Mit ér az ember, ha magyar?

Azt hiszem, ezt a kérdést rengetegen feltettük már üres óráinkban, vagy éppen a nagy gyalázatok óráiban, amikor azért éreztünk dühöt, mert a nemzeti identitásunkat próbálták megkérdőjelezni; felvetették ezt a kérdést nagy íróink és költőink, gondoljunk csak egy pillanatra Ady Endrére vagy Krúdy Gyulára…

A mély lélekben barangoló ember előbb-utóbb elérkezik ehhez a kérdéshez, különösen igaz ez a mai időkre, a jelen korban tapasztalható ezernyi impulzus közepette beérkező negatív érzések idejére.

A válasz szubjektív volta teljességgel megkérdőjelezhetetlen, hiszen mindenkinek mást jelenthet a magyarsága, a nemzeti öntudata; ebben a kérdésben az objektivitás messzemenően illegitimmé válik. A nacionalizmus, mint gyarlóságnak beállított eszme, manapság nem élvez akkora népszerűséget, mint, mondjuk, száz esztendővel ezelőtt, akkor büszkén írtak és gondolkodtak magyarul, a magyar nyelv sokszínűsége, hihetetlenül kifejező ereje virágzott; akkoriban egészen mást jelentett valakinek magyarként élni, mint a XXI. században. Sokan elvetik a nacionalizmust, mondván, hogy a világban mindenki egyenlő, ma már nincs különbség a francia, az angol, a német, az orosz, és a magyar között, de ugyanolyan nép a brazil, az argentin, mint a kínai vagy a koreai; ezt mondják manapság, és én bizonyos fokig egyetértek azokkal, akik internacionalizmussal próbálnak felelni a nacionalizmusra. Nem kívánom a különböző népek érdemeit, rendeltetését kisebbíteni, csorbítani, elismerem a világ összes államát és annak polgárát, legyen bármerre ezen a bolygón. Azonban egy dolgot nem szabad elfelejteni!

Minden egyes népnek, nemzetnek külön rendeltetése van a Földön, mindnek más-más dolga van, ezért kifejezetten káros összemosni internacionalista eszmékkel a különböző, egymástól teljesen eltérő nemzeteket. Elsősorban, ahogy megvizsgáljuk a Föld lakosságát, azt láthatjuk, hogy emberek lakják, de ha lejjebb ásunk ebben a közösségben, mindjárt világosan kiviláglik, hogy különböző népek és nemzetek lakják a bolygót, más-más nyelveket beszélve, más kultúrákkal rendelkezve, teljesen mások a szokásaik, a jogrendszerük, az állami berendezkedéseik. Ezt nevezhetjük sokszínűségnek, a nemzetek és berendezkedéseik széles spektrumának. Rendkívül károsnak tartanék egy olyan szervezetet, amely mindezt egy kalap alá kívánná vonni, hogy a hatalom egy csoport kezében összpontosuljon, ráerőszakolva olyan különböző nemzetekre olyan törvényeket, amelyek az egyiknek megfelel, a másiknak semmilyen formában sem. Egy idő után, méghozzá nagyon rövid idő múltán súrlódásokhoz, szakadásokhoz vezetne ez, és az úgynevezett világuralom csúfos vereséget szenvedne.

A nacionalizmus nem egyéb, mint az egyén büszkeségének kifejezése, hogy egy adott nemzet tagja, szerves része, hogy megbecsüli és szereti a hagyományokat, országa történelmét; büszkén megy el a nemzeti ünnepekre, és a különböző himnuszok alatt még a könnye is kicsordul. Büszkeség, és nem vakon hirdetett soviniszta eszmerendszer, amelynek eredményeképpen mindenki másnál feljebbvalónak tekint magára egy-egy nemzet szülötte. Én, személy szerint, minden népnél jobban szeretem a magyarságot, de semmiképpen sem soviniszta módon, és hiába próbálják rám sütni a kirekesztő bélyeget, már csak mérhetetlen unalmat érzek.

Ha a fentebb leírt elméletet elfogadjuk, akkor máris megvan egyfajta válasz a kérdésre: Mit ér az ember, ha magyar? Egy Nemzet része, amelynek rendeltetése van, rendelkezik otthonnal, Hazával, egy olyan történelemmel, amely rendkívül színes és bőséges; ez a Nemzet olyan alkotókat adott a világnak, akikért nyugodtan csodálhatnak minket az egész világon. Minden ember annyit ér, amennyit tesz, nem többet, nem kevesebbet; sohasem a szavak számítanak, hanem a tettek, ezért figyeljük meg jól a környezetünket, és máris láthatóvá válik, ki az igaz ember, ki az, aki valóban magyar. Magyarként bármely másik néppel azonos az értékünk, egykoron Széchenyi István azt írta, nem vagyunk különbek egyik nemzetnél sem, de alávalóbbak sem! Mások vagyunk, a nyelvünk olyan egyedi, hogy komoly szakemberek foglalkoznak a mai napig azzal, honnan is ered valójában a magyar nyelv, merthogy nem vagyunk rokonságban a finn nyelvvel, az teljesen bizonyos.

Gyakran felteszem magamban ezt a kérdést, hogy vajon mennyit érünk, mi magyarok; vajon hol mérik az értékeinket; talán van valahol egy óriási mérleg, ahol az egyik serpenyőben mi vagyunk; és a másikban kik vannak? Népeket és nemzeteket összehasonlítani merő dőreség, ostobaság, azt is írhatnám, nagyon nagy luxus, mivel közös nevezőt úgysem fog találni senki, legfeljebb annyit, hogy emberek alkotják. Manapság erőltetik szerte a világban, hogy nincsenek nemzetek, csak emberek vannak; no de kérem, ha bemegyünk a zöldségeshez, akkor gyümölcsöt kérünk? Kérek egy kiló gyümölcsöt! Rendben van, de van alma, körte, dinnye, banán, narancs… Nem, kérem, gyümölcsöt kérek!

Rendkívül fontos, hogy emberek legyünk, ez tény, hiszek az emberi értékekben, a lélek halhatatlanságában, és hiszem, hogy a Jóisten teremtett mindannyiunkat, más-más célokkal persze, és éppen itt rejlik az egész életnek a kulcsa, hogy nem véletlenül születünk oda, ahova, és nem véletlenül vannak ma a világon magyarok, németek, dánok, üzbégek, kínaiak stb…

Krúdy egykoron így írt a történelemről és megtisztulásról: „Meg kell tiltani a régi világ betűpálinkásainak, hogy kalendáriumot, gazságot, agyvelő-rontást áruljanak. Régen fel kellett volna akasztani a ponyvanaptárak kiadóit. Az új emberi szellemben nemes és szép könyveket, hazugságmentes történelmet kell még ma íratni a népnek.”

Magyarnak lenni annyit jelent, mint az Igazságot, a Valóságot keresni, amely nélkül ember nem létezhet!

Hiszem, hogy magyarként érek annyit, mint bárki más, akár a Föld túlsó felén éljen, és azt is hiszem, hogy egy történelmi vonulat részese vagyok, hogy egy vagyok Árpáddal, Bethlen Gáborral, és Wass Alberttel, egy a múltunk, egy a nemzetünk, egy a jelenünk, és egy a jövőnk. Árpád több mint ezer esztendővel ezelőtt azon munkálkodott, hogy ma egységben éljünk, nem ő tehet arról, hogy ez nem következett be, arról sem ő tehet, hogy érkeztek utána aljas gazemberek, akik elherdálták az örökséget; néha azonban megcsillant egy-egy gyöngyszem a történelem fekete kanálisában, nagyot alkotva, valamit adva az utókornak: nagy műveket, bölcs mondásokat, vagy csak büszkeséget, de adtak valamit azok az emberek.

Ma arról van szó, hogy az ember merjen magyar lenni, merje magáévá tenni ezt a kegyetlenül kemény sorsfeladatot, vállaljuk a magyarság sorsát, mert nem véletlenül pottyantunk éppen ide, a Kárpát-medencébe; azért vagyunk itt, hogy büszkék lehessünk őseinkre, és hogy úgy cselekedjünk, hogy utódaink ránk lehessenek büszkék…

Sz. Kovács Péter