Akár versrészlet is lehetne, vagy halk sirám; égen táncoló lábnyomok
szűzies libegése, angyalszárnyak csapkodása, édes kacajok kíséretében.
Esténként elnézem a Holdat, a különböző ábrákat rajta; mellette a
csillagok büszke hímzésén haladok át, elnézem hunyorgásukat, azokat a
kacsintásokat, melyeket régen felhintett proletár barátaim ejtenek meg
felém, hogy bízunk benned, kölyök; én vagyok a kölyök, még mindig hallom
a csenden átszűrődni a valóság mézédesen savanyú ízét, amely sírásra
késztet olykor…
Bíznak
bennem, erre gondolok, és máris tudom írni a kilométer hosszúságú
mondataimat, csak úgy ömlenek kifelé a gondolatok, mint a jó sör a
felborított korsóból; Istenem, milyen szörnyű látvány a kiömlő sör
valósága, csak nézem, igyekszem nem látni.
Bizalom. Olyan szó ez, amelyet már kezdenek kikoptatni a
használatból, mint egy elnyűtt, rozzant bocskort, kivetik az utcára,
ebek koncára, pedig ennek a szónak megvan a maga fensége, szépsége,
csillogó ragyogása; a tökéletesség tökéletlen képlete elképzelt papírra
rajzolva; mindenki használja, senki sem érti, olyan ez a szó, mint a
világ, nézzük, tehát halljuk, de nem fogjuk fel a valóságát, az
értelmét, a jelentését, ebben rejlik az emberiség drámája: elfelejtett
bízni…
Elveszejtették az emberek mérhetetlen becsvágyukban, ingerült
cselekedeteik mögé rejtett habzsoló vágyaik szétszabdalták a bizalom
patyolat tiszta lepedőjét, hogy a végén ne maradjon semmi, az
értéktelenségben fürdő, fetrengő kéjvágy és sóvárgás került terítékre, s
bárki bármikor vehet az asztalról, csupán annyi kitétel van, hogy a
társasághoz kell tartozni; miközben odakünn emberek tolonganak, éhezők,
kisebb vágyakkal megáldott emberek, addig odabent dőzsöléssel
egybekötött vérbő orgiák kéjes hangjai szállnak, verdesnek faltól falig;
ez került a reklámok címeibe, képeibe: nézzétek, a világ fenséges,
gyönyörű, bármit elérhetsz, s amikor a kisember túlnyújtózna takaróján,
éles bárddal lecsap a törvény gyilkos hóhéra…
Utolsó védőbástyaként már csak önmaga maradt, az egyetlen templom,
ahol még igaz prédikációkat, feloldozást kaphat; ma már az egyház
görcsös akarása is fertőzött, a hűvös termekben a feszület alatt a
hazugság hangjai söprik a hideg kőlapokat; utolsó menedékként a test
maradt, mint az Isten által teremtett templom legszebb hajói és
szentélyei, ma már az ember csak önmagában bízhat: erejében,
tisztánlátásában, boldogságában. Elzúgtak a világbéke hazug harangjai,
Róma helyett New York lett az érték, vagy éppen Brüsszel, mindig
mindenkoron faragnak egyet a kisemberek hatalmas tömegén, hogy féljetek,
ne reméljetek, de azért megcsillogtatják az aranynak álcázott otromba
réz rudakat; hoznak újabb és újabb törvényeket, melyeket csak azok
ismerhetnek, akik megalkották őket, ők aztán tudják minden szegmensét,
számukra be nem tartása úgyszólván kötelező, de a pórnépnek mindent be
kell tartani, a törvény egy isten, egy hamis, álnok isten; az emberek
csak fizessenek, még akkor is, ha már nincs miből, mert az üres
pénztárca is érték…
A Holdat nézem esténként, a fényes arcát, ahogyan rám vetíti a Nap
sugarait, a megvilágított bolygó közvetít, érzelmeket sugároz, az
anyaság képét nyújtja, s nekem mérhetetlenül tetszik minden fénysugara,
az egész égitest afféle furcsa szerelemmel vonz magához; körülötte
aprócska gyermekei hunyorognak, azok az alakok, akiket én mindennél
jobban szerettem egykoron, az én proletárjaim onnan figyelnek, néznek,
mint egy utolsó boldogság hosszú korra ítélt fénygömbjei. Könnyű estéken
elnézem az égbolt pompázatos feketeségét, ezt a nagy fekete drapériát,
amely kupolaként borul fölém, és ezzel az egész világra, telehintettem
őket apró lámpásokkal, hogy akkor is vezessen utamon, amikor a drapéria
sötétsége az egész világra leereszkedik; ma már csak sűrű masszában,
fertőként bűzlő kulimászban lehet lábalni, mert elvesztettük mindannyian
az eget, látjuk, de nem érezzük, vagy ha érezzük is, nem tudunk
egybeolvadni vele – ebből fakadnak kisded játékaink embertelen torz
szülöttei.
Bizalom és hála; adjátok minden áldott nap a Jóistennek, ajánljátok
minden gondotokat neki, hogy kezének egyetlen érintésével átvezesse a
nyűgöket a metamorfózis kapuján, és így elnyerjük közösen, együtt a
bőség áldását, amelyet olyan könnyedén lelhetünk meg magunkban, mint a
szerveinket; bennünk él a teremtőerő, a valóság érzésének nagyszerű
tudása; emberek vagyunk, még akkor is, hogyha a világ igyekszik
elmaszatolni arcképeinket.
Minden áldott nap felkelek, megmozgatom a testemet, írok, a szavak
csodálatos világában bolyongva felfedezhetem a világ árulását, amelyet
olyan könnyedén követ el ez a világ, hogy ámulok-bámulok; a
bizalmatlanság beburkolja a társadalom teljes egészét; így élünk, és én
minden sorból a fájdalmat, a szorongást, a félelmet, a haragot, a vérbő
dühöt, a kétségbeesést olvasom ki. A fák sírnak az erdőben! Sokáig nem
hittem ebben, de egy erdőjárásom alatt megtapasztaltam, hosszú percekig
hallgattam a fenyők síró dalát, azok a fák egyszerűen, fenségesen
zokogtak, a gyászdal beborított mindent, és én álltam az elhullajtott
tűlevelek halmazán, mellettem elvágtatott a szél, s a fák sírtak, mint
az őrültek, a bölcs, békés fák szenvedtek és szenvednek ott fent a
hegyoldalon, mert a völgyekben megbolydult ez a gyalázatossá
korcsosított ostoba élet.
Kérdés: mit akarhat az ember, amikor nem képes önmagába nézni? Kívül
keresi a boldogságot, a szükségletek fedezésére szolgáló ezernyi kis
elixírt, de nem juthat előrébb néhány méternél, mert kifogy a szufla; a
külvilág nem tud adni semmit, éppen azért, mert papírmasé alakjai nem
valóságos alapra épültek, csupán ködre, légnemű sárra; az ember
dőreségében másik embertől várja a visszaigazolást, a jó szót, a
becsületes magatartást, az áhítatot, a rajongást; minden megtalálható az
emberben, csak nézzen önmagába, csupán egyetlen percre: a válasz ott
lesz, ez biztos! A hajlongó nádszál meghajlik a szélben, üreges testében
nincs olyan borzalmas erő, de a vaskos tölgy ellenáll mindennek, az nem
hajol meg a szél dőre intésének, áll szilárdan, akár a tények szürke
óriása! Ezek a szép csodák, az erdő fái csak állnak, álldogálnak a
világon, sápadt fényt szűrnek leveleik között, kérgükön régmúlt idők
csatáit, csodáit viselik magukon, simogattatják magukat a széllel, és
vannak, léteznek, figyelnek; hiszi valaki, nem hiszi, érzik az embert,
féltik, védik az embert, akinek odaadják magukat, ha tűzre, melegre van
szüksége; az élet önfeláldozás, szeretet, összetartás, a valóság
keresésének mosolygó boldogsága; a fák értünk vannak, ezt lehet érezni
az erdőben állva.
Az elkoptatott frázisok világában, ahol a jólét egyet jelent az
értékkel, ahol az üres, kongó szavakban botor szelek járják
dervistáncukat, nincs semmi fogódzó, nincs semmi olyasmi, amit
felhasználhatnánk életünk szebbé tételénél; ahhoz, hogy világunk jobbá,
élhetőbbé formálódjon, nekünk magunknak kell szépen változnunk, derűs
békével, egyenként, hogy aztán közösen, egy kanállal nyúljunk bele a
nagy kondérba, ahol a jóságos istenek főzik az égi vadászmezők ízletes
vadjainak pörköltjét; mert valójában szánk egy szóra nyílik, szemünk egy
képet lát, fülünk egy hangot hall, mégsem értjük egymást, a bábeli
zűrzavar átlátszó falat vont minden ember közé. Bizalommal fordulván az
ég felé, láthatunk hullócsillagokat, elsuhanó reményeket, gondosan
megmunkált, kézzel készített értékeket; szájjal kimondott meseszép
szavakat hallhatunk valós koncertek termeiben, a templomban: a
testünkben, ahol hálát adhatunk a magasság Istenének, ahogy egykoron Ady
leírta. Hálát adni mindenért…
Beléd fektetem bizodalmamat te sáros, mégis fényesen ragyogó élet!
Bizalmamból fakadó hálával járulok szentélyedben fénylő oltárod elé,
hogy egyetlen mozdulatommal bemutassam magam neked, hogy kitárjam minden
valóságomat; értékeimet leszórom hűs márványlapodra, tollamat neked
ajándékozom büszke érzelem, és majdan, mikor a ráncok már meggyűrték
arcomat, akkor leszek csak igazán hálás, hogy az embereket szolgálhattam
minden erőmmel, kitartásommal, tehetségemmel, szorgalmammal! Ahogy
bízom magamban, úgy bízhatok bárkiben és bármiben, addig csak
öblögethetem gyászos ábrázatom holdkóros tekintetét, a némaság bőbeszédű
felszínét; csak akkor lehetek ember, ha a humánum ékességét varrom
palástom egészére, mint hímzett szót, hirdetem emberségemet, mint
egyetlen értéket, melyet hálával vettem magamhoz akkor, mikor születésem
pillanatában a Jóisten kezembe adta a tűt és a cérnát…
A tavasz ébredésében megcsendülő rügyek látványa elfeledteti a télben
elhalt élet utolsó vonaglását is, a hangok egyszerre élettel telnek
meg, a madarak dalra fakadnak vékony ágakra szállva; a felhők lomhán
vándorolnak az égen, gályákká alakítva testüket; a Nap erejét kiadva
áldja az emberiséget, a világot, amely nem olyan szörnyű, mint azt a
bizalmát elvesztett ember hiszi, őrködik a Rend, amely békességet fog
szülni, amely értéket teremt ott is, ahol vérszopó galádok rágják a
valóságnak nevezett ízetlen koncot; a csontok dalait elnyomja majdan az
ébredő szív lassú, csengő szimfóniája, és így lesz élet ott is, ahol
nemrég még a Halál aratta rusnya fekélyeit a mezőkön. Íme, az élet!
Bízom az erőmben, amely megadatott, hogy leírjam gondolataimat, és
hálás vagyok az égnek, hogy felruházott a szavak játékának tudásával, a
sorok csiszolójává küldött ide, hogy regények és novellák ezredeivel
töltsem fel az emberiségért küzdő hadsereget… Mindig csak a holnap, de
most ma van… Most most van… Az ember a pillanatban író, hogy leírja a
pillanat valóságát, a létezés abszolútumát… Bízzunk hálával…
http://mkh.valosag.net/index.php/temakoeroek/mveszetek/sz-kovacs-peter/3095-bizalom
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése