Diadalmenetben
vonult be a magyar honvédség a II. bécsi döntéskor visszacsatolt
Észak-Erdélybe, holott a magyarlakta területet nem katonai erővel, vagy
különösebb diplomáciai furfanggal, hanem a hitleri Németország és
Mussolini Olaszországa "ajándékaként" szerezte vissza Magyarország.
Teleki Pál miniszterelnök felismerte: a németek egyedüli célja a
döntéssel Magyarország és Románia elkötelezése volt a tengelyhatalmak
oldalán. A határrevízió – csakúgy, mint a húsz évvel korábbi trianoni
békeszerződés – valamelyest csökkentette a kisebbségben élő népesség
arányát, azonban a négy év múlva hatalomra kerülő Sztójay-kormány a
magyar nyelvű és identitású zsidóság meggyilkolásában történt
részvételével maga járult hozzá a magyarság arányának csökkenéséhez
Észak-Erdélyben.
„Szeptember
13-ára gyönyörű virág és lobogó díszben köszönti a város a falvak
zarándokló lakosságát. (...) Déli 12 óra lehet, amikor megérkezik a
honvédsereg. Hatalmas gépkocsik. Tankok. Ágyúk. Bámulat és öröm a
szemekben. Újra virágeső hull. S a szívekből felszabadult tomboló érzés
átfűti az ezrekre menő tömeget. Ünnepi percek. Talán a Magyarok Istene
is mosolyogva tekint le a sokat szenvedett népre, melyre szabadulást
hoztak a dicső magyar honvédek" – így írta le a magyar katonák
kézdivásárhelyi bevonulását a Székely Újság hetvenhárom éve,
1940. szeptember 13-án. Ekkor érte el a magyar honvédség a székelyföldi
településeket, ezzel befejeződött a magyarok bevonulása a II. bécsi döntéssel visszakapott Észak-Erdélybe.
A térség második világháború alatti történetének kiváló feldolgozása Ablonczy Balázs A visszatért Erdély 1940–1944
című, 2011-ben, a Jaffa kiadónál megjelent könyve, amelynek
köszönhetően a magyar olvasók a korábbi évtizedeknél lényegesen
tisztábban láthatnak a bécsi döntés körülményeit, a "magyar Erdély"
megteremtésére tett utolsó kísérlet éveit, valamint az észak-erdélyi,
zömmel magyar identitású zsidóság "anyaország" általi elárulását és
elpusztítását illetően. A következőkben elsősorban Ablonczy művének
adataira támaszkodva mutatjuk be Észak-Erdély 1940 és 1944 közötti
történetét.
 |
| Fotó: Fortepan |
A magyar lakosság győztes felszabadítóként ünnepelte az
érkező katonákat, mások a magyar diplomáciát méltatták, valójában
azonban „Észak-Erdély visszatérésében” Magyarország kevés szerepet
játszott: a döntés egy nagyhatalmi játszma része volt, aminek
segítségével a náci Németország maga mellé állíthatta Romániát és
Magyarországot is, valamint megakadályozhatta a Szovjetunió balkáni
térnyerését.
A németeknek inkább Románia számított
A
két világháború között az európai nagyhatalmak – mind a versailles-i
békerendszer fenntartásában érdekelt szövetségesek, mind az az ellen
küzdő tengelyhatalmak – ellentmondásosan viszonyultak Erdély kérdéséhez:
Franciaország hagyományosan a fennálló határok megváltoztatása ellen
érvelt, míg Nagy-Britannia egy bizonyos pontig elismerte a Romániával
szembeni magyar területi követelések jogosságát, azonban kockázatosnak
tartotta a status quo felbontását. Németország 1940-ig inkább Romániát
támogatta, elsősorban a román kőolaj miatt, de igyekezett „mindkét vasat
a tűzben tartani”. A fasiszta Olaszország ugyan teljes mértékben
támogatta a magyar revíziós igényeket, elvi támogatáson túl nem nyújtott
valódi segítséget.
A
határrevízió szempontjából előnytelen közeg miatt Erdély kérdése
egészen 1940-ig a levegőben lógott, amikor is a magyar politika
elérkezettnek látta az időt területi követeléseik érvényesítésére: 1940
nyarára Nyugat-Európa, köztük Franciaország, Románia hagyományos
szövetségese német megszállás alá került, Kelet-Európában pedig a
Harmadik Birodalom mellett a Szovjetunió is megerősítette a befolyását.
Korábban, 1938-39-ben Magyarország német és olasz diplomáciai
segítséggel szerezte vissza a Felvidék magyar többségű területeit, majd
Kárpátalját, így kézenfekvőnek tűnt, hogy Erdély ügyében is a
Berlin–Róma-tengely segítségét kérjék.
Sztálin is odaadta volna
1940-ben
azonban ez mégsem volt ennyire egyértelmű: az év júniusában a
Szovjetunió ultimátumot adott a Román Királyságnak, hogy adja át az
akkor hozzájuk tartozó Besszarábiát (ma Moldova) és Észak-Bukovinát. A
szovjet követeléseknek Németország sem állt ellen, mivel egy évvel
korábban a Molotov–Ribbentrop-paktum értelmében befolyási övezetekre
osztották Kelet-Európát, és Románia keleti része a szovjet érdekszférába
került. A magyar vezetés hamarosan komolyan kezdett foglalkozni a
gondolattal, hogy Erdélyt szovjet segítséggel szerezzék vissza. A tervek
között szerepelt, hogy egy szovjet-német közös bizottságot kérnek fel
döntőbírának (esetleg az olaszokkal kiegészítve), sőt Erdély katonai
erővel való visszaszerzése is: az ultimátum után Molotov szovjet külügyi
népbiztos jelezte Kristóffy József moszkvai magyar nagykövetnek, hogy
kész lenne egy Románia elleni katonai fellépésre Magyarországgal együtt.
Werth
Henrik, a Magyar Királyi Honvédség vezérkari főnöke hajlandó lett volt
elfogadni a szovjet ajánlatot, azonban Teleki Pál miniszterelnök végül
túl kockázatosnak ítélte a Sztálinnal való együttműködést. Más katonai
vezetők arra figyelmeztettek, hogy a magyar honvédség nem áll készen a
románok elleni háborúra: a román hadsereg jelentős létszámbeli fölényben
volt, ráadásul nehézfegyverek és repülők számában két-háromszorosan is
felülmúlta a Honvédséget. A közös magyar-szovjet akcióra végül nem
került sor, június 28-án II. Károly román király engedett a szovjet
nyomásnak és kivonult Besszarábiából és Észak-Bukovinából – a nyugati
határ pedig érintetlen maradt.
A nagy játszma
A
magyar külügy még Besszarábia megszállása előtt puhatolózni kezdett a
náci Németországnál, hogy elérje, a szovjetek helyett Berlin gyakoroljon
nyomást Romániára a revízió érdekében. A német diplomatákat
propagandaanyagokkal és Erdély népességi adataival bombázták. Hamarosan a
román külügy is jelezte: elfogad egy német-olasz döntést Erdély
ügyében. A magyarok pozícióján jelentősen javított az ekkor még
levegőben lógó szovjet-magyar együttműködés lehetősége. Németország
számára komoly kockázatot jelentett volna, ha egy Románia elleni
támadással Sztálin kiterjeszthette volna a befolyását az országra, vagy a
balkáni térség többi részére is. A döntőbíráskodással azonban Hitler
nemcsak a szovjet terjeszkedést akadályozhatta meg, hanem saját
befolyását is erősíthette Magyarország és Románia felett.
A
Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter
által – Románia és Magyarország kizárásával – hozott döntést augusztus
30-án hirdették ki a Bécsben összegyűlt román és magyar küldöttek előtt.
A magyar diplomácia ekkorra lemondott egész Erdély visszacsatolásáról,
legmerészebb követelése Erdély a Marostól északra fekvő fele volt.
Románia ezzel szemben csak a határ menti sávról lett volna hajlandó
lemondani, keletebbi területekről, köztük a magyar többségű
Székelyföldről nem. A nagyhatalmak végül magyar szempontból rendkívül
előnyös döntést hoztak: a Kárpátok északi gerince mentén, a
Székelyföldet is magába foglaló 43 104 négyzetkilométeres területet
ítéltek Magyarországnak. A teljes területen 1930-as román adatok szerint
49 százalékkal a románság létszáma nagyobb volt, mint a 38 százalékos
magyarságé, azonban az 1941-es, már a magyar állam által szervezett
népszámlálás szerint 53,6 százalékkal a magyarok voltak többségben. A
döntés kihirdetésekor a román külügyminiszter, Mihail Manoilescu
összeesett és elájult. Hasonlóan reagált egész Románia: a döntés hírére
több helyen zavargások törtek ki, a kormány megbukott, és a
szélsőjobboldali Vasgárda által támogatott Ion Antonescu marsall került
hatalomra.
| Három határ |
Pusztán
az etnikai arányokat nézve mind a II. bécsi döntés, mind a trianoni
békeszerződés "igazságosabb" volt, mint az 1918 előtti határok. Az
etnikai arányokhoz legkevésbé a Trianon előtti határok illeszkedtek,
azaz az 1918 előtti határok voltak a "legigazságtalanabbak": a
Magyarországhoz tartozó, később Romániához csatolt területeken
körülbelül 54 százalékos többségben voltak a románok, összesen 2 800 000
ember. Abból a szempontból, hogy hány ember élt Erdélyben kisebbségben,
a trianoni döntés ennél kevésbé volt méltánytalan: ekkor Erdély
lakosságának 42 százaléka került kisebbségi sorba, köztük a 1 660 000-es
magyar kisebbség, valamint az 550 000 erdélyi és bánáti német, akik
szintén inkább a magyar állammal azonosultak.
A II. bécsi döntés után Magyarországhoz került Észak-Erdélyről ellentmondásos népességi adatokkal rendelkezünk: az 1930-as román népszámlálás szerint a magyarság aránya csak 38 százalékos volt, míg a románok aránya 49,2 százalékos volt. Az 1941-es magyar népszámlálás szerint viszont 53,6 százalékkal a magyarok voltak többségben, míg a román kisebbség aránya 39,9 százalék volt. Észak-Erdélyben magyar becslések szerint tehát egymillió román került kisebbségi sorba, de Magyarországhoz kerültek olyan összefüggő magyar területek, mint Székelyföld. Dél-Erdélyben körülbelül félmilliós magyar kisebbség maradt, akik közül százezren még a háború alatt északra költöztek. |
Oszd meg és uralkodj
A
második bécsi döntés következménye az lett, hogy mind Magyarország,
mind Románia elkötelezte magát a náci Németország mellett: az új román
vezető, Antonescu Hitlerrel való első megbeszélésén, 1940. november
22-én kijelentette, akár fegyverrel is kész harcolni a tengelyhatalmak
győzelméért, abban a reményben, hogy hűsége jutalmaként végül
visszakaphatja Észak-Erdélyt. Erre lényegében Hitler is ígéretet tett,
amikor azt mondta neki: „a történelem nem áll meg az 1940-es
esztendőben”, a bécsi döntés pedig nem „a történelem utolsó lapja”. A
Szovjetunió elleni háborúban Románia erején felül vett részt, ami
Magyarországot arra sarkallta, hogy szintén igyekezzen jó pontokat
szerezni Hitlernél, aminek egyenes következménye lett a Szovjetunió
elleni hadüzenet Don-kanyar tragédiája.
„Köszönjük, Hitler! Köszönjük, Mussolini!”
Magyarországon
a II. bécsi döntés ihirdetésekor népünnepély tört ki a, a hazatérő
delegációt éljenző tömeg fogadta a fellobogózott Keleti pályaudvaron, a
lelkesedést nem lohasztotta le Teleki Pál komor hangú beszéde sem. „Újra
előttünk áll az a feladat, amely egy sok nemzetiséget magában foglaló
államnak vezetésével jár. Becsülje meg ezt a nemzet minden tagja. (...)
Senki se handabandázzék, senki a nemzet bizalmával és értékeivel vissza
ne éljen! Ez az, amivel hazajöttünk.” – mondta a miniszterelnök, aki nem
osztozott a többség örömében. Teleki jól látta: a döntés valójában a
tengelyhatalmi tábor melletti elköteleződést fogja eredményezni.
Észak-Erdélyért cserébe Budapest számos gazdasági engedményt kényszerült
tenni Németországnak, ezzel csökkent Magyarország gazdasági
függetlensége. A Volksbundnak adott különleges jogosítványok szintén
Hitler befolyását erősítették.
A
döntést követően 1940. szeptember 5-én megkezdődött a magyar honvédség
bevonulása a visszacsatolt területekre. A magyar katonai jelenlét 13-án
vált teljessé, ezután novemberig katonai közigazgatás alatt állt
Észak-Erdély. A kilencvenes évek elején egy asszony, aki kislányként
nézte végig a honvédek bevonulását, így emlékezett vissza: „A port mind
lenyaltuk róluk, nem én, hanem mindenki, férfiak és gyermekek, ahányan
voltunk, mindenki, ahányan ráfértek egy katonára, mind csókolták, úgy
örvendtünk.” A bevonuló csapatokat a magyar lakosság általános
ünnepléssel fogadta, mindenhol magyar, olasz és horogkeresztes német
zászlókat húztak fel, pár helyen „Köszönjük, Hitler! Köszönjük,
Mussolini!” feliratú transzparenseket feszítettek ki. Az erdélyi románok
gyászoltak, többnyire visszahúzódtak otthonaikba, egyesek Dél-Erdélybe
menekültek, de néhány incidenstől eltekintve nem tanúsítottak
ellenállást.
Bár
Észak-Erdélyt nem fegyverrel, hanem diplomáciával sikerült
visszaszerezni, a bevonulás közel sem volt vértelen esemény. Ördögkútnál
magyar katonák 87 román és hat zsidó civilt öltek meg, Bihardiószegen
pedig a kivonuló román katonák lőttek agyon két magyar lakost, majd
lövöldözésbe kezdtek a bevonuló magyar katonákkal. A román kézen maradt
Dél-Erdélyben több helyen támadtak az ott maradt magyar, zsidó és német
kisebbségre, bosszúból a területveszteségért. Mindkét oldalról megindult
a spontán lakosságcsere, és a magyar és román kormány tárgyalni kezdett
szervezett áttelepítésekről is, amelyek azonban sosem valósultak meg,
elsősorban azért, mert valójában Románia nem mondott le Észak-Erdélyről.
A magyar állam elárulja az észak-erdélyi zsidóságot
A
második világháború előtt Észak-Erdélyben élt az erdélyi zsidóság közel
négyötöde, több mint 165 000 ember. Mind a Dél-, mind az
Észak-Erdélyben élő zsidók túlnyomó többsége magyar anyanyelvű és
identitású volt, amit jól mutat, hogy a Trianonban bemutatott
Teleki-féle „vörös-térképen” is következetesen magyarként van
feltüntetve a zsidóság. Az erdélyi zsidók nyelvüket és identitásukat
Erdély elcsatolása után is megőrizték. Aradon például 1910-ben
az ott élő több mint 7000 zsidó 96,3 százaléka vallotta magát magyar
anyanyelvűnek. A Trianon utáni népszámlálásokon a zsidókat a magyartól
külön nemzetiségnek számolták, hogy ezzel is csökkentsék a magyarok
látszólagos arányát, de az anyanyelvről szóló statisztikákban a magyar
ajkúak arányát növelték a zsidóként regisztráltak is: 1930-ban 29 978
magyar nemzetiségű személyt regisztráltak, ugyanakkor 41 161 lakos
nyilatkozott úgy, hogy magyar anyanyelvű, köztük az aradi zsidók nagy
része, akik közül csak 687-en nyilatkozták, hogy jiddis anyanyelvűek.
 |
| Fotó: Fortepan |
Az
észak-erdélyi magyar bevonulást a magyar ajkú zsidóság nagy része is
ünnepelte, annak ellenére, hogy Magyarországon már érvényben volt a
második zsidótörvény is. Erre utal az a mai szemmel zavarba ejtő
korabeli fénykép is, amelyen egy rabbi üdvözli a magyar katonákat, háta
mögött a horogkeresztes német zászlóval. Ennek ellenére 1944-ben, a
Sztójay-kormány hatalomra kerülése és a német megszállás után szinte a
teljes, észak-erdélyi zsidóságot, közel 140 000 embert Auschwitzba és
más táborokba deportáltak – ez a magyar hatóságok közreműködése miatt
alig három hétbe telt. A háborút az észak-erdélyi zsidók alig 15
százaléka, 8-10 ezer ember élte túl.
Ezzel
szemben a román fennhatóság alatt maradt 40 ezres, szintén nagyrészt
magyar ajkú dél-erdélyi zsidóság minimális veszteségekkel vészelte át a
háborút. Igaz, nem Antonescu jóindulatának köszönhetően: a II. bécsi
döntés után Romániában rendkívül heves antiszemita közhangulat alakult
ki, ami sok helyen pogromokhoz vezetett. Az Antonescu-rezsim
„teljesítési politikája” kiterjedt a zsidókérdésre is, így, különösen
1941 után, Hitler ilyen irányú követeléseit is szinte maradéktalanul
teljesítették: a Szovjetuniótól visszaszerzett Besszarábiában és
Transznisztriában gettókat, sőt egy koncentrációs tábort is
felállítottak, ahol 3-400 000 óromániai zsidó esett áldozatul az
éhezésnek, betegségeknek és a német és román katonák
kegyetlenkedéseinek. Azonban a magyar ajkú dél-erdélyi zsidóság
deportálására már nem került sor: a sztálingrádi csata után Antonescu
már nem teljesítette akkora hévvel Hitler kívánságait, így a dél-erdélyi
zsidóság néhány elszigetelt atrocitás mellett egy-két ezer fős
veszteséggel élte túl a háborút.
A
magyar anyanyelvű észak-erdélyi zsidóság elpusztítása a magyar állam
közreműködésével hozzájárult az erdélyi nemzetiségi arányok
felborulásához a románok javára: Nagyvárad magyar lakossága például a
háború alatt 92 százalékról 27 százalékra csökkent, amihez nagyban
hozzájárult a 30 ezres zsidó közösség deportálása és meggyilkolása.
Egész Erdélyben a magyarok aránya az 1910-es 32 százalékról a háború
alatt 20 százalék alá csökkent, ebben jelentős szerepe volt a 120-130
ezer észak-erdélyi zsidó elpusztításának. A kollaboráns Sztójay-kormány
és a késői Horthy-rendszer a magyar identitású észak-erdélyi zsidóság
elárulásával és a legyilkolásukban történt tevőleges részvételével a
legnagyobb lépést tette Erdély 1944 után felgyorsult elrománosodása
felé.
HVG
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése