A
rendszerváltás óta a magyar társadalom példátlan radikalizálódáson ment
keresztül. A haza radikális leépítése radikális válaszreakciót váltott
ki, és utólag visszanézve azt láthatjuk, hogy két évtized közéletének
elsődleges csapásiránya volt, hogy a hatalmi elit a nép
válaszreakcióját kezelni próbálta. Alapvetően két kezelési módot
alkalmazott a regnáló hatalmi elit, egyik a bomlasztás, a másik a
válaszreakció felnagyítása olyan mértékben, hogy az már önmaga groteszk
paródiájává váljon és a társadalom perifériájára legyen szorítva. Az
alapvetően pozitív válaszok megfogalmazására a hatalom bomlasztással
reagált, eközben groteszk ellenségképpé nagyították azokat a
szélsőjobboldali csoportokat, melyek eredendően hibás válaszokat
fogalmaztak meg vagy azt hibás módon jelenítették meg. Mára az utóbbi
folyamatnak a termékei a köznapi értelmében szélsőjobboldalinak
nevezett csoportosulások - egy generáció nevelkedett fel, aki a
szélsőjobboldallal már nem mint annak eredeti formájával, hanem mint a
rendszer által felmutatott groteszk ellenségképpel találkozik - és
készséggel azonosul ezzel az ellenségképpel, mert a rendszert
alapjaiban elutasítja és nem ismer más alternatívát.
Kinek az érdeke? Teszi fel a gondolkodó ember a kérdést a téma
kapcsán. Minek, vagy kinek az érdeke, hogy léteznek olyan politikai
jellegű csoportosulások, melyeket a média neonáciknak, újfasisztáknak
bélyegezhet, és ők aktívan közreműködnek abban, hogy a rendszert
elutasító fiatalok továbbra is a tőlük elvárt szerep szerint lázadjanak?
Ezeknek a megnevezéseknek a hallatán egyből eszünkbe jutnak azok a
képek, melyeket a televízióban láthattunk valamelyik rendkívül objektív
hírműsorban, vagy az adott csoportokat bemutató mozifilm
megtekintésekor. Ha működik az asszociációs képességünk, akkor azon
nyomban megjelennek előttünk a primitív arcberendezésű, kopaszra nyírt
antiszociális skinhead hordák, akik még ráadásul fajgyűlölők,
antiszemiták is. Adjuk ehhez hozzá a nemzetiszocializmus iránti
végtelen rokonszenvet és az alkalmazott jelképrendszert. Kész is, ott
áll szemeink előtt a neonáci, újfasiszta. Maga a rém. Aki egyébként
maga is a dekadens nyugat terméke, így annak minden bélyegét magán
viseli.
Ezzel a kis képzettársítási gyakorlattal a hátunk mögött
elkezdhetünk azon gondolkozni; miért is azt láttuk, amit láttatni
akarnak velünk?
Egyrészt azért, mert valakiknek érdekükben állt a második
világháborúban katonai vereséget szenvedett államokat vezérlő
ideológiák (vagy azok rossz másolatainak) mesterséges életben tartása.
Ezek az eszmék az adott korszakban újnak és népszerűnek számítottak, a
hirdetőik a kor követelményeinek megfelelő példát mutattak, sikeresek
voltak, biztató alternatívaként jelentek meg. Pozitív
jelentéstartalommal egészült ki az adott világnézeti rendszer. A háború
lezárultával gondoskodni kellett több dologról is. Egyrészt példát
kellett statuálni, másrészt az adott helyzetből kihozni a jövőre nézve
a maximumot. A szövetséges hatalmak győzelmét rendkívüli véráldozatok
árán sikerült csak elérni. Ezt az emberi és anyagi veszteséget nem
lehetett csak úgy veszendőbe hagyni. A civilizáltnak titulált nyugati
világ ideológia híján maradt, a jólét csalfa kultusza és a fogyasztói
szemlélet egy a polgári, vasárnapi ebédnél óvatosan zsidózós
antikommunizmusa nem tudta betölteni a kialakult űrt. A demokrácia erre
a szerepre alkalmatlan volt, hiszen az nem eszme, csak egy hatalmi
struktúra elnevezése. Szükségessé vált a nácizmus és fasizmus
démonizálása, vélt vagy valós követőinek politikai és szociális
elszigetelése, arra hivatkozva, hogy cselekedni kell, mielőtt az
valamilyen oknál fogva újra áldozatokat szedne. Ez a művelet különösen
akkor vált égetően szükségessé, amikor a 70-es évekre megbukott a
jóléti társadalom modellje. A társadalomtudósok nem győzték
hangsúlyozni, hogy a gazdasági recesszió a "szélsőséges eszmék"
(amelyek nem a nyugati demokratikus játékszabályok szerint léteznek)
újjáéledését és térnyerését hozhatja, hiszen Hitlernek is ez hozta meg
a sikert - szerintük.
Ebben az időszakban jelentek meg a nyugati országokban az újszerű
kommunista, internacionalista terrorcsoportok, valamint a különböző
neonáci politikai csoportosulások is. Természetesen ezeket nehéz volt
bemutatni a tv-nézők számára, de szerencsére Angliában ekkor
bontakoztatta ki szárnyait egy új divat és zenei szubkultúra -a
skinhead-. Az alapjaiban politikamentes munkásfiatalok szórakozása
azonban kezdett átalakulni és antikommunista, rasszista hangvételt
választott lázadási formaként. Ez volt a válasz a profitot a nép érdeke
elé helyező kormányzás okozta pakisztáni bevándorló-hullámra, a növekvő
munkanélküliségre és a multinacionális társadalmi képletre. A politikai
nézeteket a zene közvetítette sikeresen, szerte a főleg fehér emberek
lakta országokban. A szubkultúra külsőségei miatt, ezen világnézettel
szimpatizálók könnyen megkülönböztethetővé váltak az átlagembertől. A
fehér ember felsőbbrendűségét hirdető zenekarok felkarolták a III.
Birodalom jelképeit, jelszavait és valamennyire annak világnézetét is.
Ezt tekinthetjük a klasszikus neonáci alak születésének, ami
évtizedekre konzerválódott a külsőségeit tekintve. Erre volt szükség. A
média rákapcsolt és futószalagon szállította a skinhead botrányokat.
Tele voltak a hírek, majd jöttek a mozifilmek is. A média úgy mutatta
be a nemzetiszocialista ideológiával részben, vagy teljesen
szimpatizálókat, ahogy jónak látta. Így születtek a Romper Stomper,
American History X és a többi, hazánkban is ismert alkotások. Ebből a
bűnöző, gyűlölködő, gyilkos, korlátolt és megalkuvó munkakerülő fehér
ember képe jelenik meg. Amolyan "white trash" ("fehér hulladék" -
anyagilag lecsúszott fehér ember pejoratív megnevezése az USA-ban) akit
kisebbrendűségi komplexusa és antiszociális lázadása tett neonácivá. A
filmek végén természetesen az alakok vagy rút halált halnak, vagy
megtérnek és megjavulnak. Ezeknek az alkotásoknak további jellemzője,
hogy elsősorban a zsidó kisebbség tagjait terrorizálják ezek a fehér
bűnözők, de azért a színeseket is alkalomszerűen bántalmazzák. Tehát a
sugallt kép szerint az antiszemitizmus súlyosabb bűn, mint a rasszizmus.
A média hatalmas sikere, hogy ezt a negatív képet sikerült az
emberek képzeletében elültetni. Automatikusan működik immáron az
asszociáció művelete, ha a bűvös (neonáci, újfasiszta) szavakat
valamilyen kontextusban kimondjuk. Az akció további hatalmas eredménye
az lett, hogy az antiszemitizmussal vagy a nemzeti szocializmus
valamilyen formájával szimpatizáló fiatalok önként és dalolva húzzák
magukra például a skinhead jelmezt, hogy lázadásukat uniformizált módon
kifejezzék. Radikális idők, radikális válaszok - mondhatnánk. Itt
azonban öngerjesztővé válik a folyamat. Ez az a pillanat, amikor el is
határolták magukat a többségi társadalomtól. A tömegkommunikációból
kizárták magukat, maximum társaikat győzködhetik igazukról egy pár száz
fős, szinte zártkörű rendezvényen. A helyzet tovább fokozódik, amikor
ezek a társaságok politikai üzenetet próbálnak közvetíteni a külvilág
felé. Jönnek a felvonulások, "seregszemlék", amik -pragmatikusan,
politikai eredményeit szemlélve- csak arra jók, hogy a média újra és
újra elővehesse a jó öreg náci-kártyát. Akkor és ott, ahol a hatalom
engedi. Évtizedekig meg lehet belőle élni. Lehet folyamatosan
hivatkozni a náci veszélyre, továbbra is hivatkozni lehet olyan
dolgokra, melyek 70 éve történtek meg. Mellesleg szép kártérítéseket és
támogatásokat lehet zsebre vágni. Mert a téma még valamilyen furcsa
oknál fogva még mindig "aktuális". Ha van fasiszta, akkor kell az
antifasiszta is. Ha nincs ellenség, teremtenek olyat, ami nem lő
vissza. Ukrajnában pedig olyat, ami lő is és zsoldosként szolgál.
Persze, ebben az esetben már nem neonácinak, újfasisztának mutatja be
őket a média, hanem "Majdan önvédelmi egységként" vagy "Azov
zászlóaljként". Minden a megrendelő igénye szerint történik.
Amennyiben pár politikai jellegű csoportosulás levetkőzi a
külsőségeket, akkor is megmarad az "eredeti eszménél" és a több, mint
70 éves retorikánál, amit lehet akárhogy magyarázni, bármilyen névvel
illetni. Rásüthető egyből a neonáci, újfasiszta jelző. Innentől
ismételten megtörténik az adott csoportosulás, szervezet
marginalizálása. Tehát ezek a szervezetek önként masíroznak a politikai
zsákutcába. Ez pedig a jobbik eset, mert őket maximum negligálja a
közösség. Ukrajnában viszont felhasználták ezt a fundamentalista,
soviniszta és fasiszta társaságot és gyakorlatilag vágóhídra küldték
őket a szakadár köztársaságok csapatai és a civil lakosság elleni
terrorműveletekben. A szervezettségük és motiváltságuk kellett, de nem
a politikai meggyőződésük. Végül is mindegy, hogy mit gondol az
ágyútöltelék.
Tehát ezeknek az embereknek a felhasználása különböző szinteken és
módokon valósult és valósul meg. Mindig a magasabb érdekeknek
megfelelően és gyakorlatilag csak azok profitálnak belőlük, akik átvitt
értelemben a külvilág számára megteremtették és -politikai szempontból-
életben tartják őket, azzal, hogy időről időre foglalkoznak velük. Akik
pedig fizikailag részt vesznek vagy vettek az ilyen klasszikus
szélsőjobbos csoportokban, azoknak ez egyfajta igazságkeresés,
önvédelem, aktív ellenállás, "nemzetszolgálat", jó szórakozás,
fiatalkori lázadás, emocionális ragaszkodás. Egyénileg eltérő a
motiváció. A baj csak annyi, hogy így -ebben a formában- többet ártanak
vele a szeretett népüknek, mint használnak. A pokolba vezető út is jó
szándékkal van kikövezve. Nem véletlenül alakult így, de sajnos így
van. Használjuk bátran az asszociációs képességünket és gondoljunk
bele, hogy; kinek az érdeke lehet mindez? Ki profitál ebből?
Amennyiben megvan a megoldás, akkor ezek után pedig azon
gondolkozzunk el, hogy; mi a helyzet a saját házunk táján? Mi a
magyarság, a magyar nép érdeke? Válasszanak a hazájukat és népükért
áldozatokat hozni kívánó hazafiak olyan ellenállási formát, ahol nem
azoknak a kezére játszanak rá, akik ezt a jobb sorsa érdemes
magyarságot az elhullott népek dögkútjába taszítanák. Az eddig ismert,
de nem véletlenül továbbra is használt politikai sablonok mára
értelmüket vesztették. A helyzet leegyszerűsödött, mára két
kategóriából lehet választani - az ellenségből és a magyarból.
Budai Vendel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése