Gazdag István: Fanatikusok: egyiknek kopp, másiknak hopp

Kinyírták az amerikai haderők legeredményesebb mesterlövészét. Legszebb az egészben, hogy Chris Kyle nem a „hőstettei” iraki színhelyén hagyta ott a fogát, hanem saját hazájában, és nem az iraki lázadók végeztek vele, akik pedig állítólag 20 ezer dolláros vérdíjat tűztek ki a fejére, hanem egy bajtársa, maga is háborús veterán, aki poszttraumás stresszben szenvedett, mert – vele ellentétben – nyilván nem tudott megbirkózni katonai mundérban végrehajtott, vagyis legalizált gyilkosságai gondolatával.

Noha már megszokhattuk az amerikai „tiszta lelkiismeret” megnyilvánulásait, még mindig érhetnek bennünket meglepetések e téren. Persze az amerikaiak fanatikus vadaknak tartják a muzulmánokat, de az Egyesült Államokat talán nem egy tömegmészárlásra alapították? Nem próbálták meg betiltani az alkoholfogyasztást akkoriban, amikor iszlám földön éppen toleránsnak mutatkoztak ebben a kérdésben? És a poligámia tekintetében a mormonok jobbak, mint a vahabiták? Ráadásul az USA elnöke a Bibliára tesz esküt, Isten nevét pedig a dollárra nyomtatják. Normális, elvégre Isten maga is amerikai, mint az köztudott. Ahogyan az is, hogy személyesen ő „adta nekik” az országukat – eszelős messianizmusuk további példájaként, akárcsak lelki rokonaiknak, „Isten őrültjeinek” Izraelt.

Chris Kyle, ugyanolyan szakállasan, mint egy szalafista, azzal dicsekedett, hogy orv-, akarom mondani mesterlövész karrierje során 255 telitalálatot ért el, noha felettesei hivatalosan „csak” 166 hullát írtak a javára. Mindazonáltal a magafajta, aki 1800 méter távolságból lő hátba embereket, pszichopatának sem mondható. Elvégre csak azt tette, amit parancsoltak neki. És ha esetleg nem is hitt az országa igazában, mindenképpen hitt a kormánya propagandájának. Elhitte, hogy Iraknak része volt a 2001. szeptember 11-i merényletekben, és hogy a muzulmánok potenciális tömeggyilkosok. Még azt is elhitte, hogy a két Öböl-háború (1990 és 2003) igazságos volt. Logikus, hiszen Szaddám Huszein „tömegpusztító fegyvereket” birtokolt, és technológiailag képes lett volna atombombát dobni New Yorkra. Ne nevessünk, ez nem vicc, a legtöbb amerikai meg volt róla győződve.

A tipikus amerikai hős, akinek a bicepszére keresztet tetováltak, egyáltalán nem csinált titkot a fanatizmusából: „Irakban azt akartam, hogy mindenki tudja, keresztény vagyok, és Isten kegyetlen harcosa.” Ennek ellenére vagy talán éppen ezért Bagdadban a „Shaitan” (sátán) néven emlegették. Szóba került, hogy filmre viszik az önéletrajzát, noha ellenezte, hogy egy olyan „balos áruló”, mint Matt Damon testesítse meg a filmvásznon. Tény, hogy Paul Greengrass 2010-ben forgatott Zöld zónájában a Matt Damon alakította Miller altiszt darabokra szedi az amerikai háborús propaganda „iraki tömegpusztító fegyverekre” vonatkozó hazugságait. Miután azonban a szokásos hollywoodi happy-end lehetőségét el- pontosabban lelőtték, Chris Kyle sztorijából valószínűleg már nem lesz film.

Ahogyan az egyik híres szaúd-arábiai televíziós prédikátor rémtörténetéből sem, amely arrafelé, úgy tűnik, teljesen hétköznapinak számít, nincs benne semmi különös, nemhogy filmvászonra való.

2011. december 25-én Fajhan al-Gamdi brutálisan bántalmazta és megerőszakolta kislányát, akit egyiptomi feleségétől való válása után a bíróság az ő felügyeletére (vagy inkább kénye-kedvére) bízott. Az öt éves Lamáról a kórházban megállapították, hogy a feje betört, a bordái megrepedtek, a testét ütés- és égésnyomok borították, az egyik körmét letépték. Apja beismerte tettét. Fanatikus hitszónokként az egész testüket beborító lepel viselését szorgalmazta a nőnemű újszülötteknek, akárcsak kollégája, Abdullah Daud, aki tavaly kijelentette a szaúdi tévében, hogy az integrális fátylat kötelezővé tenné minden nőnemű újszülött számára, ez ugyanis szerinte megakadályozná a csecsemők sérelmére elkövetett nemi erőszakokat. Kétséges, hogy Al-Gamdi esetében is, aki egyébként orvosi vizsgálat révén bizonyosodott meg a lánya szüzességéről, amellyel kapcsolatban kételyei támadtak!

Tíz hónapos kórházi ápolás után Lama tavaly október 22-én belehalt a sérüléseibe, apját pedig letartóztatták, de január 26-án 200 ezer riálos (valamivel több mint tízmillió forintos) pénzbüntetés megfizetését követően szabadon engedték. Ezt az anyagi kárpótlást, amely az anyának jár, az iszlám törvénykezésen (saria) alapuló szaúdi igazságszolgáltatás a „vér árának” nevezi, és a mértéke 300 ezer riál, ha muszlim férfiról van szó, feleannyi, ha muszlim nő az áldozat, és mindössze 3333 riál más vallású nők esetében. Pedig Szaúd-Arábia távolról sem tartozik az engedékeny országok közé, hiszen a tolvajlást kézlevágással büntetik, és évente több tucat nyilvános kivégzést hajtanak végre. Gyilkosságért és nemi erőszakért elvileg halálbüntetés jár, a gyermeke és a felesége megöléséért azonban egy muszlim férfi nem halálra, hanem általában csak 5-12 éves börtönbüntetésre számíthat. Fajhan al-Gamdi azonban megúszta viszonylag csekély pénzügyi jóvátétellel és néhány hónap börtönnel, bizonyára hírnevének köszönhetően, amelyet „tele-evangelistaként” szerzett.

Az eset mindenesetre széleskörű nemzetközi tiltakozáshullámot robbantott ki a közösségi hálózatokon, és a Fehér Ház honlapján egy a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok megszakítását követelő petíció is feltűnt, eléggé kellemetlen helyzetbe hozva a szaúdi olajmonarchiával – mint az Irán elleni atlantista-cionista tengely egyik legfontosabb pillérével – szívélyes elvbarátságot és szoros stratégiai szövetséget ápoló washingtoni adminisztrációt.

Fajhan al-Gamdi kiszabadulása a Women to Drive aktivistáit különösen felháborította. Ez a szaúdi csoport a nők jogiért küzd, akiknek – számos egyéb jogkorlátozás mellett – fátylat kell viselniük, nem vezethetnek autót, külföldre csak egy közeli rokon kíséretében vagy elektromos karpereccel ellátva utazhatnak, miközben az otthoni munkahelyeken és az iskolákban is tilos férfiakkal vegyülniük. Nem csoda, hogy szinte mindenhol átvették Hamza Kasgari szaúdi blogger lakonikus Twitter-bejegyzését, miszerint „a szaúdi nők nem jutnak a pokolra, mert kétszer nem lehet pokolra jutni...”

MD 2013. II. 20.