Sipotele neve még a történelem iránt érdeklődők számára is
többnyire ismeretlenül cseng. Holott egykor ennek a román településnek a
közelében létesült az első világháború egyik legembertelenebb
hadifogolytábora, ahol a foglyok jelentős része ráadásul magyar volt.
Az első világháború közepén, 1916 nyarán a mindaddig fegyveres
semlegességet választó Románia megtámadta szövetségesét, az
Osztrák–Magyar Monarchiát.
Az Erdélybe betörő csapatok a
katonák mellett ezrével hurcolták el a civil lakosságot, akiket
különféle táborokban gyűjtöttek össze. Sipotele község az akkori
román–orosz határ közelében volt található a Prut folyótól nyolc
kilométerre, Iașitól pedig 40 kilométerre délre. A falu egy kis mocsaras
völgyben feküdt. A településen alig 500-600 ember élt, egy
jelentéktelen kis román falu volt szegény, nyomorgó lakossággal.
A hadifogolytábor a község mellett lévő hatalmas domb lapos tetején
létesült 1916 szeptemberében, korábban román lovassági gyakorlótérként
szolgált. Ekkor még lényegében nem is lehet kiépített táborról beszélni.
Néhány barakk volt csupán, valamint pár roskadozó vályogház és a
hozzájuk tartozó istállók, melyeknek nem volt oldalfaluk, a tetőkről
pedig aláhullott a rothadó nád. A barakkokba a tisztek kerültek, a
legénység tagjai az oldalfalak nélküli istállókat kapták, ahol a puszta
földön aludtak, még szalmát sem kaptak, amire fekhettek volna.
A
tábor létszáma néhány ezer fő lehetett ez idő tájt. A hadifoglyok
összetétele vegyes volt: bolgárok, törökök, zsidók, bosnyákok és nagyon
sok magyar, ráadásul nemcsak katonák, hanem civilek is voltak itt,
akiket az erdélyi betörés során fogtak el és hurcoltak el hadifogságba. A
civilek között akadtak bankárok, köszörűsök, színésznők, pénzügyőrök,
vasutasok, telefonkezelők, postáskisasszonyok és sok polgári személy.
Közöttük volt például Lőrinc István vámtisztviselő és családja is. A
tisztviselő teljesen váratlanul, szmokingban esett hadifogságba, a
családjával éppen vendégségben volt, mikor a határon átkelő és Erdélybe
nyomuló románok betörtek vendéglátóikhoz, és Lőrinc Istvánt családjával a
terített asztal mellől elhurcolták. Annyi időt sem engedtek nekik, hogy
megfelelő ruhákat és pénzt vegyenek magukhoz.
Istállókban és vermekben
A román tisztek kezdetben még hitegették a Sipotelébe beérkező
foglyokat, hogy meglesz mindenük: fürdő, szabad séta, levelezés,
korszerű épületek. „Majd adunk” – mindig ezt mondták a foglyoknak. A
valóság azonban pont az ellenkezője volt. Az elhelyezés mellett az
étkeztetés is silány volt. A foglyok naponta egy kiló kenyeret és
hetente háromszor húst kaptak. Mikor már nem volt hús, akkor 400
emberenként két liter (!) napraforgóolajat osztottak. A napi egyszeri
étkezések ideje is hektikusan változott, az ebédet sokszor oly későn
osztották, hogy már vacsorának számított.
1916. október során
az időjárás zordabbra fordult, és bár kaptak szalmát az emberek, még
mindig a nyitott fal nélküli istállókba voltak bezsúfolva. Amikor
panaszra fordultak az elhelyezés körülményei miatt, azt a választ
kapták, hogy „aki nem akar megfagyni, az építsen magának hajlékot”.
Végső elkeseredésükben a foglyok három-négy fős csapatokba álltak
össze, és elkezdtek maguknak ásókkal és lapátokkal vermeket ásni. A
vermekre viszont tető is kellett, de az ehhez szükséges faanyagot már
csak a meglévő épületekből, bontással tudták megszerezni. A vermek pedig
egyre szaporodtak, és lassan föld alatti utcák keletkeztek. Nem minden
verem sikerült azonban jól, és az első esőzések beálltakor több is
beomlott, maga alá temetve az ott lévőket.
1916 novemberére a
tábor létszáma már elérte az ötezer főt. Decemberben, karácsony előtt
megindult az összes román hadifogolytábor központosítása. Ennek jegyében
pél¬dául a tecuci táborban lévők jelentős része is Sipotelére került.
Tecuci-ból december 14-én indult meg a hadifogolyoszlop. Indulás előtt
minden fogoly kapott két penészes kétszersültet, egy retket és két
vöröshagymát. A fogolymenetet Erősd község papja, a 86 éves Csulak
Zsigmond református lelkész zárta. Őt is elfogták a románok sok más
civillel együtt, de a 280 kilométer hosszú utat nem bírta, már az első
nap kidőlt a sorból. Valóságos halálmenet volt, ostorral verték a
lemaradókat, és nem volt irgalom annak, aki nem bírta a tempót – arra a
halál várt. A menet végül tíz napig tartott minimális élelmezés mellett,
mire végre megérkeztek Sipotelébe.
A várható újabb
fogolytranszportokra azonban Sipotele nem készült fel. Nem bővítették a
tábort, és semmilyen előkészület nem történt a növekvő számú fogolytömeg
élelmezésének megoldására. A táborparancsok nem foglalkozott a
foglyokkal, a növekvő létszám pedig gyorsan előre látható élelmezési és
elhelyezési problémákhoz vezetett. Decemberben a foglyoknak már nem
osztottak teát, káposztát, burgonyát, sót.
A vermekben szinte
csak magyarok voltak, akik „családokat” alkottak. Egy-egy verem
közössége volt egy „család”, ők egymást támogatták, és megosztották a
napi munkát egymás között. A barakkokban lévő viszonyok itt ismeretlenek
voltak. Az itt lévők minden héten kimosták a ruhájukat, nem úgy, mint a
barakkok lakói. Egymáson segítettek, és ismeretlen fogalom volt a lopás
is. Még a román zsandárok sem mertek a vermek körül ólálkodni. Sokszor
ki akarták telepíteni az ott lakókat, a táborparancsok utasításait
azonban a veremlakók nem vették komolyan, a zsandárok pedig nem merték
erővel kitelepíteni őket. A vermek „családjai” egymásnak is segítettek,
ha szükség volt rá, összetartott a magyar közösség.
Tél, hó, járványok és halál
1917 januárjában a hideg és a hó újabb csapást mért a foglyokra. A
táborban nem volt elég fa a fűtésre, és a föld alatti vermekben didergő
foglyoknak már fáért sem volt erejük menni. Sokaknak olyan szakadt és
hiányos volt a ruházatuk, hogy egyszerűen megfagytak. A rettenetes
állapotok ellensúlyozására a táborparancsok engedélyezte, hogy mindenki
hazaírhasson egy levelezőlapon. A románok azonban megszabták, hogy mit
és mennyit lehet írni. Hat sort írhatott minden fogoly, és csak azt,
hogy élnek, és jó soruk van! A levelek elkészültek, persze a románok
sosem adták fel őket.
A gyenge élelmezés, a hideg és a fűtés
hiánya kezdte kikezdeni a foglyok egészségét. Megjelentek az első
betegségek: kezdetben hasmenés, később vérhas. A nagy hidegben az
emberek megpróbálták összebújva melegíteni egymást, de ez sem mindig
segített. Sok volt a fagyási sérülés, amelyet nem kezeltek, az elfagyott
végta¬gok pedig elüszkösödtek.
Mindez csak a kezdete volt
azoknak a megpróbáltatásoknak, amelyek ezután következtek. Nem
véletlenül kapta Sipotele a haláltábor nevet. Megjelent a tífusz is,
kezdetben csak egy-két, majd tíz-húsz ember halálozott el benne, végül
már az egész táborban tombolt a járvány. A táborlakókról az alábbi
szemléletes jellemzést írta a járvány kitörése után Pilch Jenő
Hadifogoly magyarok története című könyvében: „Egy tábor, ahol ezrek
sínylődnek… egy tábor, ahol mindenki tífuszos, lázbeteg. A betegek arca
szennyes, rongyosak, alig-alig vánszorognak, de mégis ott lődörögnek a
hóban, sárban. Hajtja őket a láz, a betegség! Csontjaikra valósággal
rászáradt a bőr, külsejük ijesztő. Fogukat vicsorítják, mert annyira
soványak, hogy ajkuk nem ér össze, egész fogazatuk állandóan szabadon
van. Szemük beesett, de ragyogó, ragyogóvá teszi a láz. Mintha a halál
vigyorogna a sötét, mély szemüregekből. Még járkálnak, mormolnak,
beszélnek, szónokolnak, kiabálnak, fütyülnek, dalolnak. Nem értik a
helyzetüket… Csodálkoznak a napsugáron, mely a hótömegekből időnként
térdig érő habarékot varázsol.”
Az életben maradt foglyok közül
sokan az iszonyatos állapotok és az átéltek hatására megőrültek. Az
óriási mértékű halálozás miatt a holttestek összegyűjtése és temetése is
súlyos problémát okozott. Két rögtönzött hullahegy keletkezett a
táborban, az egyik a segélyhely épülete mellett, a hóban, a korábbi
betegek tetemeiből. A másik hullahegy a temető melletti hullaház előtt
alakult ki, miután a hullaház megtelt. Reggelenként a még élők húzták ki
a holtakat a barakkokból és vermekből hordágyon cipelve. Sokszor már
két fogoly is alig bírta el halott társukat, annyira legyengültek. A
hullahalmok pedig egyre csak nőttek, néha két-háromszáz holttest is
feküdt egymáson.
A sipotelei táborban uralkodó állapotokról
szóló hírek a tábor falain kívülre is eljutottak. A román parlamentben
is foglalkoztak a témával, sőt a román király kitüntetésre terjesztette
fel dr. Pásztor Sándort a táborban folytatott kiváló orvosi munkájáért.
Pásztor Sándor doktor azonban a kitüntetést ugyanúgy visszautasította,
mint Iașiba szóló későbbi meghívást. Végig a táborban maradt, és ott
dolgozott annak kiürítéséig.
Több mint tízezren pusztultak el
A tábort már annak idején is haláltábornak nevezték. Noha a későbbi
haláltáborokkal ellentétben nem volt a tábor kimondott célja fizikailag
megsemmisíteni annak lakóit, az embertelen körülmények végül mégis ezt
idézték elő. Ezrek haltak meg a rossz ellátás, a hideg és a járványok
miatt. Pontos adatok nincsenek az áldozatok pontos számáról. A tábort
meglátogató svájci küldött információi szerint 1917 elején 17 ezer fő
volt a sipotelei táborban, ebből hatezer fő halt meg. A hadifoglyok
feljegyzései alapján azonban 15 ezer fő körüli lehetett a halottak
száma.
A Monarchia már 1917 januárjában követelte a járványok
leküzdését a románoktól. Később azzal fenyegetőzött, hogy ha a semleges
svájci megfigyelők működését korlátoznák, vagy javaslataikat nem
teljesítenék a románok, úgy a Monarchia megtorlással lesz kénytelen
élni. Mackensen német vezértábornagy még ennél is tovább ment,
kijelentette, hogy ha a hadifoglyokkal való bánásmód nem javul, akkor a
megszállt román területeken 500 román előkelőséget fogat le túszként. A
román kormány ezek után már intézkedett, és fokozatosan javultak a
táborban uralkodó viszonyok. 1917 áprilisában Sipotele egy román
tábornok személyében új parancsnokot kapott, s a viszonyok a
korábbiakhoz képest megváltoztak.
1917. december 9-én Románia
fegyverszünetet kötött, majd megindultak a tárgyalások a hadifoglyok
hazahozataláról. A megállapodást 1918. már¬cius 23-án írta alá Románia
és a Monarchia, majd 1918. április 10-én az utolsó hadifogolytranszport
is hazatért. Ezzel véget ért a Sipotelében raboskodók kálváriája.
Magyar Hírlap
Szabó
M. Attila megjegyzése: több órán át kutattam, a haláltábor helyét, sem
térképen, sem pedig Iași megye települései között nem találtam. Ismerve a
módszereket a nyomok eltüntetésére, vagy felszámolták a települést,
vagy beolvadt egy másik faluba, vagy nevét változtatták meg. Marad a
szomorú történet, amelyről nagyon kevesen tudtak, akik pedig tudtak,
azok saját biztonságuk érdekébe hallgattak. A román történelem
könyvekben, tanulmányokban hiába keresnénk ide vonatkozó adatokat. A
barcaföldvári haláltáborról (1944-1946) sem találunk román részről
érdemleges adatokat. A cikk elolvasása után emlékezzünk a
megkínzottakra, az áldozatokra. Küldd tovább barátaidnak ismerőseidnek,
hogy minél többen jegyezzék meg ezt az újabb szomorú nevet: Șipotele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése