Miért rossz itthon a kenyér, a felvágott, a savanyúság és a kolbász? Miért gyártanak annyi élelmiszer-ipari hulladékot? Miért mindig a kisember jár rosszul? A válasz egyszerű: a Magyar Élelmiszerkönyv miatt.
Akinek még nem jutott eszébe egy figyelmetlenségből megvásárolt frissföl
után, hogy az egész magyar élelmiszeripart, bevonómasszástól,
bőrkepépestől, főzőtejszínestől, szójapárizsistól, módosított
kukoricakeményítőstől megszüntesse, az egy fantasztikus, angyali türelmű
ember, minden elismerésünk. Mi nem vagyunk ilyen jó arcok, szinte
hetente (de legalábbis minden termékteszt alkalmával) szembesülünk
azzal, hogy klassz az a gasztroforradalom (vagy mi), de a közértekben
még mindig keresni kell az olyan alapanyagokat, élelmiszereket, amelyek
nem mennek hulladékszámba.
Amikor a Táfelspiccen megjelenik egy írás a hazai élelmiszer-ipari termékek valamelyik csoportjáról (pl. virsli, párizsi, sajt, tejszín, liszt, kolbász, sonka, savanyúság, bejgli),
előre borítékolható, hogy a cikkek alatti kommentekben nagyon hamar
előkerül a kommentelgető élelmiszermérnökök egyik kedvenc adu ásza. Nem,
nem, nem a gasztrosznobozásra gondolok, azzal semmi baj nincsen, bár
úton-útfélen lesznobozni mindent, ami kicsit is a szemhatárunk fölé ér,
talán nem a legkifizetődőbb életstratégia.
Arról
a másik kártyáról van szó, amely a „nem olvastam ezt a baromságot,
de...” és az „ez nektek egy cikk?” kezdetű klasszikusok mellett
rendszeresen előkerül, hogy ti. „nem értem, mi ezzel a probléma, a
törvényi szabályozás szerint tök oké, hogy ipari hulladékból csinálunk
fogyasztásra alkalmasnak látszó dolgokat, és aztán azt ételként
eladjuk”. És az van, hogy a cikkeink alá feszült hangulatú kommenteket
írogató élelmiszer-ipari szakembereknek ebben egy kicsit igazuk van.
Már
nem abban, hogy akkor tulajdonképpen jó így ez az egész, hanem abban,
hogy a törvényi szabályozás lehetővé teszi a szemétgyártást. A törvényi
szabályozás általában sehol sem a minőséget tartja szem előtt, vagy azt,
hogy a fogyasztók ne feltétlenül egyenek szépen csomagolt szemetet. "A
francia élelmiszerkönyv sem valami jó, de nem is annyira rossz, hogy az
ottani magas minőségi sztenderdet jelentő Label Rouge-nak (a francia minőségbiztosítási rendszernek) mindenben szembe kellene mennie vele" - mondja Molnár B. Tamás gasztronómiai szakértő.
Nyilván a hazai élelmiszer-ipari szereplők mindegyike szégyellheti magát, amiért kifejezetten drágán
adja el a hulladékot, és az sem különösebben elegáns, hogy folyton
másra mutogatnak, de a pékek, savanyúságosok, virslisek, tejesek ugyanis
nem tesznek mást, mint élnek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a
Magyar Élelmiszerkönyv ad a kezükbe.
Az a Magyar Élelmiszerkönyv, amelyik az itthon gyártott ételek jelentős részének szabályozásáért felelős.
És
aki életében egyszer kinyitotta ezt a Magyar Élelmiszerkönyvet, és
megnézett benne egy-két gyártási leírást, termékszabályozást, hogy
milyen adalékanyagok használhatóak egy-egy ételhez, tudja, miről
beszélnek ezek a szakemberek, akik állításuk szerint olyan ártatlanok,
mint a ma született kisborjú (amit – más okokból ugyan, de - szintén nem lehet itthon kapni).
A
Magyar Élelmiszerkönyv előírásai ugyanis sok esetben olyanok, hogy az
ember haja égnek áll tőlük. Egyszerűen azért, mert józan ésszel teljesen
felfoghatatlan, hogy ezt emberek komolyan gondolják.
Emiatt
a könyv miatt van édesítőszer a savanyúságban, esik szét a kenyerek
kilencven százaléka három napon belül (és jó is, hogy szétesik, mert
egyébként is olyan, mint a fűrészpor, nulla tartás, semmi íz, teljesen
fölösleges megenni), ehetetlen a hazai sajtok döntő többsége. Ami
elvileg hetven százalékban trappista.
Pontosabban talán öt százalékban trappista, hatvanötben rossz minőségű,
agyonvizezett, ehetetlenül nyúlós izé, amit a gyártók nyugodtan
árulhatnak trappistaként.
A
könyvben található szabályok miatt válhatott műanyag bélbe csomagolt
hulladék majdnem az összes felvágottból. A hulladékot itt most ne
metaforikusan értsük, tényleg szemét van a párizsiban, a virsliben, meg a turista felvágottban. Konkrét szemét, olyan, amit otthon mindenki kidob.
Ezek
az emberek találták ki, hogy a hús ipari definíciója lehet az, hogy
"legalább ötven százalékban hús" (a hús az MÉ szerint legfeljebb 25%
kötőszövetet és 25% zsírt tartalmazhat), lehet olyat gyártani és árulni,
hogy zsírszegény és kis zsírtartalmú zsír, és ebbe a mrozeki ihletésű vajszerűségbe lehet tenni módosított kukoricakeményítőt.
Hogy a falusi pástétom - és májasok, virslik - tartalmazhatnak és tartalmaznak is szójafehérjét, akár génmódosított szójából származót is.
Hogy a fogyasztók fogalmai szerinti bejglit a boltokban különleges bejgliként kell keresni, mert a bejgli tele van aromákkal és adalékanyagokkal. A a zsemle és a kifli,
amelyekben semmi másnak nem kellene lennie, mint lisztnek, víznek,
élesztőnek és tejnek, tele vannak lisztjavítókkal és adalékanyagokkal.
Hogy egy 0,1% zsírtartalmú fehér vizet tejnek lehet nevezni.
Hogy a gyorsfagyasztott baromfivagdalt „aprított vagy pépesített baromfihúsból és sertéshúsból és/vagy marhahúsból” állhat.
Ez annyira gyönyörű, hogy meg is kellett állnunk egy picit, nemcsak a
marha meg a sertés miatt, hanem mert ugyanennek a terméktípusnak az
élelmiszerkönyv által megkövetelt fehérjetartalma minimum 7%. (Hogy
értsük: 100 gramm csirkehúsban általában 20 gramm fehérje szokott lenni,
tehát az átlagos fehérjetartalom olyan 20% körüli. Ebből talán látszik,
hogy ahhoz a 7%-os értékhez elég rendesen föl kell ütni a csirkehúst.)
Az Élelmiszerkönyv védelmezői szerint
annak idején azért volt szükség ilyen hajmeresztő, a józan paraszti
ésszel szembe menő szabályozásra, mert: "Az uniós csatlakozás
közeledtével az ágazatban sokan attól tartottak, hogy a szigorú hazai
szabályozás miatt nem leszünk eléggé versenyképesek, és emiatt előnybe
kerülhetnek a gyenge importtermékek.". Na most az van, hogy az
importtermékek már itt vannak, és nemhogy gyengébbek, mint a hazaiak, de
ugyanolyan áron jobb minőségűek.
De ha unió, akkor minden egységes, nem?
Hasonló
formában élelmiszerkönyvi szabályozás létezik az osztrák és német
piacokon, más tagállamokban azonban más módszert alkalmaznak a
termékcsoportok szabályozására. A tagállamok létrehozhatnak olyan
önkéntes rendszereket, amelyekben például egy termékcsoport esetében
leszűkíthetik vagy kizárhatják az abban a csoportban engedélyezett
adalékanyagok felhasználását - tudtuk meg a VM-től. Magyarországon ezt a
különleges minőségű jelzővel ellátott termékek esetében alkalmazzák,
ezek a termékek árucsoportonként eltérően nem tartalmazhatnak bizonyos
adalékanyagokat. Tehát az unión belül sem kötelező szart adni.
Úgyhogy
talán el lehetne kezdeni arra koncentrálni a Magyar Élelmiszerkönyv
szerkesztőségében, hogy valamivel finomabb dolgokat kezdjenek készíteni a
gyártók itthon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése