Gazdag István: Médiatikus háborúk: a kommunikáció szerepe korunk háborúiban

A berlini fal leomlásakor a nyugati országok és különösen az Egyesült Államok elvesztették „meghitt ellenségüket”, a keleti blokkot, amelyre mindaddig a közvéleményük minden félelmét koncentrálták. Jövőbeli háborúik igazolásához új ellenségeket kellett kreálniuk maguknak, eltitkolva ugyanakkor az új konfliktusok lényegében gazdasági és geopolitikai érdekekre alapozott, tehát távolról sem idealista okait: a katonai támaszpontokat, a területi és kereskedelmi dominanciára való törekvést, az energiahordozókat, az olajvezetékeket stb. A telekommunikáció utóbbi években tapasztalt rendkívüli fejlődése olyan információs rendszert hozott létre, amely elég fejlett ahhoz, hogy egyenes adásban a tévéképernyőkre juttasson bármilyen eseményt ezer kilométerekre onnan, ahol megtörtént. Ilyen körülmények között a képek felhasználása és ellenőrzése különleges jelentőségre tett szert.

Modern életmódunk a nyugati népesség legnagyobb részét tévéfüggővé tette. Munkából hazatérve az emberek többsége bekapcsolja televízióját és aláveti magát a mozgóképek uralmának. Gondolkodás nélkül. Ennek az életmódnak természetes velejárója egy fogyasztói massza kialakulása, amely különösen fogékony a kommunikációra. A demokratikus társadalmakban dívó gondolatellenőrzés eredményességéhez szükséges illúziókat tárgyaló esszéjében (Necessary Illusions: Thought Control in Democratic Societies, Pluto Press, London 1989) Noam Chomsky amerikai nyelvész azt magyarázza, hogy a demokratikus rezsimekben mindenképpen el kell hitetni a közvéleménnyel, hogy minden (kormányzati) cselekedet jogos és igazolható. Következésképpen az illúzió megteremtéséhez nagyon fontos a kellőképpen agyafúrt kommunikáció igénybevétele.

A világ amerikai elvek szerinti geopolitikai átrendezése magával hozta e furfangos rendszer elhatalmasodását, lehetővé téve, hogy a nemzetközi közvéleményt annak a leegyszerűsített képeivel árasszák el, amit valóságként kellene felfognia, olyan politikai döntések támogatása végett, amelyek népszerűtlenek vagy az erkölccsel és a nemzetközi joggal ellentétesek lennének, ha realista módon tálalnák őket. A prűd angolszász mentalitás megkívánja, hogy minden cselekedet erkölcsös legyen, vagy ha nem az, akkor el kell hitetni az ellenkezőjét. Nem véletlen, hogy éppen egy brit diplomata, Lord Arthur Ponsonby (1871-1946) fogalmazta meg a háborús propaganda négy vezérelvét, imigyen: 1) A háborúért egyedül a szemben álló tábort terheli a felelősség 2) A szemben álló tábor vezére maga az ördög megtestesülése (ő az ügyeletes „szörnyeteg”) 3) Mi nemes ügyet védelmezünk, nem pedig magánérdekeket 4) Az ellenség szándékosan provokál ki atrocitásokat, és ha mi el is követünk szörnyűségeket, önkéntelenül tesszük.

A médiumok viselkedése 1996-ban az USA által patronált tálibok végső győzelme kapcsán klasszikus példája ennek a képmutatásnak. Nadzsibullah ex-államfő brutális kivégezéséről - akit meglincseltek, majd fivérével együtt felakasztottak, és napokig lógva hagytak a tömeg őrjöngésének kitéve - meglehetősen visszafogott hangnemben számoltak be, és nem botránkoztatta meg őket az a barbárság sem, ahogyan a tálibok a Korán törvényeit alkalmazták, vagy a rabszolgasors, amelyre a nőket kárhoztatták. A dolgok azonban hirtelen megváltoztak. Amióta ugyanis a NATO-szövetségesek Afganisztánban harcolnak, a nyugati médiumok a tálibokat kegyetlen és fanatikus terroristaként ábrázolják. Az amerikai tengerészgyalogosok csúfosan végződött mogadishui bevetése szintén a médiatikus agitprop szerepét és a vizuális kommunikáció fontosságát példázza az igazságtalan és igazolhatatlan cselekedetek elfogadtatásában.

Így született meg a háborúskodás egy új, cinikus és erkölcstelen, ám a tömegek meggyőzésének művészetét szinte már tökélyre fejlesztő formája, a tömegtájékoztatási eszközök révén megvívott médiatikus háború, amelynek urai a hatalommal szoros kapcsolatot fenntartó kommunikációs szakemberek, akik sokkal kifinomultabb és meggyőzőbb tömeglélektani módszereket alkalmaznak, mint a klasszikus háborús propaganda. Technikájuk abból áll, hogy kitalálják és különböző stratégiákkal megvédjék az ügyfeleik arculatát, kihasználva minden információt az ellenfél ellen, még a hamisakat is, ha a médiahatásuk biztosított. Amikor pedig a hírügynökségeken keresztül terjesztett valós vagy fals információ által gerjesztett szenzáció gyengülni kezd, egy újabbat ajánlanak helyette, hogy kiváltsák a közvélemény szánakozását vagy felháborodását. A következmények katasztrofálisak, hiszen a valódi drámát meghamisítják a kitalált drámával, és ennek az alantas játéknak végső soron mindig a civil lakosság issza meg a levét.
Egészen eltérő módon értékelték például a boszniai háborús felek által elkövetett kegyetlenségeket, ahogyan azokat bemutatták, amikor moszlimok álltak szemben szerbekkel Szarajevóban, moszlimok horvátokkal Mostarban vagy moszlimok moszlimokkal Bihaćban. E tekintetben a koszovói ügy még tipikusabb, mert olyan ellenfelekről szól, akiknek a nemzetközi megítélését már eleve befolyásolja a nyugati hatalmak politikai választása és korábbi negatív imázsuk.

Az öbölháború idején Kuvait megbízta a washingtoni Ruder & Finn kommunikációs ügynökséget, amely áldozati arculatot fabrikált ügyfelének, Szaddám Huszein „kegyetlenségét” hangsúlyozva, holott az iraki vezető egyetlen katonát sem mert volna Kuvaitba küldeni az USA előzetes (hallgatólagos) beleegyezése nélkül. A médiainformációk által kiváltott nemzetközi felháborodás hulláma végül arra késztette az ENSZ-t, hogy áldását adja az Irak elleni súlyos szankciókra és pusztító hatású technológiai háborúra, amely félmillió felnőtt áldozatot követelt, míg a mesterségesen kiváltott gyógyszer- és élelmiszerhiány, valamint a szegényített urániumtartalmú muníció és más biológiai és vegyi anyagok használata következtében legalább egymillió gyermek vesztette életét. Megérte? Madeleine Albright, Clinton egykori külügyminisztere szerint legalábbis mindenképpen (in „60 Minutes”, CBS, 1996. május 12.).

A Ruder & Finn morbid szakértelmét Horvátország, a boszniai muszlim párt és a koszóvói albán ellenzék is igénybe vette a balkáni konfliktus elejétől. James Harff, aki akkoriban az ügynökség vezetője volt, később interjút adott Jacques Merlino francia újságírónak, amelyet ez utóbbi a Nem minden jugoszláv igazságot jó elmondani c. könyvében publikált. Egykori jugoszláv ügyfeleiről, stratégiájáról és az elért sikerről az amerikai kommunikációs guru többek között ezt mondta: „1992. augusztus 2. és 5. között, amikor a New York Newsday felplankolta a táborok ügyét, mi azonnal rámozdultunk, és megkörnyékeztünk három nagy zsidó szervezetet: a B’nai B’rith Rágalmazásellenes Ligáját, az Amerikai Zsidó Bizottságot és az Amerikai Zsidó Kongresszust. (...) Fellépésük a bosnyákok oldalán rendkívüli pókerhúzás volt, mert így a közvéleményben összemoshattuk a szerbeket a nácikkal. (...) Az információk ellenőrzése nem a mi dolgunk. (...) A mi munkánk ... a számunkra kedvező információk keringésének meggyorsítása, a jól megválasztott célpontok megcélzása. (...) Amint egy információt jónak találunk, azonnal le kell horgonyoznunk azt a közvéleményben, mert tökéletesen tudjuk, hogy mindig az első állítás számít. A cáfolatok egyáltalán nem hatékonyak. (...) Mi profik vagyunk és nem azért fizetnek bennünket, hogy moralizáljunk” (Les vérités yougoslaves ne sont pas toutes bonnes a dire, Albin Michel, 1993, p. 126-129).

„Az Egyesült Államok megkettőzte erőfeszítéseit, de nem talált bizonyítékot a horvátok és muzulmánok szisztematikus lemészárlására a szerb fogolytáborokban”, írta a The New York Times 1992. augusztus 22-én, nem sokkal azután, hogy a brit ITN tévécsatorna lefilmezett egy csoport muzulmánt a szögesdrótkerítés mögött Trnopoljéban, tápot adva ezzel a szerb megsemmisítő táborokra vonatkozó deliráns képzelgések egész hullámához. A csonttá soványodott muszlim férfi képe bejárta a világot, a XX. század végi újnácikat és koncentrációs táboraikat szimbolizálva. Valójában egy menekülttáborról volt szó, amelynek a lakói teljesen szabadon mozoghattak. A televíziós stáb azonban egy mezőgazdasági eszközök őrzésére felállított szögesdrótkerítésen belül helyezte el a kameráját, azt a látszatot keltve, hogy a lefilmezett emberek foglyok. Mindenesetre ez a hamis szenzáció elérte a célját. Az senkinek sem jutott az eszébe, hogy a brit tévések zavartalanul forgathattak a szerb táborban, holott soha egyetlen riporter sem tehette be a lábát - és pláne nem fotózhatott - horvát vagy muzulmán táborokban, így a Split melletti Lorában, a boszniai Tarcinban vagy Čapljinában, ahol a horvátok bosnyákokat tartottak fogva.

Ugyanez a klisé rutinszerűen ismétlődik. Beindítanak egy rágalomhadjáratot, rettenetes leleplezésekkel bombázva a médiát az ellenfél viselkedéséről, hogy negatív előítéletet teremtsenek, amely majd mélyen meggyökeresedik a köztudatban. Az információk gyakran légből kapottak vagy szubjektív módon interpretáltak. Miután nyilvánosságra hozták őket, figyelmen kívül hagynak minden helyesbítést vagy cáfolatot. Az agyafúrt meggyőzési munka mély gyűlöletet kelt a közvéleményben a kommunikáció tárgya iránt. Az emberek az elébük vetett „ellenségben” minden frusztrációjuk kiváltó okát látják, és anélkül támogatják a katonai beavatkozást és a bombázásokat, hogy elgondolkodnának a probléma objektív okairól, nem törődve az érintett lakossággal, a férfiakkal, nőkkel és gyerekekkel - vagyis hasonmásaikkal.

Példa rá a boszniai Goražde ostroma is. Goraždét katonai védelem nélküli, nyílt városként ábrázolta a média, pedig a muzulmánok erőddé alakították, fegyvergyárakkal és vegyi üzemekkel. Az állítólagos szerb orvtámadások csak a muzulmánok provokatív aknáira válaszoltak, amelyeket az UNPROFOR erők szeme láttára lőttek ki. Boszniában a „képbombázás” technikáját a háború kirobbanása óta sikerrel alkalmazták. 1992-ben, a konfliktus kezdetén, nem sokkal az augusztusi londoni konferencia előtt a szerbek győztesek voltak minden vonalon. Mindenképpen el kellett kerülni, hogy elnyerjék a nemzetközi közvélemény szimpátiáját. Fényképek és újságcikkek dömpingjének köszönhetően az egész világ közvéleménye megdöbbent az egyik szarajevói kenyérbolt előtt sorban állók közé lőtt akna pusztításán, amely arra késztette az ENSZ Biztonsági Tanácsát, hogy súlyos szankciókkal sújtsa a szerbeket. Ami az ugyancsak szarajevói Markale piacon 1994 februárjában és 1995 augusztusában becsapódott aknákat illeti, ezek valóságos médiavihart váltottak ki. Az előbbi támadásra a genfi nemzetközi tanácskozás előtt került sor, az utóbbi pedig ürügyet szolgáltatott a Clinton-kormánynak a boszniai Szerb Köztársaság bombázásához. Később aztán kiderült, hogy mindhárom szcenárió a muzulmánok műve volt (ld. Yossef Bodansky, Offensive in the Balkans. The Potential for a Wider War as a Result of Foreign Intervention in Bosnia-Herzegovina, International Media Corp., 1995).

Hogy leplezzék a nyilvánvaló jogsértéseket, amelyeket Jugoszlávia bombázása során követtek el - a valós cél Koszovó ellenőrzése lévén, ahová mindenképpen katonai támaszpontot akartak telepíteni a kaukázusi köztársaságokból induló és a régión áthaladó kőolajvezetékek felügyelete végett -, a NATO és az USA is filmforgatókönyveket adaptált. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (OSCE) megfigyelői előírták a jugoszláv milícia számára, hogy számoljon be az UCK albán szeparatista terrorcsoport elleni rendőrségi akcióiról. A račaki hátborzongató sztori tehát éppen kapóra jött, és a megcsonkított albán holttestek felfedezése a koszovói intervenciót eredményezte. A boncolás ugyan megerősítette, hogy az amputálásokat a halál beállta után hajtották végre, a finn, fehérorosz és jugoszláv patológusok pedig azt is megállapították, hogy a halálos sebeket távolról leadott lövések okozták, az OSCE ellenőrei azonban óvakodtak közzétenni jelentéseiket, és hagyták kirobbanni a médiaszenzációt. Amikor aztán a NATO-bombázások és „járulékos veszteségeik” kezdtek veszélyes pszichológiai hatást gyakorolni a közvéleményre, eldöntötték, hogy ennek ellensúlyozására Milosevics jugoszláv elnököt háborús bűnössé nyilvánítják, a média megkapta az aktuális közellenséget, és így a világ (amerikai) rendje helyreállt.

MD 2012. VII. 11-18.