Julius Evola: A spanyol forradalom titkos történetéről

A spanyol polgárháborúról már meglehetősen sok könyvet írtak. Ám ezek majdnem mindig a legfrissebb események vizsgálatára szorítkoztak, anélkül hogy ezeket az eseményeket egy oksági lánc végpontjaként és nagyrészt az árnyékban kibontakozó és egy nagyon határozott terv szerint bekövetkező megelőző akciók következményeként tekintették volna. Spanyolország bolsevizálásának kísérlete csupán egy olyan forradalmi mozgalom utolsó szakasza volt, amelyet egyáltalán nem tekinthetünk „spontánnak”. Egyébként amikor az egyszerű emberek kommentálják a spanyol eseményeket, őket is meglepi az a tény, hogy éppen Spanyolország, ez a nagyon katolikus ország kísérelte meg, hogy Moszkva útjára lépjen és a vörös felforgatást legszélsőségesebb és legvisszataszítóbb formáiban valósítsa meg. Azonban az, akinek van érzéke a titkos forradalmi erők valódi céljai iránt, nem túlságosan csodálkozik ezen, mivel természetesnek találja, hogy éppen azok a nemzetek váltak a felforgatás megkülönböztetett célpontjává, amelyeknél egy tradicionális rend nyomai nagyobb mértékben megmaradtak – tehát a birodalmi, monarchikus és katolikus nemzetek. Az utóbbi idők eseményeit tekintve, ezért omlottak össze először a cári Oroszország, azután a katolikus Habsburg-birodalom, majd a Hohenzollerneknek és a hozzá csatlakozó uralkodóházaknak szekuláris dinasztiái. Csak másodlagos fontosságú államok menekültek meg, avagy olyan országok monarchiái, amelyek – mint Anglia – nagyrészt az antitradicionális erők érdekszférájába tartoznak, mivel teret adtak a szabadkőműves és zsidó internacionálé befolyásának. 

Ha tehát e nézőpontból a spanyol monarchia, valamint a katolikus és tradicionalista Spanyolország elleni támadás általában nem kelt meglepetést, ugyanakkor meg kell sejtenünk az olyan akciókat, amelyek egy előre meghatározott síkról indulnak ki. Ezeknek a forradalmi elemek nem mindig tudatos végrehajtói voltak. Sikerüket gyakran egy magasabb rendű taktika és irány segítette elő. Különben kimondhatjuk, hogy a spanyol eseményekben azok az irányító erők, amelyekre céloztunk, sokkal nyíltabban működtek, mint más felfordulásokban. Nem titok az a szerep, amelyet a szabadkőművesség és a kommunizmussal szövetséges zsidóság játszott bennük. Egy friss publikációjában vicomte Léon de Poncins – akit a világforradalom titkos erőiről szóló művei és Contre-Révolution című folyóirata révén már jól ismerünk – az újabb spanyol eseményeknek ezt a különösen fontos aspektusát tanulmányozva megkísérelte rekonstruálni a spanyol forradalom titkos történetét. Ezért érdekes lesz, ha itt közöljük e nagyon érdekes könyv rövid recenzióját. 

De Poncins természetes módon Primo de Rivera diktatúrájának és a monarchia válságának periódusából indul ki. Végzetes körülmény volt, hogy de Rivera diktatúrája – miközben a parlamentáris demokrácia bukása segítette hatalomra – a legjobb ürügyet szolgáltatta ama forradalmi propaganda felerősödésére, amely – miközben a liberalizmus szokásos közhelyeit hangoztatta – még olyan értelmiségieket is a diktatúra és a monarchia elleni támadásra késztetett, mint Maranon és Unamuno. Nekik később ugyan rá kellett jönniük, hogy milyen illúzió áldozataivá váltak, de akkor már nem tehettek semmit. Miután de Rivera meghalt, 1931. február 7-én megjelent a cortest összehívó dekrétum. A felforgatás hosszú távú akciója már ebben a pillanatban felfedte magát, mivel e dekrétum nyomán – amelynek ki kellett volna elégítenie az elégedetlenek kívánságait, és ezért meg kellett volna nyugtatnia a kedélyeket – az agitáció kétszeresére növekedett. A forradalmi összeesküvés minden áron meg akarta gátolni a diktatórikus rendszer által keltett mozgolódás megfékezését, és azért küzdött, hogy megakadályozza a rendhez való visszatérést és a monarchista cortes összehívását. Miután Berenguer 1931. február 15-én lemondott, az agitáció akut fázisába érkezik, és a baloldali erők közös frontjával szemben a jobboldali elemek megosztottsága és optimizmusa valóban tragikusnak tűnik. Elérkezik április 12-e. A választások a legnagyobb csendben bonyolódnak le, anélkül hogy bárki is gyanítaná: a monarchia életének utolsó pillanatait éli. A választások meghökkentő eredménye éjszaka válik ismertté: Madridban, Barcelonában és sok más nagyvárosban a monarchia ellenfelei győztek. A kormány azt gondolja, hogy az ügy elveszett, és nem marad más hátra, mint hogy engedelmeskedjen a „nemzet akaratának”. 

Itt de Poncins rámutat egy mélységes félreértésre, és felfedi a felforgatás irányítóinak taktikai akcióját. Valójában nem szabad elfelejtenünk, hogy először is e választások tisztán helyhatóságiak voltak, másodszor pedig – noha a fenti városokban elért eredmények kedvezőek voltak a köztársaságiak számára – a vidéki Spanyolország elsöprő többséggel a monarchistákat támogatta. Végeredményben 5000 köztársaságival szemben 22000 monarchistát választottak meg. Mesterségesen terjesztett jelszavak táplálták azt a hangulatot, amelyek ezeket az egyáltalán nem elvesztett választásokat olyan súlyos üggyé alakították át, hogy a királynak le kellett mondania. „Hogyan magyarázzuk meg ezt a váratlan összeomlást?” – kérdezi de Poncins. „Ha Spanyolország monarchista, mi végre a forradalom? Eltekintve az elkövetett hibáktól, a helyzet az volt, hogy a forradalom titkos erőinek – elsősorban a szabadkőművességnek – nemzetközi támadása indult meg. A küzdelem már fél évszázada tartott. A homályban dolgozva ezek az erők lassan aláaknázták a trónt; és védelmezői csak bukása után értették meg, honnan jöttek a csapások.” A spanyol diktatúra legsúlyosabb tévedése az volt, hogy a szabadkőművesség elleni küzdelmet nem készítette elő és nem szervezte meg. A nyílt küzdelem alkalmatlan volt arra, hogy bármiféle komoly csapást mérjen az ellenfélre. Ez a tévedés erőteljesen megváltoztatta a diktatúra nemzetközi helyzetét, és egy félelmetes koalíciót hozott létre, amely egy pillanatig sem habozott, hogy kihasználja a kedvező alkalmat, és végrehajtsa a már említett taktikai akciót. De Rivera tönkretételén munkálkodva magának a monarchiának a tönkretételén munkálkodott. Valójában az április 14-én megalakuló köztársasági kormány – eltekintve a zsidó származású Alcalá Zamorától és néhány statisztától – kizárólag szabadkőművesekből állt, és az eseményt a páholyok diadalordítással köszöntötték. Egy szabadkőműves közlöny ezt írta: „Az új köztársaság tanainknak és alapelveinknek tökéletes képmása, amelyet gondos kezek formáltak meg. Lehetetlen lenne a spanyolnál tökéletesebb szabadkőműves politikai forradalmat megvalósítani.” És egy másik értékes szabadkőműves nyilatkozat, amelyet szintén de Poncins idéz. Ennek szerzője a hírhedt Arturo Labriola: 

„Úgy láttuk, hogy a monarchia akadály az ország történelmi útján, és meg tudtuk dönteni. De a monarchia nem az egyetlen akadály... Most arról van szó, hogy kigyomláljuk a középkort, amelynek két nagyon hatalmas támasza van: a monarchia és a Vatikán.” Már most látjuk azt a vonalat, amelynek a spanyol felforgatás után érvényesülnie kellett. Ez a vonal nem csak a forradalomé, hanem az igazi és voltaképpeni egyházellenességé is. Ahogyan a csapás a diktatúrán túl a monarchiára sújtott le, úgy a monarchián túl a vallási tradíció ellen fordult. Ezért az a vad gyűlölet, az a kimondhatatlan kegyetlenség, amely Spanyolországban a szerzetesek ellen – a szemlélődő, tehát a politikai cselszövéstől teljesen idegen rendek tagjai ellen is – fokozatosan kibontakozott. Ez a jelenség nem magyarázható pusztán a szokásos, szociális okokkal, hanem sokkal mélyebb és rejtélyesebb gyökerei vannak. Ezek a világfelforgatás erőitől sohasem elválasztható, igazi és voltaképpeni kontraspiritualitáshoz – szinte azt mondhatnánk: „sátánizmushoz” – kapcsolódnak. 

De Poncins írja: „A spanyol forradalom ismét csak azt illusztrálja, hogy egy jól szervezett kisebbség kihasználhatja a zűrzavar korát, és államcsínyt hajthat végre. Valójában elégséges volt, hogy a parancsnoki posztokat elfoglaló szabadkőművesek a páholyokban kidolgozzanak és végrehajtsanak egy összehangolt akciót, ezzel kirobbantsák a forradalmat, és szabadkőműves kormányt erőltessenek egy katolikus és monarchista országra, amelynek lakossága azonban közömbös maradt a politikai küzdelmekkel szemben. Ha pedig egyszer már megragadták a hatalmat, könnyű a mozgalmat a népakarat kifejezéseként bemutatni, és elégséges egy bizonyos ideig megtartani a hatalmat, hogy a kívánt értelemben hatékonyan módosítsák a tömegek véleményét. Ezt általában eltérő eszközökkel valósítják meg, amelyek közül a legfontosabbak a sajtó és az iskola. És fel kell ismernünk, hogy e területen a szabadkőművesség nagyon ügyes.” 

Híven szabadkőműves gyökereihez, a konzervatívnak és katolikusnak hitt köztársaság letépte álarcát, és egyre inkább szektáriusnak és szocialistának mutatkozott. Semmi konstruktívra nem vállalkozik, semmit sem tesz a munkások életfeltételeinek javítására. A sztrájkok és zavargások korszaka után 1931. június 14-én a köztársaság új – egyértelműen vallásellenes és marxistabarát – alkotmányt léptet életbe. A szokásos demoliberális trükkhöz folyamodik: egyrészt garantálja a személyiség jogait, a tulajdont és a többi szép illúziót; másrészt viszont a gyakorlatban mindezt törli a „köztársaság védelméről” szóló október 21-ei törvény. Ebből az alkalomból Azana ezt mondja a cortesben: „Spanyolország a mai naptól kezdve nem katolikus ország, noha katolikusok milliói gyakorolják vallásukat.” Kihasználva a körülményeket, a felforgató áramlatot anarchista és kommunista irányban próbálják irányítani. A következő programszerű kijelentés a kommunista vezető Joachim Maurintól származik: „Spanyolország elkezdte a maga forradalmát. Minden hatékony forradalomnak két lépcsője van: a demokratikus forradalom és a szocialista forradalom. Az első nélkül a második lehetetlen.” A szocialista fázisnak később természetesen át kell mennie a kommunistába. 

A de Poncins által reprodukált érdekes dokumentumok között ott található a spanyol Nagy Oriens híres 1932. február 20-ai rendkívüli üléséről készült beszámoló. Ekkor mondták ki, hogy a szigorú szabadkőműves fegyelem érvényes azokra a tagokra, akik politikai funkciót vállalnak, és általánosságban a madridi politika vonatkozásában szabadkőműves irányelveket határoztak meg. 

Most nem térhetünk ki a köztes időszak különböző epizódjaira. Ahogyan a forradalmi radikalizmus egyre nyilvánvalóbbá vált, a fennmaradt jobboldali elemeknek rá kellett szánniuk magukat valamilyen válaszra. A jobboldali pártok újjászerveződtek, és az 1933-as új választásokon erejük megmutatkozott: 210 jobboldali képviselőt választottak meg, 161 radikálist, és 89 baloldalit. Ez volt az a pillanat, amikor Spanyolországot még meg lehetett volna menteni. A helyzet kulcsa Gil Robles kezében volt. Ő volt a többség vezére, és neki kellett volna közvetlenül kezébe vennie a hatalmat, amire a választások fel is hatalmazták. Mindezt annak világos tudatában, hogy szembe kell néznie a polgárháborúval, hiszen immár nyilvánvaló volt, hogy Spanyolország a kommunizmus és a teljes megújulás dilemmája előtt áll. Largo Caballero még a rádióban is bejelentette: „Erővel átvesszük a hatalmat.” Azonban Gil Robles elszalasztotta a kedvező pillanatot. Amikor pedig egy évvel később rászánta magát a cselekvésre (bevett a kormányába két jobboldali képviselőt, és közvetlenül kezébe vette a hadügyi tárca vezetését), a forradalmi erőknek már elég idejük volt arra, hogy összeszedjék, megszervezzék magukat, és felfegyverkezzenek. Gil Robles gesztusát „fasiszta provokációnak” tekintették, és 1934. október 5-én Largo Caballo parancsot adott a felkelésre. A főbb központokban ez ki is robbant. A legfőbb tűzfészek Asturiában volt, azonban – mivel hiányzott a valódi akcióegység – a felkelést elnyomták. Ám a kormány semmiféle komoly intézkedést nem tett a felelősök ellen. Gil Robles itt sem volt a helyzet magaslatán. Belebonyolódott a demokratikus és alkotmányos törvényesség hálójába, és elmulasztotta az alkalmat, hogy alapjaiban lehetetlenné tegyen egy újabb támadást. Az újabb támadás – a felkelés – minden további nélkül lehetségessé vált. A forradalom titkos szervezetét az ellenintézkedések még csak nem is érintették, úgyhogy a bukott felkelés szinte a végső lázadás főpróbájának tekinthető. 1935-ben e végső lázadás szisztematikus előkészítése folyik. 

Már ebben az időszakban is nyilvánvalóvá válik a nemzetközi szabadkőművességhez kapcsolódó spanyol szabadkőművességnek a kommunizmussal összehangolt akciója. 

És ez meg is nyilvánult ezen időszak végén, tehát előbb, mintsem egyetlen olasz vagy német legionárius megjelent volna a nemzeti ellenforradalom soraiban. De Poncins dokumentálja az orosz – vagyis bolsevik – intervenciót az asturiai felkelésben. Ez a propaganda- és szervezési tevékenységhez nyújtott segítségként, majd pedig közvetlen fegyver- és hadianyag-szállításként jelent meg. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusán, Moszkvában, a spanyol eseményekről szóló beszámolójában a kommunista Pieck nem habozik az orosz pártnak tulajdonítani az asturiai hadműveleteknek – „az 1934. októberi harcoknak” – a dicsőségét. A világfelforgatás titkos erői Spanyolországot immár közvetlenül bevonják játékaikba. Tudjuk, hogy mi volt a kongresszus által kidolgozott taktikai formula: a „népfront”, a baloldali erők koalíciója. (Ez egyben elárulja ezeknek az erőknek a titkos egységét.) Ez a koalíció megvalósul Spanyolországban is, és 1936-ban hatalomra jut, miután Alcalá Zamora elnök – látva annak lehetetlenségét, hogy továbbra is parlamentáris módszerekkel kormányozzon – feloszlatja a cortest, és kitűzi az új általános választásokat. De a végső győzelem még ebben a pillanatban is távol van. A választásokon a népfront 4 365 000 szavazatot kap, a jobboldal és a centrum 4 570 000-et. Csak a választási törvény anomáliája - amely az ipari központokat kedvezményezi - teszi lehetővé, hogy a népfrontnak 210-zzeell szemben 270 képviselője legyen. És ekkor kezdődik a spanyol vörösterror időszaka. Kommunista és anarchista provokációk következtében, a hatóság teljes közömbössége mellett egész Spanyolországban zavargások és erőszakos cselekmények robbannak ki. Ugyanekkor az ország különböző részeiben folytatódik a kommunista sejtek szisztematikus szervezése. De Poncins bemutatja, hogyan adtak e sejtek mindegyikében részletes instrukciókat a forradalom napjára. Volt egy hozzáértő személyek által kidolgozott terv. Ez megmondta, hogy mely pontokat kell támadni, védeni, vagy elpusztítani. Elkészült a megsemmisítendő személyek listája. Mindez az immár többé-kevésbé ismert spanyol események krónikájához tartozik. Érdekes azonban kiemelni, hogy ezt az egész tevékenységet 1936. februárjától kezdve pontosan dokumentálni lehet, és hogy már ebben az időszakban – jól ismert kommunista agitátorokkal együtt – nagy mennyiségű orosz fegyver kezd el Spanyolországba áramlani. Még érdekesebb kiemelni a Nem-beavatkozási Bizottsághoz küldött portugál jelentés egyik konklúzióját. „Spanyolországnak a madridi kormány irányította részében a Komintern által előzőleg kidolgozott program valamennyi pontját végrehajtották ... Mindezt régóta elhatározták, és módszeresen végrehajtották.” 

1936. április 15-én Calvo Sotelo a cortesben elmondja történelmi beszédét, amely a halálos ítéletévé lett. Bemutatja a valóságos helyzetet, leleplezi a bolsevik veszélyt, és a színlelés befejezését – vagyis a kormány határozott fellépését – követeli. Megjegyzi: ha – ahogyan az események mutatják – az ország felelőtlenül a proletárdiktatúra felé halad, a nemzeti tömb ismeri Spanyolország megmentésének útját: a korporatív és autoritárius állam létrehozását. Július 11-én, Calvo Sotelo lehengerlő vádbeszéde után a hírhedett „La Passionaria” [Dolores Ibarruri] így kiáltott fel: „Ez az ember utoljára beszélt.” Pontosan így történt. Úgy tűnik, hogy a Calvo Sotelo meggyilkolását elrendelő parancsot Genfből egy szabadkőműves, Augusto Barcia továbbította. 

A többit tudjuk. Július 18-án a marokkói hadsereg fellázad, elkezdődik Franco nemzeti mozgalma és a Spanyolország felszabadításáért folytatott háború. Ez a háború immár vége felé tart, és egy háború első ütközeteként a világfelforgatás erőinek vereségét jelzi. „Spanyolország a válaszúthoz érkezett világ” – írta a L'Orrizzonte című központi bolsevik lap 1937. július 22-ei, 31. száma. Könyvének konklúziójaként de Poncins ezt írja: „Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Spanyolországban folyó háború a szovjet befolyás következménye. Oroszország módszeresen készítette elő a forradalmat, amelynek első erőszakos megnyilvánulásai váltották ki a nacionalista reakciót. Moszkva nem rejtegette, miről van szó. A Szovjetunió fővárosának egyik múzeumában régóta van egy terem, amelyet az eljövendő spanyol forradalomnak szenteltek. A spanyolországi polgárháború nemzetközi háború, amelyet Oroszország kezdeményezett, és a kölcsönös porhintés gyerekes dolog.”

De a bolsevizmuson keresztül e tragikus események fonala még messzebbre vezet. A világfelforgatás titkos erői összhangban működtek a régi Spanyolország maradványaink felszámolásában, és a tapasztalt szem az eseményekben könnyen felismeri kedvelt taktikájuk jeleit. Majd meglátjuk, hogy túljutva e nagyon nehéz próbatétel időszakán az új Spanyolország milyen úton fog járni. Vannak szubtilisabb próbatételek is – túl az anyagi, erkölcsi és szűkebb értelemben vett próbatételeken –: az ideák, mint próbatételek. Sőt: a forradalom és az ellenforradalom erőinek eljövendő csapatai között itt lesz a döntő összecsapás. 

1938

Fordította: Ferencz Ernő
(pannonfront.hu)

Izrael sikeresen indított olyan rakétát, amely képes elérni New Yorkot és Tokiót

Az izraeli katonaság szerdán a Palmachim légierő bázison sikeresen hajtotta végre a Jeriko-3 interkontinentális ballisztikus rakéta indítását, jelentette a Kol Israel a rádiócsatorna. Ugyanakkor az Izraeli Védelmi Erők azt állítja, hogy november 2-án reggel a Palmachim légierő bázison sikeresen teszteltek egy új rakéta hajtóművet. A rakéta indítása az Ashkelon és Tel Aviv közötti területen volt megfigyelhető, jelentette a NEWSru Israel, amely fényképfelvételeket is közölt az eseményről.

Külföldi kiadványok szerint, ez egy háromfokozatú rakéta, amely képes egy közel 750 kg-os nukleáris robbanófejet több mint 10 ezer kilométerre hordozni. Ha a Jeriko-3 bejelentett hatósugara ha megfelel a valóságnak, úgy elérhető zónájában olyan városok lehetnek, mint Tokió és New York, amelyek távolsága Tel Avivtól alig több mint 9000 km, jegyzi meg az újság.

Nyugati források szerint a Jeriko-3 rakéta már 2008-ban az izraeli hadsereg rendelkezésére állt, azonban MissileThreat.com internetes portál szerint projekt fejlesztése még folyamatban van.

A cikk szerint a rakéta indítási tömege 29 tonna, a hossza pedig 15,5 méter. A portál azt állítja, hogy a 750 kilogrammos robbanófej mellett a Jeriko-3 képes olyan harci fejegység hordozására is, amely több, egyedileg irányítható robbanófejet tartalmaz.

Az is feltételezhető, hogy bár a rakétát föld alatti indítóbázisra tervezték, lehetséges lesz mobil - így például vasúti - platformra történő telepítése is. A rakéta nagy sebessége szinte lehetetlenné teszi elfogását, mutat rá a NEWSru Israel.

A Palmachim légierő bázis több rakéta rendszer, például az Arrow és a Jeriko vizsgálatának kísérleti területe. A bázison 2002 óta folyik az Arrow-2 rakétavédelmi rendszer fejlesztése. Ezen kívül a Palmachim-ot kozmodromként is használják - 1988-tól 2010-ig innen lőttek fel egy sor Ofek sorozatú felderítő műholdat, teszi hozzá az újság.

newsru.com

Egy esetleges izraeli támadás újabb előjelei

 A közel-keleti helyzet rendkívül kényes, a harci dobok egyre hangosabban peregnek. Amennyiben rövid időn belül nem indítanak támadást, a téli hónapok alatt ez már nem fog megtörténni, hiszen az időjárás és a látási viszonyok nem teszik lehetővé.

Egy újabb háború a közel-keleten rendkívül súlyos hatással lenne az amúgy is gyenge lábakon álló világgazdaságra. Gondoljunk csak bele, mi történne, ha a Perzsa-öbölből rendszeresen érkező olajszállítmányok 40%-a hirtelen kiesne. Minden jel arra mutat, hogy a globális elit magasabb sebességbe kapcsolt és egyre több fronton támadva igyekszik előkészíteni a világkormány színrelépését. A világon folyó háborúk, a gazdasági válság és a terrorizmus, hol valós, hol mesterségesen előállított veszélye, mind része eszköztáruknak és az általuk okozott káosz a világkormány megalakulásához szükséges hangulatot készíti elő.

A WorldNetDaily a következőket jelenti:

Az amerikai titkosszolgálat egyik forrása szerint egyre több jel mutat arra, hogy Izrael támadásra készül, valószínűleg Irán ellen, írja a G2 Bulletin. Amennyiben a támadást valóban elindítják, az egyszerre több fronton történhet majd, a libanoni Hezbollah, a gázai Hamas és talán még Szíria ellen is, áll Joseph Farah G2 Bulletin-jében.

Két független forrás is jelezte, hogy Szíria örülne egy ilyen támadásnak, hiszen elterelné a figyelmet saját belső, Assad elnök ellen irányuló tüntetéseiről.

A legújabb előjeleket két héttel azután észlelték, hogy a Pentagon tudomására jutott az iráni nukleáris létesítmények ellen tervezett izraeli támadás eshetősége.

Az ügyhöz tartozik még a szaúdi nagykövet ellen elvileg Irán által tervezett merénylet leleplezése is, ami ürügyül szolgálhatott volna Irán megtámadásához.

Az Egyesült Államok egy rendkívül összetett, számos tényezőt vizsgáló „indikátor és figyelmezetés mátrix” segítségével elemzi a helyzetet, így viszonylag pontosan meg tudják állapítani, melyik éjszaka, vagy éjszakák a legideálisabbak egy esetleges támadás elindítására. Jelenleg az indikátorok részét képezi a szokatlan és nagyszámú katonai helikopterforgalom is Izraelben.

Az elemzők szerint a támadás veszélye nagyon komoly. A titkosszolgálati forrás szerint az izraeli támadás „zöld jelzést” kapott, de az nem egyértelmű, hogy ez vajon az izraeli katonai parancsnokság vagy az Egyesült Államok kormánya részéről érkezett.

http://idokjelei.hu/2011/11/egy-esetleges-izraeli-tamadasi-ujabb-elojelei/

A „buta pénz” nem száll be a buliba: Kína nem segít megmenteni Európát

Kína néhány napja táviratban közölte: elege van abból, hogy a világ megmentőjeként és „buta” pénzforrásként tekintsenek rá. Sokan úgy gondolták, Kína csak viccel, végtére is, hogyan engedhetné meg magának, hogy legnagyobb export partnere alámerüljön? Azonkívül Kína egyébként is csak  szállítói hiteleket nyújt, nem igaz? (Szállítói hitel: amikor egy cég saját ügyfeleinek nyújt hitel, hogy azok megvehessék a cég termékeit.) Mint kiderült, tényleg nem igaz, emellett Kína nem gondolja, hogy Európa halálos kimenetelű válságban szenvedne, akármennyire is szeretnék ezt vele elhitetni. Európa már könyörgőre fogta a hangnemet, az EFSF vezér Klaus Regling-en keresztül bejelentve, hogy jüan-címletű kötvények kibocsátására is hajlandó. Kínát ez nem nagyon hatotta meg.

Az AFP jelentése szerint „a kínai állami média vasárnap, miközben, Hu Jintao elnök éppen a térségbe, többek között a G20-as csúcsra igyekezett, arra figyelmeztetett, hogy az ország nem lesz Európa „megmentője”. A kínai elnök látogatása bizakodóvá tette az európai vezetőket, abban reménykedve, hogy a készpénzben gazdag Kína talán felajánl egy nagyobb összeget a mentőalapba, de a hivatalos kínai Xinhua hírügynökség egyértelműsítette a választ:

„Kína éppúgy nem vállalhatja Európa megmentőjének szerepét, minthogy nem nyújthat megoldást az európai bajokra. Egyértelmű, hogy Európa országainak maguknak kell megoldani saját pénzügyi problémáikat,” állt a hírügynökség kommentárjában, hozzátéve, hogy Kína „csupán egy baráttól elvárható mértékben nyújthat segítséget.” Az adott helyzetben igen józanul gondolkozó barátról van itt szó, aki látja, hogy ennél sokkal jobb üzletet köthet a későbbiek folyamán, ha győzi kivárni. Ezzel együtt, bizonyosak vagyunk benne, hogy Kína nem az egyedüli ország, amelyik azonnali email értesítést kért, ha Santorini, Ibiza vagy Kapri szigete felkerülne az eBay*-re. (*A Vaterához hasonló online piactér)

Továbbá:

„Cui Tiankai, Kína külügyminiszter-helyettese pénteki nyilatkoztában elmondta, hogy a G20-aknak a „fejlődő országokban” fennálló szuverén adósságválságra és a globális infláció keltette egyre növekvő nyomásra kell koncentrálnia.

Hozzátette, hogy a tagállamoknak többet kellene tenni a pénzpiacok stabilitásának és a befektetői bizalomnak a visszaszerzéséért.

A G20-ak ezzel szemben azt remélik, hogy Kína mindent megtesz hazai kereslete stimulálásáért és az exportorientált gazdasági modell diverzifikálásáért, hogy a jüan értékigazítása szabadabban folyhasson, a hatalmas kereskedelmi felesleg lefaragása érdekében.

A kínai kormány egy másik tagja szintén nem kecsegtetett nagy áttöréssel a csúcstalálkozó során. Zu Guangyao, pénzügyminiszter-helyettes elmondta, hogy, ami Kínát illeti, az európai mentőalapba történő befektetés nem lesz napirenden.

Peking tart egy nagyobb befektetés pénzügyi kockázataitól, ami otthon vissza is üthet, ha a kínai közvélemény megkérdőjelezi, miért éppen Kínának kellene náluk gazdagabb országokat kimenteni. Az ilyen lépéssel egyet nem értők már most hangot adnak véleményüknek, Kína népszerű, saját fejlesztésű, a Twitter-hez hasonló mikroblogger weboldalain, sőt még az állami médiában is.

A vastag betűs sorok magukért beszélnek. Aki számára még mindig egyértelmű:

Kína kizárólag olyan globális programban hajlandó részt venni, amit meg tud indokolni a közvélemény előtt. Tehát ne várjunk „mentést” Kínától, nyilatkozta Andy Rothman, a CLSA Kínára specializálódott makro stratégája az AFP hírügynökségnek.
Volt már rá példa, hogy Kína megégette magát tengerentúli befektetéssel. Korábban részesedést vásárolt a Morgan Stanley vagyonkezelőben, ami szinte teljesen elértéktelenedett a 2008-as globális válság során.
„Kína bedőlt az ajánlatnak. Egyszer megégette magát és most kétszeresen óvatos,” mondja Andy Xie, független közgazdász, a Morgan Stanley volt vezető közgazdásza.

A lényeg, hogy az Unió ígéretekkel teli bűvészdobozából egy fontos dolog hiányzik: a pénz… 

Forrás: ZeroHedge

Pénzügyi háború Kína és az USA között

 

A Kína és az Egyesült Államok között kibontakozó pénzügyi küzdelem kínai szemszögből.

..."Ha gond lesz a kínai gazdasággal, azt megsínyli az amerikai gazdaság is!"

CRI: Az árfolyamháború negatívan hat a világgazdaság talpra állására

Az amerikai Szenátus október 11-én jóváhagyta az árfolyamok ellenőrzéséről szóló törvénytervezetet annak ellenére, hogy bizonyos belföldi szereplők - a kínai Külügyminisztérium, a kínai Kereskedelmi Minisztérium és a kínai jegybank - határozottan ellenezte ezt. A törvényhatározat akkor válhat jogerős törvénnyé, miután a Képviselőház jóváhagyja és Barack Obama elnök aláírja.

Elemzők szerint ez az amerikai törvénytervezet nemcsak a két ország közötti külkereskedelmi egyensúlyra hat negatívan, hanem árfolyamháborút is indíthat a két ország között, ami kedvezőtlenül hat a világgazdaság növekedési pályára állítására.

1. Ésszerű a mostani jüanárfolyam

A kínai jegybank szóvivője kijelentette, hogy az utóbbi években Kína előmozdította a jüan árfolyam-mechanizmusának reformját, és jelenleg indokolt a jüanárfolyam jelenlegi szintje. Az amerikai Szenátus gyakran figyelmen kívül hagyja a valóságot, a belföldi problémák ürügyén beleavatkozik a jüan árfolyamába, de ez a megoldás nem járul hozzá a belföldi gondok megoldásához, sőt ezzel sérti a kínai-amerikai gazdasági kapcsolatokat és a világgazdaság helyreállítását is.

Statisztikai adatok szerint az árfolyamreform óta az amerikai dollárral szemben a jüant 30%-kal felértékelték, ami hozzájárult a nemzetközi pénzügyek stabilitásához.

He Weiwen, a Kínai Külkereskedelmi Kutatóintézet kutatója rámutatott, az Egyesült Államokban magas a munkanélküliség és gyenge a gazdaság, ezért bizonyos politikusok a jüanárfolyamot tartják a problémák okának, ezzel kívánják enyhíteni a belföldi elégedetlen légkört.

2. Nem a jüanárfolyam a kiegyensúlyozatlan kínai-amerikai kereskedelem fő oka

A kiegyensúlyozatlan kínai-amerikai kereskedelem fő oka nem a jüanárfolyam. Az Egyesült Államokban a magas munkanélküliség, a külkereskedelmi kiegyensúlyozatlanság és a jüanárfolyam között nincsen közvetlen kapcsolat. Statisztikai adatok szerint a jüan árfolyam-rendszerének 2005-es reformja óta az amerikai dollárral szemben a kínai jüant 30%-kal felértékelték, ebben az időszakban az amerikai munkanélküliség 7%-ról 9%-ra emelkedett. Ezen kívül 2007-től 2009-ig az amerikai külkereskedelmi passzívum 655 milliárd amerikai dollárról 363 milliárdra csökkent, de ebben az időszakban újabb hatmillió ember lett munkanélküli.

A kínai jegybank beszámolója szerint nem a jüanárfolyam, hanem a külkereskedelemben bevezetett korlátok a kiegyensúlyozatlan kereskedelem egyik legfőbb oka. A beszámolóban azt javasolják, a technológiailag fejlett Egyesült Államoknak kell törekednie a Kína felé irányuló export bővítésére, nem pedig a kínai importot kell korlátozni. Ez a legjobb megoldása a külkereskedelmi passzívumnak.

3. A törvénytervezet várhatóan akadályozni fogja a világgazdaság talpra állását

Szakértők szerint ha az Egyesült Államok egyoldalúan elindítja az árfolyamháborút a jüanárfolyam felértékelése érdekében, rövid távú nehéz helyzetbe kerül a kínai export, hosszú távon negatívan hat a kínai gazdaság fejlődésére, így megakadályozza a világgazdaság talpra állását.

„A törvénytervezet nem hasznos a magas munkanélküliség és a kereskedelmi egyensúlytalanság megoldására, de sérti a két ország gazdasági érdekeit" - mondta Zhang Yansheng, a kínai Állami Fejlesztési és Reformbizottság kutatója.

Hozzátette, jelenleg nehezen megy az amerikai gazdaság helyreállítási folyamata, és egy ilyen időszakban különösen szükség lenne egy gyorsan fejlődő Kínára, mert Kína az Egyesült Államok a második legnagyobb kereskedelmi partnere, és ha gond lesz a kínai gazdasággal, azt megsínyli az amerikai gazdaság is."

forrás: China Broadcast
Szabad Riport Tudósító Iroda

Vajon Görögország Izland példáját követve a bankok helyett az országot menti meg?

Izland nem a bankokat mentette meg, hanem saját gazdaságát

Izland ajtót mutatott a bankoknak és gazdasága ma jobb állapotban van szinte minden olyan ország gazdaságánál, akik hagyták, hogy a bankok diktáljanak.

Barry Ritholtz májusban a következőket mondta:

„A bankok kimentése helyett, amit mellesleg Izland nem tudott volna kivitelezni, inkább biztosítékot nyújtott a betétekre (ahogyan azt az FDIC is teszi) és hagyták, hogy a kapitalizmus természetes folyamata tegye a dolgát.”

Most sokkal jobb helyzetben vannak, mint az USA vagy Írország, akik nem ezt az utat követték.

A Bloomberg ezt írta még Februárban:

Más nemzetekkel, például az Egyesült Államokkal és Írországgal ellentétben, akik milliárdokat pumpáltak pénzintézeteikbe, hogy felszínen tartsák azokat, Izland a legnagyobb hitelezőket vagyongondnokság alá helyezte. Úgy döntött nem fogja megvédeni az ország bankjainak hitelezőit, akiknek eszközei 209 milliárd dollárra, az ország GDP-jének 11-szeresére dagadtak.

„Izland helyesen cselekedett, azzal hogy biztosította kifizetési rendszerének folyamatos működését, és hagyta, hogy a hitelezők, nem pedig az adófizetők, állják a veszteséget,” mondta Joseph Stiglitz, a Columbia Egyetem Nobel díjas közgazdásza. „Írország ezzel szemben mindent rosszul csinált. Ők a legrosszabb modellt követték.”

Írország a bankok valamennyi kötelezettségére garanciát nyújtott, amikor azok bajba jutottak és eddig 46 milliárd eurót pumpált a pénzintézetekbe, a csőd szélére sodorva az országot. Ezek után kénytelen volt elfogadni az Unió mentőcsomagját.

A nagy bankrendszerrel rendelkező országok követhetnék Izland példáját, mondja Adriaan van der Knaap, az UBS AG vezérigazgatója.

„Egy ilyen döntés nem zavarná meg a pénzrendszert,” mondja van der Knaap, aki korábban Izland bankhatározati bizottságának tanácsadója volt.

Arni Pall Arnason, Izland gazdasági minisztere azt mondja, hogy a döntés, miszerint a hitelezők osztoztak az ország pénzügyi veszteségein, megmentette az ország jövőjét.

„Amennyiben garanciát adtunk volna a bankok kötelezettségeire, ugyan olyan helyzetben lennénk, mint Írország,” mondja Arnason.

„Kezdetben a bankok és egyéb európai pénzintézetek azt mondták nekünk, hogy soha többet nem fognak hitelt nyújtani Izlandnak,” mondja Einarsdottir. „Akkor 10 év volt, majd 5, most pedig azt mondják, hogy ismét lehet szó hitelről.”

Még az IMF is dicsérte Izland stratégiáját:

Az első olyan országként, amely a globális gazdasági válság teljes erejét megtapasztalta, Izland egyesek szerint tökéletes példája annak, hogyan lehet a társadalmi szerkezet elpusztítása nélkül legyőzni egy mély gazdasági válságot.

Görögország előtt ugyanez a döntés áll

Robert Reich szerint Görögországnak most azt kell eldöntenie, hogy hátat fordítson-e a bankoknak:

George Papandreou, görög miniszterelnök a demokráciát választotta, amikor bejelentette, hogy népszavazást tartanak az Unió és az IMF által a mentőcsomag fejében rájuk rótt drákói megszorító intézkedésekről.

(Pontosabban fogalmazva azokról a csökkentésekről, amelyeket Görögországnak a neki hitelező és a csődje esetén sokat vesztő, nagy európai bankok megmentéséért kell végrehajtania, nem beszélve az európai bankokkal szorosan összefonódott Wall Street-i bankokról, akik szintén hatalmas összegeket veszítenének egy görög csőd esetén.)

A helyzet ismerős. Ez történt 2008 vége és 2009 eleje táján, amikor a Wall Street hatalmas mennyiségű rossz hitelt folyósított és felmerült kimentésének kérdése.

A különbség, hogy az Egyesült Államokban nem tartottak népszavazást. A Bush kormány közölte a kongresszussal, hogy ha nem hagyják jóvá azonnal és feltétel nélkül a hatalmas mentőcsomagot, „gazdasági Armageddonra” számíthatnak. (Hank Paulson, akkori pénzügyminiszter, mentőcsomag hiányában a szükségállapot elrendelését is kilátásba helyezte.) Természetesen a kongresszus azonnal engedelmeskedett. Hank Paulson, Ben Bernanke és Timothy Geithner (a New Yorki Fed vezetőjeként) elkezdték lapátolni a pénzt a bankokba. Az Obama kormány (és Geithner, most már, mint pénzügyminiszter) pedig még nagyobb tételben folytatta.

Tehát ahelyett, hogy hagyták volna, hogy a Wall Street viselje tetteinek és hanyagságának következményeit, kimentették és inkább az adófizetőkre hárították a terhek és következmények viselését.

A helyzet valószínűleg másképp alakult volna, ha az amerikaiakat is megkérdezik. A közvélemény-kutatások szerint az amerikaiak nagytöbbsége ellenzi a mentőcsomagokat. A legkevesebb az lett volna, hogy szigorú feltételekhez kössék a mentőcsomagok folyósítását, így a bankok kénytelenek lettek volna lenyelni az általuk nyújtott uzsorahitelek miatti veszteségeket, vagy segíteni a lakástulajdonosok jelzáloghiteleinek csökkentésében. Elvárhatták volna tőlük azt is, hogy javítsák a kisebb helyi bankok tőkeállományát és szigorúbb rendelkezések elfogadását.

Forrás: Washington’s Blog

Görögország februárban elhagyja az eurózónát

Ellentmondásos hírek láttak napvilágot Görögországgal kapcsolatban. A korábban kiszivárgott információk szerint népszavazást terveztek kiírni Görögország európai uniós tagságával kapcsolatban. A válasz borítékolható lenne, mivel az "európai integráció" tette tönkre a görög gazdaságot is, akárcsak a többi tagállamét, és vezetett tömeges szegénységhez, magas munkanélküliséghez, a megélhetési viszonyok folyamatos romlásához. A görög kormány hónapok óta két tűz közé szorulva időhúzásra játszik - Brüsszel felől fokozott a nyomás a privatizációs program gyorsítására, az újabb és újabb megszorító intézkedésekre, a nép részéről pedig teljes körű a kormány elutasítottsága, ami Görögországban a szakszervezeti rendszer fejlettségének köszönhetően a ország közel teljes megbénulását jelenti. A későbbiekben a kormányszóvivő nyilatkozata szerint a szavazás már csak az eurózónából való kilépésről és a nemzetközi "segélycsomagról" szólna, ami nagyon jól mutatja, milyen politikai játszmák vannak folyamatban a színfalak mögött, mekkora nyomás nehezedik a görög kormányra.

Az uniós tagsággal kapcsolatos népszavazásról szóló pletykák kezdetben hihetőnek bizonyultak, mivel a népszavazással kapcsolatos előkészületekre hivatkozva akár fél évet is nyerhetne a görög kormány, ami több időt biztosítana a brüsszeli vezetésnek a válság továbbgyűrűzésének megállítására tett előkészületekre. Korábban több nyugati pénzügyi szakértő is hangot adott annak a véleménynek, miszerint az eurózóna fennmaradására csak egy út van: ha az Unió beáldozza a periféria egy-egy államát (engedélyezi az eurózónából való kilépést, de megtartja a politikai ellenőrzést) és szigorú pénzügyi felügyeletet, központosított gazdasági kormányzatot épít ki a maradék tagállamokban.

A görög kormányszóvivő nyilatkozata alapján a népszavazáson azt fogják megkérdezni a görögöktől, hogy akarják-e a megállapodást az újabb nemzetközi hitelekről, és akarják-e, hogy Görögország része maradjon-e az eurózónának. A válasz már jóval korábban tudható volt, mint ahogy a brüsszeli vezetés számára egyáltalán felmerült a népszavazás lehetősége. A jelen politikai történések sorra igazolják, hogy az Európai Unió közel a széthulláshoz, és a következő hónapok eseménysorozata is hideg zuhany lesz azok számára, akik ezt mindvégig tagadták.

Görögország a Nemzetközi Valutalap 8 milliárd eurós támogatását még nem kapta meg, és nem valószínű, hogy addig utalnának nekik, amíg a helyzet nem lesz egyértelmű. Korábban írtunk arról, hogy az unió széthullásának egyik közeli előjele lesz, hogy a periféria tagállamainak pénzelése akadozik, a központ visszatartja a pénzt, mert fontosabbnak bizonyul a főbb gazdasági központok továbbműködtetése. A népszavazás tökéletes ürügy arra, hogy pénz híján a központ időt nyerjen, amit a bankok feltőkésítésére és várhatóan Görögország után kihulló tagállam pénzügyi rendszerének előkészítésére használnak fel. Addig pedig Görögország fizetésképtelenné válthat. Várhatóan februárig nem tartják meg a népszavazást, Brüsszelnek ennyi ideje van a következő pénzügyi manőverre.

A lakosság várható reakciója alapján a háttérben már zajlanak az előkészületek. A fősodratú média által kommunikáltakkal ellentétben nem pusztán gazdasági kérdésről van szó. A görög kormány válságtanácskozásán a biztonsági kabinet leváltotta a görög fegyveres erők teljes vezérkarát, valamint felmentette tisztségéből a szárazföldi hadsereg és a tengerészgyalogság további tucatnyi főtisztjét.

Mivel a görög gazdaság már működésképtelen a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Központi Bank további hitelei nélkül, az időhúzásnak egyenes következménye a görög államcsőd. Ha a görögök pénze elfogy (ez december végére várható), akkor a kormánynak fel kell készülnie az éhséglázadásokra, miközben az országot teljes egészében megbénítják a szakszervezetek. A hatalom számára ezért égetően fontossá vált a rendfenntartásból az olyan vezetők kiszűrése, akik egyben szakszervezeti tagok is - akárcsak hazánk esetében.

A központ által fékezni próbált láncreakció lassan végigfut az Európai Unió perifériáján: Görögország, Olaszország, Írország, Spanyolország és Portugália. Az utána következők közt hazánk is ott lesz. 

Fenyvesi Áron

Megzsarolhatták a görög kormányfőt: nem lesz népszavazás?

 A kormányszóvivő korábbi nyilatkozata szerint Görögország februárban népszavazást tart az újabb nemzetközi hitelcsomaggal kapcsolatos megegyezésről és Görögország eurózóna-tagságáról. A kormányfő újabb közleménye szerint azonban "a népszavazás sosem volt önmagában cél. Vagy az kellett, vagy egyetértés, de most, hogy már van egyetértés, nincs szükség népszavazásra".

Ha feltételezzük, hogy nem a kormányszóvivő önállósította magát és tett felelőtlen kijelentéseket a népszavazás kiírásáról, két lehetőség marad: vagy a görög vezető kapkod a döntéshozatallal és egyik nap ezt gondolja, másik nap pedig az ellenkezőjét (ebben az esetben Görögországra mindenféleképpen sötét jövő vár) vagy a görög kormányfő engedett az egyre fokozódó lakossági ellenállás felőli nyomásnak, majd - mivel nyilvánvaló, hogy a népszavazás eredménye az eurózónából való kilépést jelentené - a görög kormányfőt megfenyegették, hogy Görögország ne írhasson ki népszavazást.

Csütörtök kora reggel a központi uniós intézmények vezetői, valamint Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnök egy szűk körű megbeszélésen meggyőzték a bankok képviselőit, hogy az immár kiemelt kockázatként kezelendő görög államcsőd még súlyosabb helyzetbe hozná őket. A bankok elengednek a görög államadósságból mintegy 100 milliárd eurót. Ezt követően jött a nyilatkozat, miszerint nem lesz népszavazás.

Az eurózóna gazdasági vezetése jól láthatóan időhúzásra játszik, mert a görög államadósság egy ekkora részletének elengedése semmi mást nem jelent, csak hogy Görögország néhány hónappal később válik fizetésképtelenné. A görög államcsőd késleltetésével pedig az eurózóna nyert néhány hónapot.

Korábban Sarkozy kijelentette, hogy Görögországnak nem lenne szabad népszavazást kiírnia az eurózóna-tagságról, csak az újabb nemzetközi hitelcsomaggal kapcsolatos megegyezésről. Nyilvánvaló, hogy a görög államfő nem önszántából gondolta meg magát. A görög vezetés mindkét oldalról erős nyomás alatt van már hónapok óta. Papandreu a nehezebb utat választotta. Ezzel a döntéssel egyértelműen kifejezte: "Nem érdekel, mit akar a nép, Brüsszel fenyegetéseitől jobban félek".

Ez az Európai Unió központosított gazdasági kormányzatának első nyilatkozata a nép felé.

Fenyvesi Áron

Milyen forgatókönyvet használhat a Nyugat Oroszország ellen?

Egyértelmű, hogy a Nyugat nem engedheti meg Oroszország, mint egy globális játékos, felemelkedését. Ezért előbb vagy utóbb csapást mérnek az Orosz Föderációra, hogy saját érdekszférákra osszák. És hogy Oroszország „vére” árán megőrizzék a nyugati világot. Különösen az angol-amerikai szövetség képes erre a támadásra (USA és Nagy-Britannia). A nyílt háború lehetőségét, jelenleg, korai lenne vizsgálni. Az orosz hadsereg még elegendő eszközzel rendelkezik ahhoz, hogy bármilyen ellenségre megsemmisítő csapást mérjen.

A nyílt háború alatt komoly ráfordítások, hatalmas emberi és anyagi források értendőek. Szükséges még abszolút bizonyosság is abban, hogy Moszkva nem vet be atomfegyvert. Figyelembe kell venni azt a tényt is, hogy a Nyugat hadserege elvesztette a lehetőséget egy nagyléptékű háború megvívására, csak bűntető expedíciókat, kalóztámadásokat tudnak indítani és nem többet. Egy komoly háború megvívására alkalmas hadsereg létrehozásához más rezsimre lenne szükség, nem erre a liberális-demokratikusra illetve szociális-demokratikusra, szükségük lenne még évekig tartó katonai reformokra, az európai emberek tudatának militarizálására. A Nyugat a régi, jól bevált játékot fogja játszani – „oszd meg és uralkodj”, kijátsszák a népeket, a vallásokat, szociális rétegeket egymás ellen. Jó példaként szolgál ehhez az Orosz Birodalom, melyre nagyban hasonlít a mai Orosz Föderáció.

Előfeltételek, melyeket erősíteni fognak (vagy már erősítenek) a nyugati titkosszolgálatok, „szabadkőműves-szerű” titkos társaságok, az „ötödik hadtest”:

- Az állam és a nép ellentéte, az elmúlt 20 év alatt az államot a nép többsége ellenségnek tartja, amely csak a vagyonának a növelésével van elfoglalva. A jelszó, „elég volt a hivatalnokokat és Moszkvát etetni”, elég népszerű.

- A társadalom felosztása „sikeresekre” és „ügyetlenekre”, a leggazdagabbak és a legszegényebbek közötti különbség 20-szoros. Megértek a feltételek az osztályharcra, mikor fellángolhatnak a nagyvárosok melletti kertvárosok és már ölhetnek akár a drága autó birtoklásáért.

- Kaukázusi probléma. Kiteljesedhet, mint egy széles, etnikai alapú népirtás, de mint egy új kaukázusi háború is, amely mellett a 1994-1996-os, és a 1999-2000-es csecsen háborúk csak bemelegítésnek látszanak.

- Betelepülők. Már jelentős erőt képviselnek, különösen Moszkvában, melyet felhasználhatnak a helyzet destabilizálására. Vagy a helyi lakosságot uszíthatják rájuk. Nemzeti és vallási alapon szervezhetnek tömeges erőszakcselekményeket.

- Az orosz kérdés. Az orosz nép, hála a Szovjet-éra következetes hibáinak illetve a FÁK politikájának, több értelemben is orosz nyelvű tömeggé vált. A fiatalság köreiben belső ellenállássá vált, a nacionalista érzelmek erősödésével együtt. Az igazságosság elérésének igyekezete akár Oroszország széteséséhez is vezethet. A Nyugat megvalósíthatja az „orosz lázadás” forgatókönyvét.

- Az orosz értelmiség hánykolódása. Az Orosz Birodalomban, a Szovjetunióban az értelmiség erőteljes forradalmi jelentőséggel bírt az elégedetlenségével és komoly részt vállalt ezeknek a birodalmaknak a szétesésében. Az oroszországi értelmiség egyáltalán nem lett jobb (minőségileg még gyengébb is), ezért a panaszaik, nyögéseik „az ország érdekeiért”, illetve „tovább így élni nem lehet” szöveg, egyre gyakrabban fognak elhangozni.

- Az orosz hadsereg és a belügyminisztérium reformokkal gyengített, ezért az ellenálláshoz szükséges erejük, erős vezér híján, kevés lehet. A hadvezetés egy része pedig csak a zavarosban halászik.

- A liberális közvéleménynek, a megalkuvó burzsoáziának nem tetszik Putyin „új feltámadása”. Ezt a megerősödött aktivitásuk bizonyítja. Például, október 13-án az Ipari Vezetők és Vállalkozók Oroszországi Szövetsége Oroszországban politikai válságot állapított meg és politikai reformokat követel az országban.

Forgatókönyvek:

Kaukázusi háború. Figyelembe véve azt a tényt, hogy Észak-Kaukázusban rendszeresen „terroristaellenes operációkat” tartanak és nem látni a végét, ezért el kell fogadni, hogy az iszlám földalatti mozgalom erősödik. Pénzzel és a társadalmi igények kielégítésével a problémát nem lehet megoldani. Ha sikerül szétrobbantaniuk az Észak-Kaukázusi Föderációs Körzetet, úgy nagyon nehéz háború elé nézünk, amely nemcsak Csecsenföldön, hanem más területeken is fellobbanhat. Ez akár Oroszország teljes destabilizációjához is vezethet. A Nyugat kierőszakolja az orosz csapatok kivonását Dél-Oszétiából, Abháziából és a saját „békefenntartó csapatait” viszi be. Moszkva minden egyes engedménye esetén csak növekedni fog a nyomás, egészen az ENSZ „békefenntartó csapatok” észak-kaukázusi bevetésének a követeléséig. Ez már olyan lenne Oroszország számára, mint egy új Koszovó. Aztán elindul Oroszország feldarabolása.

Február 2. Az ország szétesése a központból indul el. Moszkvában Putyin ellenfelei (liberálisok, nemzeti demokraták, nacionalisták, az Orosz Föderáció Kommunista Pártja, illetve a szociál-demokrata „Igazságos Oroszország” orosz milliárdos mágnások támogatta része, a nyugat-orientált hivatalnokok) sok ezer embert vezetnek ki az utcákra a következő jelszóval: „foglaljuk el a Kremlt!”. Ennek a tiltakozó mozgalomnak a jelszavai és a tételei már hallhatóak: „Le a szélhámosok és tolvajok pártjával!”, „Elég volt Moszkvát tömni!”, „Elég volt a Kaukázust etetni!”, „Le Putyinnal!”, stb. Egyiptom és Tunézia esetéből tanulva, elmondhatjuk, hogy a hazai és a nyugati tömegkommunikáció támogatását bíró (amelyek bármikor publikálhatnak kompromittáló anyagokat az Orosz Föderáció vezetőiről, minisztereiről „Wikileaks” stílusban) hasonló mozgalmakkal csak erős akaratú vezető tud szembeszállni. Képesek-e erre Putyin és Medvegyev?

A „nemzetközi közvélemény” azonnal „párbeszédet követel a néppel”. Ismeretlen orvlövészek és civil katonák végrehajtanak pár mészárlást – a könnyen átjárható határok és bizonyos vállalkozók széles baráti körének az ismeretében nem kételkedhetünk, hogy így is lesz. Kiömlik az első vér. Az ellenállók vezérei létrehozzák az átmeneti nemzeti tanácsot. A továbbiak a politikai vezetés akaratától függ – képesek-e ellenállni ennek a nyomásnak. El fogja-e fojtani a tiltakozó megmozdulásokat a belügyminisztérium és a hadsereg, akár, mint Szíriában, erő alkalmazásával is. Putyin nagy döntés előtt fog állni – megtisztítja-e az „ötödik hadtesttől” Oroszországot (beleértve azokat is, akik butaságból és tapasztalatlanságból részt vesznek a saját államuk szétverésében) vagy enged-e (például „megfelelő kitüntetések” ellenében). Az ellenzék győzelme esetében az „Ideiglenes kormány-2” vár ránk – ez esetben olvassák a történelemkönyveket. Amennyiben Putyin teljesen megszakítja a kapcsolatot a Nyugattal, „Sztálin-2” lesz belőle és neki is végig kell járnia az utóbbi útját – a „nagy tisztogatás”, iparosítás, erős hadseregépítés, stb. útját.

„Líbiai forgatókönyv”. Oroszországot, mint az úttörő máglyát, fellobbantják, több oldalról is, amelyek között „elterelő mozgalmak” is lehetnek, mint például az előző „Február 2”. Csak egy példa: a Távol-Keleten megalakul egy partizán csoport, amely megjelenteti kiadványát az orosz nép felszabadításáról Moszkva elnyomása alól. Végrehajt néhány sikeres támadást a helyi hatalom képviselői ellen. A Transzszibériai vasutat „ismeretlen csoportok” több helyen is felrobbantják. Míg Moszkva a rend visszaállításán dolgozik, hasonló csoportok alakulnak Szibériában, Urálban, a Volga mentén. Az internet tele lesz a katonákhoz, rendőrökhöz, a néphez intézett felhívásokkal, miszerint támogassák az „orosz ellenállást”. Az emberek elbizonytalanodnak, egy részük elhiszi ezeket. Ezalatt a „kormányerők” büntető akciókat hajtanak végre (Szíria példája a megfelelő erre) – békés állampolgárok halnak meg. Felkelés robban ki Dagesztánban, Ingusföldön, Kabard-Balkarföldön. Moszkvában tömegtüntetések kezdődnek. A „világ közvéleménye” követeli a „párbeszéd megkezdését a tömegekkel”, „politikai reformok” végrehajtását, az „erőszak” befejezését.

Alekszandr Szamszonov - Topwar.ru

Ahmadinezsád: Az európai adóbevételek is a cionistákhoz folynak

Mahmud Ahmadinezsád iráni elnök kijelentette, hogy az európai emberek által fizetett adó „cionista zsebekbe” folyt az elmúlt 60 évben.

Ahmadinezsád nemzetközi személyek előtt tette a megjegyzést a velük való szombati teheráni találkozóján, számolt be az IRNA. Ahmadinezsád megjegyezte, hogy cserébe a cionisták bizonyos nyugati politikai pártok választási kampányait fizették.

Az izraeli rezsimet egy nagyon bonyolult szervezetként írta le, ami a hatalom, vagyon és média kizárólagos birtokosait irányítja.

Mahmud Ahmadinezsád iráni elnök az Iszlám-világ Sajtó Uniójának nemzetközi konferenciáján 2011. október 29-én Teheránban

Ahmadinezsád az „anti-humanista” cionista ideológia szimbólumaként írta le Izraelt, kijelentve, hogy a rezsim sem a valláshoz, sem az etikához nem tartja magát, és csak tetteti zsidóságát. Az iráni elnökkel találkozók az Iszlám-világ Sajtó Uniójának megalapítása céljából gyűltek össze aznap egy teheráni konferencia-központban.

Az iráni végrehajtó hatalom feje üdvözölte az unió létrejöttét. Az unió megalakulását egy hatásos, evolúciós lépésnek nevezte a fölényeskedő nyugati hatalmakkal szembeni nagyobb egységfront kialakulása felé, és azt mondta, hogy az elfogulatlanság és igazság vizsgálata a legfontosabb vezérelvei a médiaügyek vizsgálata kapcsán.

Harmincnyolc ország képviselői csatlakoztak az eseményhez. Az unió célja a világ eseményei kapcsán a muzulmánok által kifejezett vélemények helyzetének megszilárdítása a nyugati nyilatkozatok monopóliumával szemben.

Az összejövetel során Mohamed Husszeini iráni kulturális-miniszter azt mondta a Press TV-nek, hogy „A közel-kelet Iszlám Ébredése egy nagyon fontos kérdés számunkra, és a média szerepe ezen eseményekben letagadhatatlan. Az Iszlám-világ Sajtó Uniójának fő felelőssége az, hogy megmutassa az események egy, a nyugati média által már régóta mutatottól különböző oldalát is.”

Az unió megalapításának apropója az, hogy az iráni főváros ad otthont a 18. Teheráni Nemzetközi Sajtó és Hírügynökség Kiállításnak, amin a sajtó 600 belföldi képviselője, és 50 állam 100 képviselője vesz részt.

PressTv

Líbiában ellopták Bengázi kincsét - egyedülálló kulturális értékeket

Líbia Nemzeti Kereskedelmi Bankjából ellopták ”Bengázi kincsét” - több ezer arany és ezüst érmét a hellén időszakból és más régiségeket. Ez az egyik legnagyobb rablás a régészet történetében.

A világ kultúrájának vesztesége olyan nagy, hogy a bűnözők és zsákmányuk felkutatását az UNESCO közreműködésével az Interpol kezdte meg. Úgy tűnik, hogy a lopásban magának a banknak az alkalmazottai is részt vettek. Minden jel szerint az országban uralkodó káoszt használták ki. ”Ezt olyan emberek tették, akik nagyon jól tudták, hogy mit keresnek” – állítja egy líbiai régész, Hafed Valad.

A lopás még hat hónappal ezelőtt történt, de csak most vált ismertté - a harcok miatt az értékekről nem vezettek semmilyen nyilvántartást, a bankban tűz ütött ki, a rablóknak sikerült észrevétlenül egy alagutat ásni a bank földalatti tárolójához, aminek falába lyukat robbantottak és ezen keresztül kivitték az értékeket. Ki figyelne fel egy robbantásra, amikor mindenhol lövöldöznek?

A bűnözők zsákmánya lett mintegy 7.700 darab, Nagy Sándor idejéből származó (i.e. IV. század) arany, ezüst és bronz érme, továbbá bronzból, elefántcsontból és üvegből készült kisplasztikák és dísztárgyak, karperecek, medálok, nyakláncok, fülbevalók, gyűrűk és egyéb dísztárgyak, drágakövek. A régészeti gyűjtemény körülbelül 10.000 darab, az antik idők mesterei által készített műtárgyat tartalmazott, amelyeket az Afrika északi partján található ógörög település, Kiréna Artemisz templomának ásatásakor találtak 1917-1923-ban és a gyarmatosítás korszaka után, 1961-ben adtak vissza Líbiának, jelentette a Newsru.com hírportál.

Az ellopott érmék részletes leírását megküldték az egész világ vám-és rendvédelmi szerveinek, az UNESCO már megkereste az összes jelentős aukciós házat, érme- és régiségkereskedőt azzal a kéréssel, hogy segítsenek a ”Bengázi kincsei”-nek felkutatásában.

Argumenti.ru