Nagymaros Kismarosról, de még inkább Verőcéről indult 1971-ben. Hogyan alakult ki a Nagymarosi Ifjúsági Találkozó? Mi volt az a Dunakanyar-plébánia? Hogy reagált minderre a kommunista hatalom és a rendőrség? Miért volt tilos fotózni? Május 19-én tartják az idén negyven éves találkozót a Duna-parti településen. Ezen alkalomból kerestük fel azokat, akik ott voltak a kezdetekkor.
-Major Sanyi bácsi, aki akkor Kismaroson volt plébános, úgy emlékszik, hogy 1970-ben hívott minket először, én 1971-re emlékszem, és máshol is ez szerepel – elevenítette fel a későbbi nagymarosi találkozó kezdeteit a Magyar Kurírnak Sillye Jenő. – A feleségem családjának volt a Nagybörzsönyben egy nyaralója, ahol sok időt töltöttünk. Az ottani fiatalokkal is barátságba kerültünk. Ők mondták, hogy mi lenne, ha lemennénk hozzájuk Verőcére, az ifjúsági hittanra, és játszanánk dalokat. Verőcén Sebők Sándor volt akkor káplán, ő ma fóti plébános. Akkor még fiatal pap volt, akiért rajongtak a helyi fiatalok.-1971 nyarán jelentek meg Jenőék Verőcén. A osztálytársam benősült abba a családba, ahova Jenő is, és ő hozta el őket. Ott pengettek a szobámban. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy hogy nincs Mária-daluk, Jenő azt mondta, hogy nincs, de majd lesz, és másnap hozta a Mária, jó anyánkat – mesélte a Kurírnak Sebők Sándor, hozzátéve: volt olyan fiatal, aki egy hét alatt végigjárta a „Dunakanyar-plébánia” összes hittanját. Sillye Jenő elmondása szerint családja közel állt a kármelita lelkiséghez. Miután nem vallásos édesapjuk elhagyta őket, nagymamája mondogatta neki, hogy „Mária vigyáz rátok”. Dunakanyar-plébániának hívják azt a hálózatot, „amelynek energiájából merített Sillye Jenő” – írja Kamarás István szociológus 1989-ben megjelent, a „nagymarosi lelkierőműről” szóló „religiográfiájában”.
-Pár nap múlva jött valaki, hogy átmennénk-e Nagymarosra is – mondja a zenész. – Ott Kerényi Lajos és Balás Béla, avagy Beton atya, mostani kaposvári püspök volt a káplán. Lajos atya tartotta az ifjúsági hittant, és mikor megjelentünk, arra kért, hogy játszunk közben pár dalt. Nem sokkal később Felsőgödre hívtak, ahol meg Tomka Ferenc volt a fiatal káplán. Itt rögtön hoztak nekünk tálcán zsíroskenyeret – emlékszik vissza Sillye Jenő.
-Hamarosan átvittem őket Nagymarosra, ahonnan pedig a már népszerű Kerényi és Beton atya szétspriccentette őket az országban. Nem féltünk, ez vagány dolog volt, engem azért helyeztek el Verőcéről, mert az országban harmadszor nálam volt beatmise Abony és a Mátyás-templom után. A Polaris zenekarral csináltunk egy beattel, spirituáléval átitatott misét. Ezért kellett eljönnöm Verőcéről két év után, de mindezt tovább folytattuk Csongrádon is – mondja Sebők Sándor. – Nem volt könnyű Nagymaroson, vártuk, hogy engedik-e vagy nem, de azért csináltuk. Az egész úgy indult, hogy ha épp ott voltak ifihittanon, ami egyébként elsősorban teológiáról és Biblia-magyarázatról szólt, akkor játszottak egy-két dalt Jenőék. Két év után már negyvenen, Nagymaroson meg még többen jártak az ifihittanra. Jenő ontotta magából a jobbnál jobb számokat, az első dunakanyari számok ma már klasszikusok. Neki oroszlánrésze van a magyar egyház megújulásában. Minden pap folytatta ott, ahova elhelyezték, miután szétrobbantottak minket, amivel jót tettek, mert végigfertőztük a fél országot. Nem ijedtünk meg, vagány dolog volt.
-Ez még nyáron lehetett, ősszel pedig már Kismarosra mentünk, ahova nyáron is lejártunk misére. Major atya összehívta a fiatalokat egy délután, akkor még alig volt 10-15 dalom. Igazából még program sem volt, csak egy délután összejövetel volt az egész. Major atya úgy emlékszik, hogy előtte vagy utána volt még litánia, de ezek már bennem elmosódtak – teszi hozzá. – Ha ma bemegyek a kismarosi templomba, meglepődöm, hogy miként fértünk el annyian ott – jegyzi meg Sillye Jenő.
Kamarás István azt írja: Sillye Jenő emlékezete szerint ötvenen lehettek a templomban. A kismarosi „plébános tavaszra is hívta őket. Ekkor derült ki: ez volt az első találkozó. Ekkor még csak egy vidéki plébános és három tucatnyi (fiatal és idősebb) híve találkozik féltucatnyi pesti gitárossal és énekessel, akik akkor még elsősorban egy újpesti templom kórusával érzik magukat azonosnak.”
-Aztán Major atya átment Nagymarosra, Horváth István plébánoshoz, hogy nála már nem férnek el a fiatalok, oda mehetnének-e. Két nap gondolkodás után azt válaszolta: „félek, félek, de az Úristentől még jobban félek”. „Hamarosan kinőttük a kismarosi plébániát, és meggyőztük Horvát Pista bácsit. Nagy reneszánsza volt a hetvenes évek eleje a magyar egyháznak” – mondja Sebők Sándor. Tomka Ferenc elmondta: eredetileg a találkozók délutános programok voltak, és csak 1980 után váltak egész napossá.
-A politikai helyzet nem kólintott minket fejbe, megszoktuk, ebben éltünk, így nem tudtak nekünk nagy meglepetést okozni – mesélte a Kurírnak Sillye Jenő. – Mondogatták nekünk, hogy srácok, Magyarországon ilyet nem lehet csinálni, és ennek következményei lesznek. Mindszentyt 1971 kora őszén távolították el Magyarországról, és gondolom, hogy ekkor ugyan nagyon figyeltek mindent az állami szervek, de kénytelenek voltak visszafogni is magukat a Vatikánnal való tárgyalások miatt. Tomka Ferenc megjegyzi: 1961-ben volt a „fekete hollók” pere, 1971-ben pedig még javában tartott a Regnum-per, ahová rendszerint beidézték Balás Bélát is, aki tagja volt a közösségnek. Tomka szerint az állambiztonság Nagymaros kapcsán gyűjtötte az anyagot egy harmadik nagy perre is, amire végül azonban nem került sor.
-Az ifjúságpasztoráció, a fiatalokkal való foglalkozás is veszélyes volt, márpedig minket azok a papok hívtak, akik komolyan vették ezt, a békepapok pedig nem hívtak minket, valószínűleg egész más problémákkal voltak elfoglalva. Ha börtön nem is, de állandó zaklatás, méltatlan bánásmód volt a fizetség az aktív ifjúságpasztorációért – mutat rá a zenész. – Természetesen figyeltek minket is. Sillye Jenő elmondta: a rendszerváltás után nem volt kedve átnézni az iratokat, a jelentéseket, mert nem szeretne senkiből sem kiábrándulni. „Úgyis mindenki kénytelen lesz elszámolni az Úristen előtt.”
Tomka Ferenc a hetvenes évek elején Rómában tanult, és ott már találkozott a taizéi lelkiséggel és a Fokoláre közösséggel. Itthon 1972 nyarán Kállai Emil piarista hívta, hogy tartson diavetítéses előadást minderről a Rókus-kápolnában. Azonban Blanckenstein Miklóséktól (ő 1968 és 1972 közt volt szeminarista, ma az esztergomi szeminárium rektora) kapott egy fülest, hogy a rendőrség tudomást szerzett a tervről. Minden villamosmegállóba leállítottak hát kér regnumost, aki visszafordította az érkező fiatalokat, hiszen ha igazoltatják őket egy ilyen eseményen, akár az egyetemről is kirúghatták őket. Mégis megtelt a templom, az előadás közben pedig három egyenruhás jelent meg az ajtóban. Tomka Ferenc azt javasolta Kállaynak, hogy tereljék ki az oldalajtókon a résztvevőket, ám Kállai odament a két rendőrhöz és közölte velük: egyenruhás jelenlétük sérti az istentiszteletet, a templomon belüli programba pedig nem köthetnek bele. Ezután a rendőrök elmentek.
A nagymarosi találkozókon Tomka Ferenc, mai káposztásmegyeri plébános elmondása szerint tilos volt fényképezni, mivel így akarták megakadályozni, hogy fotókat készítsen az állambiztonság. Ha valaki fényképezésbe fogott, rögtön odamentek mellé a szervezők, és felszólították, hogy hagyja abba. Alig készült pár kép tehát a találkozókról, az is a szervezők kíséretében, kifejezetten az ő kérésükre. Mint a plébános rámutat: még 1986-87-ben is lehallgatták a telefonjukat, amikor szervezték a találkozót, erről megtalálta a jelentéseket.
-Az első komolyabb konfliktus az egyházi vezetéssel 1976-ban volt a legendás „nyakkendős mise” miatt – idézte fel Sillye Jenő. Kamarás István könyvében Turcsik György atya úgy emlékszik: annyi pap volt, hogy nem volt elég miseruha. Balás Béla a kötetben hozzátette: zsúfolásig tele volt a templom, a sekrestye megközelíthetetlen volt. Kemenes Balázsnak a kötetben olvasható visszaemlékezései szerint nyakkendő csak egy emberen volt, Pálos Frigyesen, „mint afféle úriemberen, aki egyébként is a leghagyományosabb felfogású volt”. Lékai László bíboros kifogásolta mindezt, és ezután csak „nyakkendős misének” nevezte el az eseményt. De aztán 1980-ban már ő is tiszteletét tette a találkozón.
Mennyiben jut el Nagymaros üzenete az Egyházon kívüliekhez, és mennyire „csupán” belső seregszemle? Tomka Ferenc szerint koncentrikus körökben hat a találkozó: van egy keménymag, van egy rendszeresen eljáró réteg, egy passzívabb és végül a kívülállók. Mint visszaemlékszik, azért régen is előfordult, hogy amikor több ezer fiatal kézen fogva mondta a Miatyánkot, akkor a nem hívők önkéntelenül is bekapcsolódtak az ima erejétől megilletődve. Sillye Jenő szerint sok közösségben egyedül érzik magukat a keresők, de Nagymaros vonzó, mert „szellemi kavalkád” van.
Kapcsolódó:Balás Béla Nagymarosról
Szilvay Gergely/Magyar Kurír
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése