Izrael szerepe a
XXI. századot meghatározó 2001. szeptember 11-i eseményekben ádáz viták
tárgya még az ezzel kapcsolatos igazságot kutató és követelő mozgalmon
(9/11 Truth Movement) belül is. Úgy tűnik, hogy az antiszemitizmus
elleni harc örve alatt immáron hét évtizede tartó következetes agymosás
következtében a „9/11 belső munka volt” (9/11 was an inside job)
jelszóval mozgósított konspiracionista aktivisták többsége képtelennek
mutatkozik a szentföldi latorállam titkosszolgálataira mutató
bizonyítékok objektív értékelésére.
Pedig
azt a felvetést, hogy a 2001. szeptember 11-i ún. hamis zászlós (false
flag) műveletet egy szélsőséges likudnyik csoport szervezte meg az
amerikai államapparátusba beszivárgott neokon és keresztény cionista
elvbarátaik segítségével, a fősodratú média által szisztematikusan
elhallgatott tények egész sora támasztja alá, és néhány nonkonformista
személyiség nyíltan is hangoztatja.
Köztük
van Francesco Cossiga, Olaszország egykori köztársasági elnöke is, aki
szerint elhitetik velünk, hogy „bin Laden bevallotta a New York-i
Ikertornyok elleni szeptember 11-i támadást, miközben az amerikai és
európai demokratikus körök (…) immár jól tudják, hogy ezt a pusztító
támadást a CIA és a Moszad tervelte ki és hajtotta végre a cionista
világ segítségével, hogy vád alá helyezzék az arab országokat, és
rábírják a nyugati hatalmakat az iraki és afganisztáni beavatkozásra”
(Corriere della Sera, 2007. november 30.).
Wayne
Madsen, az egyik legismertebb amerikai oknyomozó riporter 2002.
februári brit titkosszolgálati jelentésekre hivatkozva írja: „A Moszad
számára a sikeres 9/11 ’hamis zászlós’ terrorakció várakozáson felüli
sikert hozott. A Blair-kormány által támogatott Bush-kormány megtámadta
és elfoglalta Irakot, elmozdította Szaddám Huszeint, és nyomást
gyakorolt Izrael más ellenségeire, köztük Iránra, Szíriára, Pakisztánra,
a Hamaszra és a libanoni Hezbollahra” (opinion-maker.org, 2011. január
27.).
Alan
Sabrosky egykori katonai kiképző (US Army War College) ugyancsak a
leghírhedtebb izraeli titkosszolgálatot és amerikai kormányzati
tisztviselők egy jól beazonosítható (ti. zsidó neokonzervatívokból álló)
klikkjét teszi felelőssé a szeptember 11-i támadásért, amelyet egy
„klasszikus Moszad-hangszerelte műveletnek” tart. De az amerikai
hadsereg Fejlett Katonai Tanulmányok Iskolájának (US Army School for
Advanced Military Studies) egyik jelentése is úgy fogalmaz, hogy a
Moszad „alattomos, kíméletlen és ravasz, képes arra, hogy támadást
intézzen amerikai erők ellen, és palesztinok/arabok nyakába varrja azt”.
A dolog igazi pikantériáját az adja, hogy ez a katonai dokumentum egy
nappal 9/11 előtt került nyilvánosságra („U.S. troops would enforce
peace under Army study”, The Washington Times, 2001. szeptember 10.).
Mindezen
vélemények jóval többek puszta hipotéziseknél. Azt ugyanis, hogy a
Moszad és más izraeli elitalakulatok belekeveredtek a szeptember 11-i
események „menedzselésébe”, számos kevéssé ismert tény teszi
nyilvánvalóvá.
Kevesen
tudják például, hogy a terrortámadással kapcsolatban, rögtön azok
elkövetése napján, kizárólag izraeli állampolgárokat tartóztattak le.
Ezt az információt rendőrségi források alapján Paulo Lima újságíró már a
következő napon kiszivárogtatta a The Record c. napilapban. Az északi
toronyba való becsapódást követően különböző szemtanúk három alakot
láttak egy Jersey Cityben parkoló fehér furgon tetején, amint ujjongtak
(„celebrating”), örömükben ugrándoztak („jumping up and down”) és
egymást fényképezték, háttérben a füstölgő ikertornyokkal. Később
továbbálltak egy másik parkolóba, ahol más szemtanúk szerint ugyanilyen
kitörő tetszésnyilvánítást produkáltak.
Később
a riadóztatott rendőröknek sikerült megállítaniuk a fehér Chevrolet
2000-et, amelyben öt izraeli férfi tartózkodott. Miután kirángatták őket
a kocsiból és az amerikai filmekből jól ismert módon hason fekve a
földre kényszerítették őket, a sofőr, Sivan Kurzberg ezt mondta a
rendőröknek: „Izraeliek vagyunk. Nem mi vagyunk a maguk problémái. A
maguk problémái a mi problémáink. A palesztinok a probléma.”
Ennek
ellenére a Paulo Limát informáló rendőrségi források meg voltak róla
győződve, hogy ezeknek az izraelieknek közük volt az aznap reggeli
merényletekhez. Annál is inkább, mert különböző államok útlevelein, 6000
dollár készpénzen és külföldre szóló repülőjegyeken kívül olyan
várostérképeket is találtak náluk, amelyeken bizonyos pontokat
megjelöltek. Kurzberget és fivérét később formálisan is a Moszad
ügynökeiként azonosították, miközben hivatalosan mind az öten egy főleg
izraelieket foglalkoztató költöztető cég (Urban Moving Systems)
alkalmazásában álltak, amelynek tulajdonosa szeptember 14-én Tel-Aviv
úti céllal elhagyta az országot, miután a rendőrség látogatást tett nála
és indiszkrét kérdésekkel nyaggatta a tevékenységéről.
A
The Recordban megjelent információra a mainstream média is ráharapott,
de csak azért, hogy lehetőség szerint bagatellizálja annak hatását. A
The New York Times (2001. november 21.) elmulasztotta közölni az illetők
állampolgárságát, akárcsak a Fox News és az Associated Press. A The
Washington Post megemlítette ugyan, hogy izraeliekről van szó, de
elhallgatta a rendőrség gyanúját, miszerint viselkedésük és egyéb jelek
alapján nyilvánvalóan előre tudtak a bekövetkező eseményről. A New
York-i zsidó közösség magazinja viszont névtelenül nyilatkozó amerikai
hírszerzési forrásra hivatkozva felfedte, hogy az ominózus költöztető
cég valójában a Moszad fedőszerveként funkcionált (The Forward, 2002.
március 15.).
Az
FBI vizsgálatot indított az ügyben, és az eredményt egy 579 oldalas
jelentésben foglalta össze, amelyet 2005-ben részben feloldottak a
titkosítás alól, a teljes szövegre azonban 2035-ig kell várni. Izrael és
Szeptember 11.: a nagy tabu (Israel et le 11 Septembre: Le Grand Tabou)
c. könyvében Hicham Hamza franciaországi arab újságíró részletesen
elemezi ezt a jelentést, amely számos súlyosan kompromittáló tényt
tartalmaz a „táncoló izraeliekre” nézve.
Először
is, az általuk készített fényképek valóban azt a pillanatot mutatják,
amikor örömtáncot járnak, háttérben a lángoló északi toronnyal.
Magatartásukat utóbb azzal magyarázták, hogy csak annak örültek, hogy
„most majd az USA lépéseket fog tenni a terrorizmus megállítására a
világon” – noha akkor még az emberek többsége inkább balesetre gondolt,
mintsem terrorakcióra. Még súlyosabb, hogy egy szemtanú szerint már
reggel 8-kor elfoglalták a leshelyüket, vagyis még azelőtt, hogy az első
repülőgép becsapódott volna a toronyba. Egyébként az öt letartóztatott
izraelinek köze volt egy másik izraeli költöztető céghez is, amelynek
négy alkalmazottját ettől függetlenül kihallgatták az állítólagos arab
légi kalózokkal fenntartott kapcsolatukról.
Hicham
Hamza elgondolkodtatónak tartja a jelentés végkövetkeztetését is. Az
FBI ugyanis arról tájékoztatja a gyanúsítottakat fogva tartó helyi
rendőrséget, hogy a maga részéről „nem áll érdekében tovább nyomozni a
fogvatartottak után, és meg kell kezdeni (velük kapcsolatban) a szokásos
bevándorlási eljárást”. Ennek ellenére az öt izraeli 71 napot töltött
egy brooklyni börtönben, ahol visszautasították a hazugságvizsgálatot,
majd többször megbuktak rajta. Végül egyszerűen kitoloncolták őket az
USA területéről. (Utóbb beperelték az amerikai államot jogtalan fogva
tartás miatt.)
Ugyanakkor
az ügy egyik lényeges részlete kiegészítő magyarázattal szolgálhat az
izraeliek feltűnő viselkedésére. Egyes tanúk ugyanis kifejezetten arra
utaltak a rendőrségi telefonhívásaikban, hogy az autójuk tetején
ugrándozó fickók „arabnak” vagy „palesztinnak” néznek ki, és nemcsak a
külsejük, hanem az öltözékük is ezt a benyomást kelti. Ezt az
információt néhány rádió már déltől sugározta, az NBC News pedig délután
megerősítette. Ha tehát az izraelieket nem kapták volna el késő
délután, a történet valószínűleg „Táncoló arabok” címmel jelent volna
meg a másnapi lapok címoldalán. Ehelyett teljesen elhallgatták, és csak
néhányan tudnak róla, még a Szeptember 11-ével kapcsolatos igazságot
kutató aktivisták (az ún. 9/11 Truthers) közül is.
Ahogyan
arról is keveseknek van tudomásuk, hogy a merénylet idején az amerikai
szövetségi rendőrség éppen azzal volt elfoglalva, hogy felgöngyölítse a
legkiterjedtebb izraeli kémhálózatot, amelyet amerikai földön valaha
lelepleztek. 2001 márciusában a Nemzeti Kémelhárító Központ (NCIC) az
alábbi közleményt helyezte el internetes honlapján: „Az utóbbi 6 hét
folyamán az egész ország területén lévő szövetségi irodák alkalmazottai
gyanús tevékenységeket jelentettek, amelyek olyan egyénekhez
kapcsolódtak, akik műtárgyakat árusító vagy leszállító külföldi
egyetemistáknak adják ki magukat.”
A
Kábítószer-ellenes Ügynökség (DEA), amelynek az alkalmazottjait számos
ilyen típusú incidens érte, 2001 nyarán elkészített egy jelentést,
amelyet a The Washington Post november 23-án hozott nyilvánosságra. E
szerint március óta 140 izraeli állampolgárt tartóztattak le, mert a 4-8
fős csoportokba szerveződött 20-30 év közötti fiatalok „a Védelmi
Minisztérium legalább 36 érzékeny helyszínét” felkeresték. Közülük
többeket a Moszad vagy az Aman (izraeli katonai felderítés) tagjaként
azonosítottak. Szeptember 11. után további 60 letartóztatásra került
sor, ami a lefülelt izraeli kémek számát kétszázra növelte. Végül persze
mindnyájukat szabadon engedték. A két ország közötti „különleges
kapcsolatok” ismeretében az ellenkezője lett volna meglepő.
A
DEA jelentése megállapítja, hogy „ezen egyének viselkedésének
természete arra utal, hogy az incidensek talán információszerzési
tevékenységet alkotnak”. Könnyen lehet, hogy a kémkedés valójában csak
fedőfoglalkozást jelentett a lebukott izraeli „képzőművész-hallgatók”
számára, tekintettel a katonai kiképzésre, amelyen közülük többen
robbantási szakértőként, harcmérnökként, bombaelhelyezőként,
elektronikusjel-elfogó operátorként átestek. Vajon ezek az izraeli
ügynökök miért palástolták volna valódi küldetésüket egy amennyire
feltűnő, annyira improduktív diverzáns akcióval?
Erre
a kérdésre az általuk alkotott hálózat és a szeptember 11-i merényletek
közötti zavarba ejtő földrajzi kapcsolat adhat választ. A DEA jelentése
szerint ugyanis „a floridai Hollywood tűnik ezen egyének
fókuszpontjának”. A szeptember 11. előtt letartóztatott izraeli
álegyetemisták közül mintegy harmincan tehát éppen azon a floridai
településen éltek, ahol a 19 állítólagos iszlamista légi kalóz közül 15.
Az egyik izraeli, egy bizonyos Hanan Serfaty két lakást is bérelt a
légi kalózok bandavezérének kikiáltott Mohamed Atta szomszédságában.
Efféle
véletlenek normális esetben persze nincsenek, a mainstream média
azonban ezúttal is előrukkolt az alkalomhoz illő dajkamesével, miszerint
az előbbiek csupán szemmel tartották az utóbbiakat. Izrael vétke így
legfeljebb annyi lenne, hogy a tudomására jutott terrortámadásról
elmulasztotta tájékoztatni amerikai szövetségesét, és nem akadályozta
meg annak elkövetését. Valószínűleg azonban az izraeliek nem
megfigyelték, hanem manipulálták és finanszírozták az iszlamista „légi
kalózokat”. Valószínűleg az sem lehet véletlen, hogy a UA 93-as járatát
állítólag eltérítő Ziad al-Dzsarrah unokatestvére, Ali al-Dzsarrah 25
éven át a Moszad ügynöke volt (The New York Times, 2009. február 18.).
Mára
az is kiderült, hogy a floridai Mohamed Atta valójában bitorolta a
személyazonosságát. Az igazi Mohamed Attát, aki a merénylet másnapján
felhívta apját (amit ez utóbbi a Bild am Sonntag német magazinnak is
megerősített), szolid és jámbor fiatalemberként ismerték, aki kerülte a
nőket, a repülőgépektől irtózott, nem mellesleg pedig 1999-ben ellopták
az útlevelét Hamburgban. Floridai fals alteregója viszont egy
sztriptíztáncosnővel élt együtt, disznóhúst evett, kaszinókba járt és
drogozott. Négy másik állítólagos légi kalóz hasonló életmódot
folytatott, szöges ellentétben azzal, ami a halálra készülő fanatikus
iszlamistáktól elvárható lett volna. Erre a furcsaságra a South Florida
Sun Sentinel már szeptember 16-án felhívta a figyelmet „A gyanúsítottak
tettei nem stimmelnek” (Suspects’ Actions Dont’t Add Up) c. cikkében, és
véleményéhez utóbb több tekintélyes újság is (Boston Herald, San
Francisco Chronicle, Wall Street Journal stb.) csatlakozott.
Victor
Ostrovsky renegát Moszad-ügynök szerint az izraeli kémszolgálat
hatékonyságát az ún. szájánok nemzetközi hálózata biztosítja (A Moszad
szolgálatában, Magyar Világ, 1995). Ez a héber kifejezés az Izrael
érdekében illegális cselekmények elkövetésére is hajlandó
diaszpóra-zsidókat jelöli. Az Egyesült Államokban – már csak az ottani
galut nagyságából következően is – nyilván tízezrével élnek, legtöbben
New Yorkban, ahol az amerikai zsidóság koncentrálódik.
Larry
Silverstein, aki 2001 júliusa óta birtokolta a Világkereskedelmi
Központ (WTC) ikertornyainak haszonbérletét, a szeptember 11-i szájánok
archetípusának tekinthető. A United Jewish Appeal (UJA) New York-i
elnökeként aktív szerepet vállalt a szentföldi latorállam számára
történő amerikai pénztarhálásban, nem mellesleg pedig belsőséges baráti
kapcsolatot ápolt Ariel Saronnal és Benjamin Netanjahuval, akivel a
Ha’aretz izraeli napilap szerint minden vasárnap telefonon csevegett.
Üzlettársa az Ikertornyok bérletében Frank Lowy volt, egy másik cionista
„filantróp”, aki viszont Ehúd Barakhoz és Ehúd Olmerthez állt közel.
Ugyanakkor a New York-i Kikötői Hatóság főnöke, aki a WTC-tornyokat
privatizálta, egy bizonyos Lewis Eisenberg volt, „civilben” a
leghatalmasabb amerikai zsidó lobbi (AIPAC) egykori alelnöke. Független
források szerint ők hárman minden bizonnyal kulcsszerepet játszottak az
ügyben.
Rajtuk
kívül a „nem létező lobbi” más New York-i tagjai is könnyedén
azonosíthatók. Az északi toronyba a 93. és 99. emelet között becsapódó
Boeing annak a Marsh & McLennan nemzetközi biztosítónak az irodáit
találta telibe, amelynek elnök-vezérigazgatója akkoriban Jeffrey
Greenberg volt, George W. Bush választási kampányának egyik bőkezű
támogatója. Persze az Ikertornyokat is ez a társaság biztosította, és
2001. július 24-én – vagyis 6 héttel a terrortámadás előtt! – gondjuk
volt rá, hogy viszontbiztosítást kössenek saját felelősségvállaló
szerződésükre konkurens biztosítóknál, amelyeknek utóbb kártalanítaniuk
kellett Silversteint és Lowyt.
A
Marsh & McLennan bölcs „előrelátását” bizonyítja az is, hogy 2000
novemberében igazgatótanácsa tagjai közé fogadta az ismert neokon héját,
Paul Bremert, aki a szeptember 11-i terrortámadás idején a Terrorizmus
elleni Nemzeti Bizottságot elnökölte, 2003 után pedig az iraki
bábkormány fejeként vált hírhedtté, főleg annak kapcsán, hogy
kongresszusi vizsgálat indult ellene az iraki államkincstárból eltűnt
potom 9 milliárd dollár miatt.
De
cinkosságot lehet feltételezni a merényletben érintett repülőterek
részéről is. A két repülőtér, ahonnan az American Airlines 11-es, a
United Airlines 93-as és 175-ös járatai elindultak fatális útjukra (a
bostoni Logan és a New York melletti Liberty Newark), egy izraeli
tőkéből gründolt céget (ICTS) bízott meg a biztonsági feladatok
ellátásával, amelynek vezetője nem volt más, mint Menahem Atzmon, a
Likud kincstárnoka. Ha alapos és főleg objektív vizsgálat indult volna
az ügyben, akkor bizonyára további cinkosságokat is feltárhattak volna.
Például
érdeklődhettek volna a Zim Israel Navigational tengeri szállítmányozási
cég iránt, amely részben izraeli állami tulajdonban van, és
többé-kevésbé nyílt titok, hogy alkalomszerűen titkosszolgálati akciók
fedőszerveként szolgál. Érdekes véletlen, hogy ennek amerikai
képviselete alig egy héttel a merénylet előtt sebtében evakuálta
Ikertoronybeli irodáit 200 alkalmazottjával együtt, „mintegy isteni
cselekedetként”, ahogyan utóbb a cég vezére kommentálta (USA Today,
2001. szeptember 17) – nem mindennapi hücpéről téve tanúbizonyságot.
Mindezen
terhelő momentumok ellenére javában folyik a figyelem elterelése az
izraeli szálról, ahogyan már korábban a Kennedy-gyilkosság esetében is
történt. Ennek ellenére a hivatalos szervek és a média által sulykolt
„magányos gyilkos” (ld. Lee Harvey Oswald) teóriára már az amerikaiak
sem vevők. Egy 2004-es Fox News felmérés szerint 66 százalékuk gondolja
azt, hogy összeesküvés állt Kennedy meggyilkolásának hátterében, 74
százalékuk pedig arról is meg van győződve, hogy eltussolták az igazság
kiderítését. Más kérdés, hogy a potenciális merénylők lehető
legszélesebbre (a CIA-tól a KGB-ig, Castróéktól a Castro-ellenes miami
emigrációig, Lyndon B. Johnsontól az idősebb George Bushon át J. Edgar
Hooverig, az amerikai Cosa Nostrától a „korzikai kapcsolaton” keresztül a
francia drogkartellig, a Fedtől a katonai-ipari komplexumon át a texasi
olajlobbiig, az FBI-tól a Ku Klux Klánig stb.) tágított skálája csak
arra szolgál, hogy a választék bőségébe fojtsa az Izrael szerepével
kapcsolatos elmélkedést, mindenekelőtt Michael Collins Piper alaposan
dokumentált monográfiáját.
Végső
ítélet: a hiányzó láncszem a JFK-gyilkosság vitájában (Final Judgment:
The Missing Link in the JFK Assassination Controversy) c. könyvében az
amerikai szerző nem kevesebbet állít és bizonyít, mint hogy Izrael
akkori miniszterelnöke, David Ben-Gurion azért határozta el az amerikai
elnök likvidálását, mert az atomsorompó egyezmény rendületlen híveként
Kennedy ellenezte Izrael atomfegyverkezését is. Meggyilkolása tehát a
CIA legfelsőbb vezetése, a Meyer Lansky-féle zsidó bűnszindikátus,
valamint a Moszad közvetlen és mélyreható részvételével megvalósított
„közös vállalkozás” (joint venture) műve. Piper tézisét Mordechai Vanunu
is hitelesíti. Az egykori izraeli nukleáris szakember – aki 18 évet
töltött börtönben, miután a Moszad Olaszországban elrabolta és Izraelbe
hurcolta, mert a brit sajtóban leleplezte a zsidó állam
atomfegyverkezését – ugyancsak azt mondja, hogy Kennedynek azért kellett
meghalnia, mert „nyomást gyakorolt Ben-Gurionra, hogy fényt derítsen a
dimonai atomreaktorra” (AFP, 2004. július 26.).
Természetesen
a 9/11 kapcsán is üzemszerűen zajlik a ködösítés, amelyben – mások
mellett – Bob Graham ex-szenátor, az amerikai szenátus hírszerzési
bizottságának volt demokrata párti elnöke jeleskedik, aki az amerikai
közszolgálati tévének (PBS) adott interjújában bizonyítékokat emlegetett
az egyik külföldi kormány érintettségét illetően. Mondani sem kell,
hogy nem Izraelre, hanem Szaúd-Arábiára gondolt.
Bob
Graham immáron egy évtizede azt szajkózza úton-útfélen, szóban és
írásban (például 2011-ben publikált The Keys to the Kingdom c.
regényében is), hogy a szaúdi királyi család titokban azért segítette
Oszama bin Ladent, mert attól tartott, hogy máskülönben az al-Kaida
felkelést robbantott volna ki a monarchia ellen. Ennek a nevetséges
teóriának csak egyetlen célja van: elterelni a gyanút az egyetlen
valóban gyanús „külföldi kormányról”, az izraeliről, ellensége,
Szaúd-Arábia felé. Azt állítva, hogy a szaúdi nyomot a George W. Bush és
a Szaúd család közötti barátság miatt tussolták el, Graham és a
hasonszőrű hasznos idióták Busht használják villámhárítóként. És a
stratégia kifizetődő, mivel a 9/11-el kapcsolatos igazságot kutató
mozgalom szinte egy emberként acsarkodik a volt elnökre, miközben Izrael
nevét említeni sem igen hajlandó.
Teljesen
világos, hogy mire megy ki a játék. Amikor majd a közvélemény nyomására
a fősodratú média is kénytelen lesz ejteni a hivatalos tézist, addigra
már a „9/11 belső munka volt” szlogennel alaposan megdolgozták a
lelkeket a Bush, Cheney és néhány másik keresztény cionista balek elleni
indulatkitörésre, maguk a cionista főkolomposok pedig szokás szerint
megússzák a felelősségre vonást. De ha a nagy kipakolás napján esetleg
mégsem sikerül tisztára mosni Izraelt, akkor ez utóbbi még mindig
kijátszhatja a Chomsky-féle kártyát, hogy ti. „Amerika kényszerített rá,
hogy megtegyem” (America made me do it).
Noam
Chomsky ugyanis – aki a szélsőbaloldalon vert tanyát azóta, hogy a
trockista Irving Kristol a jobbszélre sasszézva létrehozta a
neokonzervatív mozgalmat – rendületlenül azt a rögeszméjét
visszhangozza, miszerint Izrael csak végrehajtja az USA akaratát,
amelynek valójában az 51. tagállama és a közel-keleti csendőre lenne.
Chomsky és az amerikai radikális baloldal más reklámarcai szerint a
Közel-Kelet destabilizálása inkább Washington, mintsem Tel-Aviv akarata.
Az iraki háború? Szerintük nyilvánvalóan az olajért zajlott, és semmi
másért.
Mindezt
– másokkal együtt – az ismert antiimperialista író és aktivista, James
Petras is határozottan cáfolja: „A nagy olajvállalatok nemcsak hogy nem
bátorították az inváziót, de egyetlen olajmezőt sem sikerült megvédeniük
a 160 ezer amerikai katona, a Pentagon és a Külügyminisztérium által
fizetett 127 ezer zsoldos és egy korrupt bábkormány jelenléte ellenére
sem” (Zionism, Militarism and the Decline of US Power, Clarity Press,
2008). Valójában a kőolaj nem magyarázza az iraki háborút, ahogyan nem
magyarázza az afganisztáni intervenciót, a Szíria ellen iszlamista
martalócok közbeiktatásával indított agressziót (war by proxy) és az
Irán ellen tervezett háborút sem. Arról nem is beszélve, hogy az USA-ban
nem az állítólagos olajlobbinak, hanem egyes egyedül a nagyon is
valóságos „cionista ötödik hadoszlopnak” (Petras dixit) van elég hatalma
ahhoz, hogy az Izraellel kapcsolatos nagy tabut ráerőszakolja a média
csaknem teljes spektrumára.
A
9/11 történelmi kontextusba helyezéséhez nem árt emlékeztetni rá, hogy
az Egyesült Államoknak régi gyakorlata van a hamis háborús ürügyek
kreálásában, egészen 1845-ig, a Mexikó elleni expanzionista háborúig
visszamenően, amelyet a Texasszal határos vitatott területen
végrehajtott amerikai provokációk robbantottak ki, alkalmat adva James
Polk elnöknek, hogy kijelentse: „A mexikóiak amerikaiak vérét ontották
amerikai földön.” A háború után aztán egy Abraham Lincoln nevű képviselő
elismertette a Kongresszussal a casus belli hazug jellegét. Ezt a sémát
követte az USA csaknem valamennyi későbbi hadüzenete is. Így a Maine
csatahajó havannai felrobbanása az 1898-as spanyol-amerikai háborúhoz, a
Lusitania megtorpedózása az első, Pearl Harbor a második világháborúba
való belépéshez, a Tonkini-öbölbeli álincidens pedig Észak-Vietnam
megtámadásához szolgáltatott hamis ürügyet.
Történelmi
tény viszont az is, hogy a zsidó állam jelentős tapasztalatra tett
szert a hamis zászló alatt elkövetett – tehát a zsidó tetteseket más
nemzetiségűeknek álcázó, provokatív célú – támadások és merényletek
terén, olyannyira, hogy az efféle hadifurfang világtörténetének legalább
a felét Izrael írta. Még a cionista entitás megalakulása előtt, 1946.
június 22-én sor került egy főpróbára, a brit gyarmati hatóságok
főhadiszállását befogadó jeruzsálemi Dávid Király Hotel felrobbantására,
amelyet a Menahem Begin (Izrael későbbi miniszterelnöke) által vezetett
Irgun terrorszervezet – önmagukat araboknak álcázó – tagjai követtek
el, kioltva 91személy, köztük 15 zsidó életét.
Hamis
zászló alatt zajlott az 1954-es Susannah-hadművelet is, azzal a céllal,
hogy megakadályozza a britek kivonulását a Szuezi-csatornaövezetből,
ahogyan azt Nasszer egyiptomi vezető követelte Eisenhower támogatásával.
Ennek érdekében az izraeli katonai hírszerzés (Aman) egyik egyiptomi
szájánokból álló sejtje robbantásos merényleteket hajtott végre helyi
közhivatalokban és angol-amerikai érdekeltségű közintézményekben, azt a
hamis látszatot keltve, hogy kommunista vagy nacionalista elemek
követték el azokat. A diverzánsakció azonban gyorsan lelepleződött,
miután az egyik izraeli ügynök fel-, pontosabban eladta társait az
egyiptomi kémelhárításnak, akiket vagy felakasztottak, vagy
öngyilkosságot követtek el cellájukban. Előbb Lavon hadügyminiszter,
majd Móse Sarett miniszterelnök is belebukott az Izraelben mindmáig csak
„rossz bizniszként” emlegetett titkosszolgálati fiaskóba.
Sokkal
jobb „üzlet” volt viszont a szentföldi latorállam számára Líbia 1986.
április 14-i amerikai megbombáztatása, amely a palesztin ügy egyik
legelkötelezettebb támogatójának számító Kadhafi nemzetközi
elszigetelődését eredményezte, vagy a Cole amerikai romboló ellen 2000.
január 12-én az Ádeni-öbölben végrehajtott robbantásos merénylet,
amelyet az al-Kaida számlájára írtak, így kényszerítve Ali Szaleh jemeni
elnököt USrael terrorizmusellenes hadjáratához való csatlakozásra. Ez
csak két példa a sok közül. Több mint 50 évnek kellett eltelnie, mire
Móse Kacav elnöksége idején Izrael végre hallgatólagosan beismerte a
Susannah-hadműveletben játszott szerepét. Vajon a 9/11 esetében mikor
fog erre sor kerülni?
MD 2013. IX.11-X.2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése