása pedig nyilvánvalóan a Habsburg
Birodalom és benne a történelmi Magyarország megsemmisülését jelentette
volna már 70 esztendővel Trianon előtt. A reformkori magyar nemesi elit
nagyon is reálisan és világosan látta, hogy Magyarország – az említett
fejlemények következtében – önálló, szuverén államként nem maradhatna
fenn. Intő és tragikus példaként ott állott a hazánknál népesebb és
nagyobb kiterjedésű Lengyelország esete, amelyet három nagyhatalom
szomszédja – Poroszország, Ausztria és Oroszország a 18. századi
háromszori felosztás után – letörölt a térképről, Oroszországnak
juttatván a legnagyobb részt. Deák Ferenc 1842-ben, sógorának írott
levelének tanúsága szerint teljesen tisztában volt a nemzetiségi és
pánszláv problémával, s rendkívüli mértékben tartott Ausztriának a cári
Oroszország általi megdöntésétől, melytől valóságos nemzethalál képe
sejlett fel előtte. Wesselényi Miklós pedig 1843-ban, Lipcsében Otto
Wigandnál megjelentetett „Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében”
című művében intő szóval hívja fel a figyelmet a „hont és a nemzetiséget
fenyegető veszély”-re, tudniillik arra, miszerint valós külpolitikai
perspektíva az, hogy az orosz cári birodalom terjeszkedő politikája a
magyarság ellen fordítja a Kárpát-medence szláv nyelvű etnikumait.
Ennélfogva
1848 márciusában az utolsó rendi országgyűlésen, Pozsonyban, a magyar
nemesség kétségkívül arra törekedett, hogy újrarendezze Ausztria és
Magyarország viszonyát. Történelmi közhely, hogy a közös monarchia
hagyományokhoz ragaszkodó államalakulat volt a cári Oroszország és az
oszmán birodalom mellett a legtradicionálisabb hatalom Európában.
Azonban bizonyos történészek és közvélemény-formálók bármi rosszat írtak
és írnak is erről a korról és a közös monarchiáról, a Habsburg
Birodalom mégsem volt „Európa Kínája”, sőt a cári Oroszországtól és a
Török Birodalomtól eltérően a jogrend tisztelete és civilizált
magatartás jellemezte. Magyarország pedig nem volt Ausztria gyarmata.
(Mai, valóban gyarmati helyzetünket teljesen értelmezhetetlen
anakronizmus párhuzamba állítani az akkorival, amikor a magyar rendeknek
számos fórum állott rendelkezésükre, hogy ott politikai törekvéseiket
és akaratukat megvalósíthassák, akár Bécs szándékai ellenében is. A
vármegyék például tényleges autonómiával rendelkeztek, a rendi
országgyűlés által meg nem szavazott adóemelésre, illetve közös
hadseregbeli újonclétszámkeret-növelésre vonatkozó uralkodói
rendeleteket egyszerűen nem hajtották végre.)
Az
1848. évi a polgári átalakulás jogi kereteit megteremtő áprilisi
törvények a közös államalakulatot illetően már az Előbeszédben
deklarálják: „az összes magyar népnek jogban és érdekben egyesítése, az
ország törvényes önállása és függetlensége; a pragmatica sanctio által
vele válhatatlan kapcsolatban álló tartományok iránti törvényes
viszonyai” és végül a „a nemzet alkotmányos életének a kor igényei, s a
körülmények sürgős volta által szükségelt kifejtése” teszik lehetővé a
király és a nemzet együttműködését, a közös nemzet- és birodalomépítő
munkát. Miként Szekfű Gyula „A magyar állam életrajza” című könyvében
megállapítja, az új törvény az államélet önállóságának helyreállítását,
valamint annak modernizálását tartotta fő feladatának, amellyel együtt
az 1723. évi Pragmatica Sanctio alapján állva a közjogi, tehát az
Ausztriához való viszonyt is rendezni óhajtotta. A megalakuló első
felelős kormány ennélfogva hajlandó volt a közös ügyeket az említett
1723-as törvény alapján rendezni, és felszólította az osztrák
Pillersdorf-kormányt, hogy az Ausztria és Magyarország érdekeit közösen
érintő ügyek kölcsönös megállapítására hozzanak létre egy vegyes
osztrák-magyar bizottságot. Végül is a Habsburg Birodalom már 1848
nyarára dualista formát nyert, a közös birodalmi kereteken belül a két
állam békés, tárgyalásos úton próbálta meg a kompromisszum megkötését, a
közös politikai érdekek kiegyenlítését.
A
Batthyány-kormány részéről megfogalmazódott az a szándék is, hogy a
monarchia súlypontját Magyarországra kell áthelyezni, sőt felszólították
V. Ferdinándot (1835-1848), hogy vonja magát hű magyarjai védelme alá,
és költözzön Budára. Ezt a meghívást újra és újra megismételték. A két
fő problémás közjogi terület a pénzügy és a hadsereg kérdése volt. A
király még az alkotmány szentesítése előtt, 1848. április 7-én arra
kérte a magyar kormányt, hogy vállalja magára az államadósság kamatainak
egynegyedét, évi 10 millió forintot. Ez Magyarország területét,
lakosságát és gazdasági állapotát tekintetbe véve nem volt indokolatlan
kívánság: az 1867-es kiegyezés után az ország aránylag könnyen vállalta a
dualista államalakulat kiadásainak több mint 30%-át. A
Habsburg-államadósság kérdéséről az áprilisi törvények nem rendelkeztek –
miként a közös haderőről sem –, azonban a Batthyány-kormány álláspontja
az volt, hogy az államadósság egy részének elvállalását mind a
méltányosság, mind Magyarország jól felfogott nemzeti érdekei egyaránt
tanácsolják, hiszen az osztrák államcsőd hazánkra nézve is végzetes
következményekkel járna. Kossuth folytonosan változó álláspontja azonban
nagy zűrzavart eredményezett, s végül a királyi leiratot nem vitték az
országgyűlés elé, és nem is válaszoltak rá. Ehelyett 1848. április végén
a Pesti Hírlap – a kormány félhivatalos lapja – kategorikusan
kijelentette, hogy egy huncut krajcárt sem fizetnek. A minisztérium ezt
ugyan azzal indokolta, miszerint az adósságot az ország jóváhagyása
nélkül csinálták, és nem annak javára, de ez az indoklás politikailag és
erkölcsileg védhetetlen volt, és ellenkezett azzal a vég nélkül
ismételgetett kijelentéssel, hogy Magyarország a monarchia legerősebb
pillére. Ezek után nem csoda, hogy az addig a magyar ügy iránt
kifejezetten barátságos bécsi sajtó most azt írta, hogy a magyarok
lényegében hadat üzentek Ausztriának.
Voltaképpen
a későbbi bonyodalmak és az Ausztriával 1848 őszétől vívott háború
annak a következménye volt, hogy a 300 éves államközösségből és a
Pragmatica Sanctióból következő közjogi viszonyt a két ország nem
rendezte egymással. Erről a kérdésről mindössze a III. törvénycikk
13.§-a rendelkezett akképpen, hogy a király személye körüli miniszter
intézi mindazokat az ügyeket, amelyek Magyarországot és az örökös
tartományokat közösen érintik, ám nem sorolták fel tételesen, hogy mik
is ezek a „közösen érdeklő viszonyok”. Mégis, bár egyezmény nem jött
létre, az erre vonatkozó ügyiratokból kiderül, hogy a magyar kormány az
áprilisi törvényekben csupán mellékesen említett közös ügyek létét nem
tagadta meg.
Az
államadósság problémája mellett a másik lényegi közös ügy a hadsereg
problémája volt. A Pragmaica Sanctio ugyanis az osztrák tartományokra és
Magyarországra nézve a közös védelem kötelezettségét nyilvánította ki.
Az áprilisi törvények elismerték a Pragmatica Sanctio hatályát, de
egyúttal az önálló magyar hadsereg felállításának jogát is. Ebből a
tényből viszont logikusan következett, hogy a közös védelem
kötelezettségét, és az önálló magyar haderő létét valamiképpen össze
kellett volna törvényhozásilag egyeztetni. Ennek elmulasztása igen
súlyos következményekkel járt a későbbiekben. Voltaképpen senki sem
tudta, hogy a magyar kormány hadügyminisztere milyen katonapolitikai
kérdésekben rendelkezhet, illetve mely katonai egységek tartoznak
illetékességi körébe: a Magyarországon állomásozó valamennyi alakulat
vagy csupán a hazai sorozott állomány, esetleg a birodalom bármely
tartományában és országában szolgálatot teljesítő, de Magyarországon
besorozott katonai egység.
A
császári-királyi fegyveres erőt mint állandó reguláris sereget a 18.
században szervezték egységes egésszé, s ekkor helyezték a hadsereg
állami finanszírozását is biztosabb alapokra. Mária Terézia (1740-1780)
uralkodása idején szabványosították az egyenruhát, a fegyverzetet és
rendszeresítették a zsoldot. Mivel soknemzetiségű birodalomról volt szó,
ez a hadsereg etnikai összetételében is tükröződött. A
Habsburg-tisztikar ráadásul még a legénységnél is nemzetközibb volt,
mert soraiban igen sok külföldi szolgált. A legmagasabb rangú tábornokok
egyharmada nem Ausztriában, hanem valamelyik német államban született.
Azonban százakra rúgott a spanyolok, franciák, vallonok, dánok, írek és
angolok száma is. A Habsburg-hadsereg 1848 januárjában 400 ezer embert
számlált, legalábbis papíron. A birodalom mintegy 40 milliós
lakosságához viszonyítva ez tekintélyes szám, azonban a szabadságolások
miatt a tényleges állomány 250 ezer főt tett ki, ebből mintegy 50 ezer
fő találta magát 1848 márciusa után magyar oldalon. (Később sor került
az önálló magyar hadsereg felállítására is.)
A
fentebb mondottakból is következett, hogy 1848-1849-es harcok során,
amelyet a Habsburg-haderő első belső háborújaként is értelmezhetünk,
számos, különös hadi esemény következett be. Mivel 1815 óta a Habsburg
Birodalom része volt Lombardia-Velence is, s e tartományokban is
forradalmak és nemzeti szabadságharc kezdődtek, az uralkodó Radetzky
tábornok seregét vezényelte Észak-Itáliába ezek elfojtására. Az olasz
tartományokban harcoló közös hadseregben mintegy 30 ezer magyar katona
teljesített szolgálatot, de – az itáliai szabadságtörekvésekkel való
minden szolidaritás és szimpátia ellenére – szinte egyetlen egy sem
dezertált, s állt át az olaszok oldalára. 1848. szeptember 29-én a
pákozdi ütközetet az döntötte el, hogy a magyar oldalon harcoló 5.
prágai tüzérezred cseh ágyúsai jobban céloztak, mint azok a cseh
ezredtársaik, akik a horvát oldalon lévő ütegeket kezelték. Arra is
találunk példát, hogy a császári-királyi egységek jelenléte a
honvédségen belül sok tragikomikus esethez vezetett: a katonák
kötelességtudóan követték a jól ismert trombitajeleket, amelyek az
osztrák oldalon harsantak fel, vagy engedelmeskedtek ellenséges
tiszteknek, mert ismerték őket, és mert azt hitték, hozzájuk tartoznak.
Annak,
hogy 1848-ban nem történt meg a közös ügyek rendezése, a közjogi kérdés
Magyar ország és Ausztria szempontjából megnyugtató kodifikálása,
alapvető oka a német egység megvalósításának napirendre kerülésében
keresendő. Az 1848 májusában a frankfurti Paulskirchében ülésező német
nemzetgyűlés felszólította Ausztriát, hogy csatlakozzék a létrejövő
német unióhoz. Ez az ún. nagynémet egység koncepciójának megvalósulását
eredményezte volna. Az újfajta német-osztrák egységnek előfeltétele
volt, hogy a Habsburg Birodalomnak azok a területei, amelyek annak
idején nem tartoztak a Napóleon által 1806-ban megszüntetett Német-római
Birodalomhoz (első birodalom), csak perszonálunió keretében
kapcsolódhatnak a jövőben Ausztriához. Mivel Magyarország soha nem
tartozott a Német-római Birodalomhoz, a frankfurti elgondolás azt
jelentette, hogy Magyarország visszanyeri teljes szuverenitását. A
magyar politikai elit úgy vélte, hogy amennyiben létrejön a nagynémet
egység, vagyis Ausztria beleolvad az egyesült Németországba, akkor a
Pragmatica Sanctio érvényét veszíti, Magyarország függetlenségének
helyreállításával pedig a Habsburg-dinasztia Budára teszi át székhelyét.
Közismert, hogy nem ez a történelmi forgatókönyv valósult meg. (Erre
majd egy teljesen más történelmi-politikai helyzetben, 1938-ban, az
Anschluss keretében kerül sor.) Voltaképpen 1848-ban a német egység
kudarca és a közjogi kérdés rendezetlensége vezet majd háborúhoz a
monarchia két vezető nemzete, illetve nemzetiségei között.
A
Habsburg Birodalmon belüli háború, a Kossuth által szorgalmazott
detronizáció 1849. április 14-én, majd az orosz intervenció a világosi
katasztrófához vezetett 1849. augusztus 13-án. A bukás okait és
tanulságait talán klasszikus szépírónk Kemény Zsigmond fogalmazta meg a
leginkább lényegretörően „Forradalom után” (1850) és „Még egy szó a
forradalom után” (1851) című műveiben. Kemény szerint a nemzeti tragédia
legfőbb előidézője a radikalizmus volt. Ezen a szerző a trónfosztást és
a republikánus ideológia térhódítását érti. (Bár itt feltétlenül meg
kell jegyeznünk, hogy Magyarország 1849. április 14-e után nem lett
köztársaság.) Kemény véleménye szerint a radikalizmus a maga ’49-es
formájában a magyar néplélekre ártalmas külföldi méreg volt, amelyet a
megfertőzött nemzeti test rögtön a krízis után kivetett magából. A
magyar nép nem köztársasági érzelmű, hanem ezer év óta hű royalista, nem
demokrata, s az egalitárius, egyenlőségi tan idegen tőle, továbbá nem
forradalmár és összeesküvő, anarchia és forradalom kirobbantása idegen
nemzeti karakterétől. Ezek után teszi fel a következő kérdést: hogyan
lehetséges az, hogy e királyhű nemzet 1849-ben mégis demokrata
köztársaságot alapított magának. (Valójában detronizációról van szó,
amelyet a szerző azonosít a republikánus ideológiával.) Ennek ódiumát
Kemény egyértelműen Kossuthra hárítja. Szerinte ugyanis a magyar nemzet
nem gondolt trónfosztásra, de vakon követte Kossuthot, épp ezért nem
józan racionalitással, hanem emocionálisan cselekedett, amely a
politikában halálos veszedelem, s ez vezetett 1849-ben a magyarság
tragédiájához.
Az
1848-1849-es forradalom és szabadságharc politikai és hadtörténetének
kimenetele súlyos történelmi tanulsággal szolgált a magyar nemesi elit
számára. Ennek politikai-közjogi konklúzióját rögzíti majd az 1867-es
kiegyezés. Így sikerült elérnünk azt, hogy 1867 nagyobb mértékben
biztosította függetlenségünket, mint 1848. Miként azt Szekfű Gyula
„Három nemzedék” című alapművében megállapítja, az 1848-as és az 1867-es
törvényhozás között közjogi szempontból nincs eltérés, csak fokozatbeli
különbség. 1848 megállott félúton. Elismerte a Pragmatica Sanctiót, az
Ausztria és Magyarország közötti közjogi kapcsolatot, az uralkodó
személyének közösségét, a közös ügyeket, de arra már nem maradt ideje,
hogy ezeket törvényileg részletezve rendezze, továbbá, hogy ezek
intézésére a magyar államnak intézményes befolyást biztosítson. Ezen túl
a külügyek intézését továbbra is az osztrák kormány kezén hagyta. Az
áprilisi törvényhozás alapelvként vállalta azokat a kötelezettségeket,
amelyek a Pragmatica Sanctióból következtek, ám a másik alapeszmének, az
állami függetlenség megteremtésének nem tudott eleget tenni, hiszen
arra sem ideje, sem katonai ereje nem volt. Történelmi realitás, hogy
alkotmányos és békés úton 1848-at nem tudta nemzetünk megvalósítani, az
áprilisi törvények végrehajthatóvá csak akkor válhattak, amikor 1867-ben
kiegészítették őket a kiegyezést létrehozó XII. törvénycikkel.
Voltaképpen 1867 így nem más, mint gyakorlatilag a végrehajthatóvá tett
1848, s mindez oly módon valósult meg, hogy a nemzetnek nem kellett
engednie ’48-ból.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése