A MAGYAR HÍMZÉS

Őrizzétek meg régi értékeinket, hagyományainkat, mesterségeinket, művészeteinket! Keressétek fel az öregeket, akik még meg tudnak benneteket tanítani ezekre a régi dolgokra!

A hímzés, hímvarrás mûvészete sok ezer éves múltra tekint vissza. A legrégibb sírleletek között hímzéssel díszített szöveteket találtak. Hímzés gazdagította Babilóniában, Asszíriában az elõkelõ személyek ruházatát, indiai és föniciai templomok kárpitjait. Az etruszkok, görögök és rómaiak is kedvelték a hímzést ruháikon. A Noin Ula-i halomsírokból (kurgánok) Észak-Mongóliában és a délszibériai Pazyrykban csodálatosan díszített hun textilek, rátétes hímzések kerültek elõ. A jég 2500 évig õrizte a hun-magyarok fejlett mûvészetét.

A jelenkori magyar munkák nagyon hasonlatosak és részben azonosak a réges-régi jég-sírokból elõkerült anyaggal úgy mintakincsben, kivitelezésben és színösszeállításban. Csak egy pillantást kell vetnünk a piros és fehér bõrrátétes magyar ködmönökre, mellesekre, és azonnal megállapíthatjuk, hogy a magyarok ugyanennek a kultúrának hordozói. Igy nyugodt lelkiismerettel kijelenthetõ: a magyar hímzéskúltúra több ezer éves. A magyar nemzet egész életútján nyomon követhetõ a hímvarrás iránti szeretet. Honvisszafoglalás elõtti idõkbõl származó arab és idegen krónikákban olvasható, hogy a magyarok pompakedvelõk, környezetük és viseletük gazdagon hímzett és díszített. Kevés nép alkalmazott olyan sokféle motivumot, készített annyi feltûnõen szép és nagy mennyiségû hímzést mint a magyar. A hímzés mûvészetének elsajátítása hozzátartozott minden leány neveléséhez bárhol nõtt fel. Egyformán meg kellett tanulják akár a királyi udvarban, kastélyokban, nemesi udvarházakban, kolostorokban vagy falusi parasztházakban éltek. A lányokat aszerint itéltek meg, milyen ügyesen hímeztek, szõttek, fontak. Írott források szerint már a 11. században voltak szövõ és hímvarró iskolák Magyarországon. Azonban nem csak lányok, asszonyok varrtak. A középkorban férfiak, hívatásos hímzõ mesterek gyönyörû kézimunkákat készítettek. Ezerszáz évvel ezelõtt, a honvisszafoglalás idején nem volt nagy különbség a társadalmi rétegek mûvészete között. Ezért hímzéseik is hasonlatosak kellett legyenek. A minták párhuzamai nyomon követhetõk a régi magyarok igen fejlett, ragyogó ötvösmûvészetében, a középkori építészetben, illetve kõfaragásokon. A különbség a nemesi és paraszti társadalom hímzései között csak az anyag minõségében mutatkozott. Ez sok száz évvel késõbb is megfigyelhetõ országszerte. A nemesi réteg himzésein késõbbi évszázadok divatos mintái is megjelennek, igy észlelhetõ török és renaissance hatás. Az új mintákat megtanulták úrnõiktõl az udvarukban szolgálók és továbbadták saját falusi környezetüknek. Az úgynevezett úrihimzést és az új mintákat a magyar nép saját ízlésének megfelelõen beolvasztotta meglévõ mintavilágába. Sok esetben viszont ellenálltak, és továbbra is az õsi mintákat alkalmazták. Ez érthetõ, hiszen ezek mind sokezer éves vallásuk és hiedelemviláguk jelképei voltak. Mélyen gyökereztek a nép lelkében és tudatában. Nem is olyan régen még tisztában volt a magyar ezen minták jelentésével. Ennek köszönhetõen alig változtak a minták az évszázadok folyamán. Mára ez a tudás sajnos részben elveszett, de a jelképrendszer megmaradt. Bízunk abban, hogy a magyar hímvarrók hagyomány iránti tisztelete és ragaszkodása megõrzi ezt az õsi kincset az utókor számára. Magyarország egész történelme alatt a földjére és kincseire áhítozó népek útjában állt. Az állandó háborúk következtében mérhetetlen sokaságú érték elpusztult. Kevés régi himzés maradt meg. A legkorábbiak a 15. és 16. századból való, egyházak által féltve õrzött miseruhák, oltárterítõk. Ugyanebbõl az idõbõl megmaradt néhány dúsan hímzett nemesi nõi- és férfiviselet, nyereg, melyeket családi ereklyeként féltve õriztek sok nemzedéken át. A legrégebbi népi vagyis paraszti hímzések 18. századiak. A szegényebb néprétegek addig hordták, használták hímmel díszített ruháikat, varrottasaikat, míg azok a használhatatlanságig el nem koptak. Viszont számtalan gyönyörû kézimunka maradt ránk a 19. és 20. századból. Õsi és magas szintü hímzéskultúránkbizonyítékaként, csodával határos módon, megmaradt egy igen értékes darab: a magyar királyok koronázó palástja. Ez egész Európában a létezõ legrégebbi hímzés. 1031-ben készült Veszprémben, feltételezhetõen Szent Imre herceg koronázására. Magyar hölgyek készítették az arany selyem- és fémszállal dúsan hímzett selyembrokát palástot. Vannak öltések a paláston, melyeknek magyar öltés a neve. Nyugat-Európában sok idõ telt el, amíg megközelítõleg hasonlót tudtak alkotni úgy mûvészileg mint technikailag. Tehát a magyarok adták át ezt a tudást is. A palást Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeumban megtekinthetõ, és mindenki meggyõzõdhet az ezer évvel ezelõtt élt magyarok fejlett hímzõmûvészetének színvonaláról. Szent István királyunk idejében híre volt a magyar hímzett miseruháknak. Elsõ szent királyunk és felesége a pápának és magas rangú idegen egyházi méltóságoknak ajándékozott ilyen áhított és nagyrabecsült miseruhát. Egy értékes darabot közel 800 évig Franciaországban õriztek, amely végül a francia forradalomban eltûnt. A magyar népi hímzésnek megvannak az általános sajátosságai. Ezektõl eltekintve azonban különbözõ képpen alakult illetve fejlõdött egy-egy tájegységnek hímzése. Más az alapanyag, a fonal, az öltéstechnika, a színezés, és mások a minták. Eltérések vannak a hímzés méreteiben, aprolékosságában vagy elnagyoltságában. Azonban a több mint húsz számontartott tájegységnek jellegzetes mûvészete egytõl egyig ízléses. A magyar népi hímzésre jellemzõ sajátosságok: a díszítõelemek fínoman stilizáltak, elhelyezésük világos és arányos, általában sûrûn betöltik a díszített felületet anélkül, hogy a túlzsúfoltság hatását keltenék. A nagyobb és kisebb díszítmények kellemesen váltogatják egymást. Kedveltek az élénk, tiszta színek, gyakoriak az erõs színellentétek, amelyek ennek ellenére csodálatos összhangot mutatnak. A magyar népi hímzésnél a színek és öltések mindig egyensúlyban vannak. Sok színû hímzésnél kevés és egyszerû öltésfajtát használnak, míg az egyszínû munkákat sokfajta öltéssel színezik. A magyar népi hímzésnek két nagy csoportja van, amelyek egymástól teljesen függetlenül fejlõdtek ki: a) Férfi hímzések: bõrre és szûrposztóra dolgozott rátétek, bõrrátétek és hímzések. Szûcsök és szûrszabók készítették mûhelyeikben a gazdagon díszített színpompás ködmönöket, bundákat, subákat, melleseket, szûröket, zekéket. A szövés mesterségét, amely egyidõben fejlõdött a hímzéssel, szintén a férfiak ûzték. Ezek a nagyrabecsült mesteremberek keresettek voltak úgy a királyi udvar, magas rangú papság, nemesség és az átlag népesség körében. Kitünõ szakemberek voltak, akik már a középkorban céheket alapítottak, és élénk kereskedelmet folytattak. b) Nõi hímzések: mindennemû vászon és vékony szövethímzés. Nõk készítettek fehér- és többszínû kézimunkákat, szálszámolásos-, vagdalásos-, lyuk- és írás utáni hímzéseket, varrottasokat. Szõttek és fontak saját használatra, vagyis amire szükség volt egy háztartásban. Mindkét hímzés fajta államalapításunktól a mai napig megtalálható Magyarországon. A magyarság hímzéssel díszítette nõi- és férfi viseletét, otthonának számos használati tárgyát: párnavégek, lepedõszélek, falvédõk, asztalterítõk, rúdra való kendõk, törülközõk. Ide tartozott a jegykendõ és szemfedõ is. És sohasem felejtkezett el templomairól, melyeket napjainkig gyönyörû hímzésekkel díszít. Ez különösen Kalotaszegre jellemzõ. Kõrösfõn még a plafont is hímzéssel fednék be a lányok és asszonyok, ha engednék. A hímvarrás mûvészete állandóan változik, fejlõdik a rendelkezésre álló anyag, hímzõfonal, tehetséges íróasszonyok, és a nép ízlésétõl függõen. Azonban az õsi jelképek, a sokszáz éves díszítõelemek mind a mai napig ott ragyognak hímzéseinken. Bár felhasználasuk új alakot öltött és változott, de továbbra is díszítik a hagyományaihoz ragaszkodó magyar ember ruházatát, otthonát, környezetét, és regélnek nekünk elmúlt évezredekrõl...

Kerkay Emese