2014. március 8., szombat

A gajdesz: Keresztényhalál!


A gajdesz szót a szovjet zsidó terroristák hozták be Magyarországra. A Szovjetunióba viszont a kommunizmus alatt Amerikából visszavándorolt cionista zsidók vitték. A szó félig héber, félig angol: goj-death = keresztényhalált jelent.
Mózes V. 7. 16. És megemészted mind a népeket, amelyeket neked ad az Úr, a te Istened; ne kedvezzen a te szemed nekik.
Ésaiás 60. 10. Az idegenek megépítik kőfalaidat, és királyaik szolgálnak neked. 12. Mert a nép és ország, amely neked nem szolgáland, elvész és a népek mindenestül elpusztulnak. 16. És szopod a népek tejét és a királyok emlőjét szopod.
Ésaiás. 49. 23. És királyok lesznek dajkálóid, fejedelmi asszonyaik dajkáid, arccal a földre borulnak előtted, és lábaid porát nyalják.
A zsidókórság terápiájában rámutattam, hogy a zsidó élősdiség azzal biztosítja magát a fertőzött társadalom bosszúja ellen, hogy a támadásba és védekezésbe belevonja a kiszipolyozott társadalom egyes szerveit is. A zsidó élősdiség rombolásának és védekezésének leghathatósabb tényezője a zsidócsahos. A zsidó élősdiségnek ez a hivatásos harcosa sohasem zsidó, hanem a fertőzött társadalomnak fajtagadó fia. Ha a zsidókóros társadalomnak kiszipolyozott népét csürhenépnek nevezzük, akkor a zsidócsahos hivatását úgy határozhatjuk meg, hogy az befolyásolja a csürhenépet önmegadásra, türelemre és tiszteletre a zsidóság iránt; a zsidócsahos kötelessége tagadni a zsidóság bűneit, magasztalni az erényeit, hogy ne kelljen mindezt maguknak a zsidóknak tenniük, mert az szemet szúrna a népnek. A zsidócsahosok fedezik a zsidóság romboló munkáját, általuk valósítja meg a zsidóság mindazokat a társadalmi és gazdasági intézményeket, amelyekre szüksége van az élősködő fajuralom biztosítása végett. A zsidócsahosok küzdenek azon társadalmi és politikai pártok ellen, amelyeket a zsidók mesterségesen szétválasztanak, és egymás ellen uszítanak, hogy állandó zenebonájukkal eltereljék a társadalom figyelmét a zsidó élősdiség jelenségeitől. Hivatásuk természete kizárja, hogy a zsidócsahosok valamennyien egy párthoz tartozzanak. Ellenkezőleg, a legellentétesebb irányú pártok élén kell harcolniuk, hogy minden pártban védelmezzék a zsidó élősdiség érdekét és egymás ellen acsarkodva,sohase engedjék elcsitulni a tülekedést, nehogy a kiuzsorázott csürhenépnek ideje legyen ráeszmélni a zsidóság bűneire. Két dologban megegyezik minden politikai zsidócsahos: valamennyi meggyőződéses híve annak a harcos csoportnak, amelynek az élén viaskodik (pl, a munkáspártnak vagy a polgári pártnak; a legitimista pártnak vagy a nemzeti királyság pártjának), továbbá valamennyi fanatikus híve a zsidóparazitizmusnak. Dulakodásaik közben teljes jóhiszeműséggel rombolják a saját fajtájuk érdekeit, és meggyőződésből védelmezik a zsidóságot. A zsidócsahos és a zsidóság kapcsolata pejoratív értelemben hasonlít a mi kultúránkban honos példából kiragadva a pulikutya és a juhász viszonyához. A zsidó uszít, a csahos pedig lót-fut, acsarkodik, marakodik, csahol, mint az ebek a csürhe körül. A csürhe arra való, hogy a zsidóság nyírja, megfejje, kihasználja, levágja szükségleteihez képest. Az egész csürhenép fölött a zsidóság akarata uralkodik, de a csahosok űzik, hajtják, terelik a zsidók érdekei szerint. Mint az ebek, a csahosok is mindenben gazdájuk akaratát lesik, félve-tisztelve szegődnek ahhoz az irányhoz, amit a gazdájuk elibük szab. Ütést ők is kapnak, ha félreértik vagy rosszul teljesítik gazdájuk akaratát, mégis aránylag több kedvezményt élveznek, mint a csürhe.
A zsidócsahostól meg kell különböztetni az uszítót. A zsidócsahos mindig keresztény, az uszító mindig zsidó. Az uszító szellemi tekintetben fölötte áll a csahosnak, mert a legtöbb kezdemény, indítás és uszító eszme tőle származik, a zsidócsahos csak végrehajtja, amit az uszító sugalmaz. Az uszító mindig fajtáját és az ellenséges faj szolgálatába szegődik. Nem árt kiemelni, hogy a közélet az uszítóról, minden kiválósága ellenére, aránylag kevesebbet lármázik, mint a zsidócsahosról. Ugyanis a zsidó élősdiség érdeke azt kívánja, hogy inkább a zsidócsahosok szerepeljenek cselekvők gyanánt, míg az uszítónak jobb csak háttérben maradnia.
Álljon itt egynéhány név a 20. század nevesebb uszítói közül, találomra összeszedve a legkülönfélébb hivatáskörből:
Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Kunfi Zsigmond, Jászi Oszkár, Kun Béla, Szende Pál, Vázsonyi Vilmos, Vadász Lipót, Miklós Andor stb.
Ugyancsak néhány jól ismert zsidócsahos, a legkülönfélébb rendeltetésűek:
Eötvös Károly, Lengyel Zoltán, Fényes László, Krúdy Gyula, Károlyi Mihály gróf, Hock János, Balthazár Dezső stb.
A zsidócsahosokat a zsidó sajtó tenyészti ki tervszerű előrelátással és módszeres elvek szerint a kiszipolyozott társadalom fajvérei közül. Kétféle eljárás divatos: kész embereket befogni zsidócsahosnak, vagy ismeretlen senkiket ifjú koruktól fogva idomítani és emelni, míg tekintélyt szereznek és használhatnak a zsidóságnak. Lássuk a két módszert külön-külön. Az éber zsidószellem mindig résen van, és eleven vigyázattal kíséri a közélet minden mozzanatát. Nyomban észreveszi, amint egy értékes új ember megjelent a nyilvánosság előtt. Tisztviselő, politikus, író, művész vagy tudós, amint valami jelentős sikerhez jutott, tüstént magára vonja a zsidóság figyelmét és mielőtt körülnézne, már szorgos vizsgálatnak van alávetve. Ezt a gyors és mégis mélyreható vizsgálatot teljes joggal nevezhetjük csahossági próbának. A szimatzsidók egész raja sereglik az új ember köré, lázasan fürkészik, honnan származott, milyen a múltja, kik a barátai, milyenek az elvei szóval minden apróságot, amiből ki lehet ismerni, milyen az értéke az illetőnek a zsidóság szempontjából. Állandóan rajzik körülötte egy nyaláb zsidó, egyik-másik barátnak mutatja magát. Ha létrejön a barátság, két-három nap múlva a pesti zsidóság jobban ismeri az illetőt, mint a saját édesanyja. Amikor nehezebbe válik a hozzáférkőzés, kierőszakolnak nála egy interjút: nyilatkozzon valami közéleti kérdésről, mindig olyanról, amiből kiderül az illető álláspontja a zsidó élősdiséggel szemben. Ha a most jött ember a zsidóság híve és egyébként is vannak tehetségei, azonnal megkezdődik a szemérmetlen sajtókoncert, az összes vagy az illetékes zsidó lapok versenyezve magasztalják az illetőt, míg általánosan elismert közéleti nagyságot nem csinálnak belőle. Sohasem akadály, ha az új ember múltjában valami sötét folt van: annál szolgálatkészebb eszköze lesz a zsidóságnak, mert tudni fogja, hogy csak addig kap kegyelmet, amíg jól viselkedik.
Ha esetleg az új ember megbízhatatlan a zsidóság számára, akkor ennek futótűzként terjed el a híre. Minden zsidó azután szimatol, vannak-e gyarlóságai, piszkos dolgai és csakhamar az egész társadalom igről-igre tájékoztatva van, milyen hitvány, semmirekellő ember az illető. Ha a veszedelmes ember véletlenül szeplőtlen életű, ami egyre ritkább jelenség a rothadó magyar társadalomban, akkor rágalmakat csiholnak rá, terjesztik szóval, írásban, félszavakkal vagy nyílt vádaskodással, amíg csak a veszélyes embert félre nem löki a megundorodott társadalom.

A csahossági próbát az olyan emberen alkalmazzák, aki váratlanul jelent meg a közélet színterén és már adva van, amikor a zsidóság észreveszi, csak igazolásra vár. A legtöbb zsidócsahost azonban ők maguk emelik ki az ismeretlenség homályából. Ifjúkorától fogva nevelik, tolják mindig magasabbra, amíg hasznát nem vehetik. A zsidócsahosnak való tehetséget már pályája kezdeten fölismeri a zsidóság; azon túl soha meg nem szűnő éberséggel segíti lépésről lépésre; dicsőíti, magasztalja, csinál belőle országos, európai vagy világtörténeti nagyságot. A gyermekkorától fogva nevelt zsidócsahosnak mintapéldája Ady Endre. Fölismertek már diákkorában, körülvettek zsidó barátokkal, s úgy elnyomorították lelkét, hogy ellensége lett a saját fajának. Amikor meghalt, az Egyenlőség dicsekedve írta le idomításának történetét.
Az utolsó 25 esztendőnek minden közéleti szerepvivője kivétel nélkül (persze akad szép számmal arcát adó zsidó is közöttük) zsidócsahos volt, mégpedig közülük is a legátkosabb emlékűek az országos és európai hírű politikai pártvezérek. Hiszen a 20.század törekvése mostanra csúcsosodott ki igazán. Azt, hogy mit pusztítottak ezek a mesterségesen fölmagasztalt, önhitt történeti nagyságok fajtájuk jövőjén, kifejezni nem elég erőteljes még a mi tényleg kifejező nyelvünk sem. Szinte kimondhatatlan, leírhatatlan. Az elmúlt évtizedek politikusai közül egy sem jutott volna ahhoz a jelentőséghez, amit elért, ha nem a zsidóság nevelte volna. A saját fajtájukat érintő kérdésekben százféleképpen gondolkodtak ezek a fajtagadók, sőt országpusztító dulakodást folytattak szüntelenül, de a zsidóságot illetőleg sohasem volt közöttük nézeteltérés, annak a javára mindig egyetértően cselekedtek. Hírnevük és tekintélyük semmi arányban sincs egyéni tehetségükkel, sem azokkal a szolgálatokkal, amiket saját magyar fajtájuk érdekében tehettek volna, nagyságuk híre viszont egyenes arányban van azzal, hogy mennyit használtak a zsidó élősdiségnek. A zsidócsahosokat állandóan ellenőrzi a zsidóság. Egyikben sem bízik olyan vakon, hogy egészen a maga fejére hagyná. A legcsekélyebb kezdemény láttára, ami ártani látszik a zsidó élősdiségnek, iziben rátámadnak a zsidócsahosra és nyilatkozatra bírják parlamentben vagy sajtóban. Ha sejtésüket igazolja a zsidócsahos magaviselete, akkor a társadalmi, parlamenti és a sajtótámadásnak olyan orkánját zúdítják rá, hogy az iszonyodva siet visszacsinálni mindent, amit bűnéül róttak és rimánkodó nyilatkozatban igyekszik eloszlatni a félreértést. Ha nem teszi, vagy már nem teheti, irgalmatlanul félrelökik. Így buktatták meg annak idején a Wekerle-kormányt (1909-ben) a jövedelemarányosan emelkedő adókulcsokra vonatkozó törvények miatt, így riasztottak meg a forradalom kitörésekor Balthazár Dezsőt királypárti nyilatkozata miatt stb. A zsidócsahos rendszerint idejében észre szokott térni, mihelyt megjelenik nála a félelmetes szimatzsidó, a fúrószemű sajtóterrorista, hogy magyarázatot kérjen ballépése miatt. Nagyon érdekes volt a zsidóság magatartása, amikor a zsidóbolsevizmus bukása után a "liberális" korszak zsidócsahosai kezdtek visszaszállingózni a közéleti szerepléshez. Különleges helyzet volt ez, amiben még nem volt része a zsidóságnak. A magyar levegő még fülledt volt a zsidó rémuralom vérszagától (1919), az egész ország tele volt a keresztény és nemzeti megújhodás lármájával. A zsidóságnak sohasem volt inkább szüksége megbízható zsidócsahosokra, mint a kommunizmusra következő korszak várható válságai közepette. Legelőször persze az évtizedes múltú, sokszorosan kipróbált zsidócsahosokra kellett gondolniuk. De minden okuk megvolt, hogy ezekben se bízzanak föltétlenül: elvégre kinek nem nyitották föl a szemét a lefolyt események iszonyú tanulságai, ha csak egy parányi nyitottsága, rugalmassága is van az emberi agyvelőnek? Hiszen a zsidó rémuralom idejében még a kivégzésnek is gajdesz (keresztényhalál) volt az azonos értelmű kifejezése, annyira a gojok bőrére ment az egész dáridó. Bizony nem lett volna okos dolog az adott helyzetben próba nélkül megbízni, még a legmegátalkodottabb zsidócsahosban sem. Nem is tették, minthogy a zsidók semmit sem tesznek vaktában. Mielőtt akárkit pártfogásukba vettek volna a régi zsidócsahosok közül, mielőtt elkezdtek volna érdekükben a szokásos sajtókoncertet, amivel az illetőt ismét tekintélyhez segítik, újra alávetették mindegyiket a csahossági próbának, mintha csupa új emberek lettek volna. Egyik-másikat még az ország határán kívül, Ausztriában, Svájcban megnyilatkoztatták: mi a véleménye a zsidóságról? Nagyatádi Szabó Istvántól föl a nagy grófokig, Andrássy Gyuláig, Apponyi Albertig minden számba vehető közéleti férfiúnak nyilatkoznia kellett. És íme! A liberális zsidócsahosok egytől-egyig a régi nótát fújták meg most is! Majd a csuda ette meg az embereket bámulatukban, jórészt még magukat a zsidókat is, hogyan lehetséges ez, hát ezek még most se tanultak volna? Horthy sem! Milyen érdekes a mai Horthy-kultusz felélesztése! kik is asszisztálnak hozzá? Jobbik, Fidesz segédlettel, hatalmas népfelmérések hatására, a fehérlovas-romantika érzelmeire hatón!
A zsidócsahosok lélektana
Egy nagyon érdekes fejezetéhez jutottunk itt el, amire részletesebben kell kitérnünk. Az idézett közéleti példák, de még kinek-kinek a saját személyes tapasztalatai is, azt igazolják, hogy a zsidócsahosság olyan feloldozhatatlan lelki kapcsolat a zsidó élősdiség és a zsidócsahosok között, amire nem ismer példát a történelem! Ha puszta barátság, szövetség vagy érdektársulás volna, érthető lenne, de nem az, s így teljesen érthetetlen az a párját ritkító szívósság, megátalkodottság és odaadás, amellyel a régi kipróbált zsidócsahosok kitartanak a zsidó élősdiség mellett, felülkerekedve a józan belátás tanácsán, az egyéni és faji fönnmaradás életösztönén. A zsidócsahosság és zsidó élősdiség viszonya nem is barátság, szövetség, pártállás vagy puszta érdektársulás, hanem a folytonos megigézettség állapota, megerősítve a félelem és az anyagi függés eszközei által. Az egyenrangú tényezők kapcsolata, amely pusztán meggyőződésen, érzelmi közösségen, szabad elhatározáson alapszik, többnyire annál lazább, annál inkább bíráló és annál bomlékonyabb, minél régibb. A zsidócsahos ellenben annál szolgálatkészebb, minél régebb idő óta van befogva, mert hosszabb gyakorlat után inkább érezteti hatását a fegyelmező lelki kényszerítés, mint rövidebb idő után. Ez minden ismétlődő lelki folyamatnál így van. A zsidócsahosság az egyik oldalon öntudatlan függés, a másikon tudatos irányítás. Éppen azért olyan állhatatos, mivel az egyik részén öntudatlan, a másikon tudatos. Olyanforma ez a viszony, mint a médium és a hipnotizőr között, amelyet a pszichológiában raportnak neveznek; csakhogy nem olyan merev, mint a hipnózisban. Egyébként a különbség nem minőségi, csak fokozati. Nem merném állítani, hogy a zsidócsahos állandóan sugalmazott magatartását az egyszerű szóbeli ráhatással maradék nélkül meg lehetne magyarázni. Más, un. okkult lelki hatások is működnek itt, amelyek ellenállhatatlan erővel sugároznak ki az óriási akaraterejű zsidó agyból és megragadják, lenyűgözik, átformálják a tehetetlen goj egész lelki világát, különösen személyes érintkezés útján. Bármiként legyen a dolog, annyi kétségtelen, hogy a zsidócsahos nem pártember, hanem médium, álláspontja nem meggyőződésén, hanem lelki beállítódáson alapszik. Végül elveszti minden józan eszét és önálló akaratát, és valósággal lesi, kitalálja parancsolója gondolatát. S miközben az egyik médium kineveti a másikat, hogy mennyire szolgaian teljesíti a hipnotizőr utasításait, arról sejtelme sincs, hogy éppen olyan raportban van: Egyforma lekicsinyléssel fitymálják egymást az ellentétes pártok élén föllovalt zsidócsahosok. Az idősebb zsidócsahosok raportja már nem is normális fizikai tünemény többé, hanem elmekórtani jelenség. A felsőséges zsidó sugalmazás igézetének többé-kevésbé ki van téve minden normális ember, de ezek a szánalmasan megfegyelmezett, járomba tört öreg alakok már olyanok, mint a járókelő beszélőgépek. Ezeknél már hiábavaló minden szép szó, meggyőzés vagy tanulság. Révült ábrázattal, agyvelőtelenül járnak. Fél szemük állandóan parancsolójuk ábrázatára szegeződik, és beszélnek, cselekednek, marakodnak a kapott irányítás szerint. A megrögzött zsidócsahosok örökre elvesztek a fertőzött társadalom számára: valljanak bár akármilyen tetszetős elveket, beszeljenek bárminő csodás zenével, akaratuk nem szegődhet a zsidó élősdiség ellen soha. A zsidócsahosok kitenyésztésében a zsidósugalmazásnak mindig elsőrendű szerepe van. Vannak emberek, akik már születésüknél fogva alkalmasak arra, hogy zsidócsahosok legyenek egész életükben. Olyan már a lelkiségük, idegalkatuk, hogy képtelenek ellenállni a zsidó befolyásoló erőnek. Ezek aztán tehetetlenül sodrodnak bele a zsidó sugalmazás hálójába, ha a zsidó élősdiség hasznavehetőnek találja őket valamilyen feladatra.
Magától vetődik fel itt a hátborzongató kérdés: ha már a zsidó csahosságra veleszületett alkalmassága van a léleknek, lehetséges-e egyáltalán, hogy a zsidócsahosok sokasága kevesebb lehet valaha? Valóban úgy tetszik, hogy maga a természet rendelte a zsidóságot a társadalompusztításra, midőn a zsidó fajnak sátáni igéző erőt, a gojoknak viszont nagyobb fokú megigézhetőséget fejlesztett ki fajiságukban? A helyzet bizony eléggé kilátástalan a gojokra, annál inkább, minél erőteljesebben hajlamosak veleszületetten, fajilag a zsidókórságra; viszont a zsidóságnak annál biztatóbb a helyzete, mert boszorkányos tehetsége a világ minden fajtájával szemben, elvitathatatlan valóság. És mégis van némelykor egy résút. Mindenféle hipnózisnál nagy akadály az az ellenszenv, amely valami titkon fölgerjed a hipnotizőr és médiuma között. A legügyesebb hipnotizőr is nagyon nehezen, vagy egyáltalában nem ejtheti meg az olyan egyént, aki gyűlölettel van iránta eltelve. A zsidó igézet is egy neme a hipnózisnak és ennek is csak egyetlen hathatós akadálya lehet: a zsidógyűlölet. Ebben van a zsidóellenes agitáció lélektani és szociológiai tudományos alátámasztása. Azon kormányok, amelyek különböző liberális ürügyekkel a zsidóellenes propagandát korlátozzák, tulajdonképpen azt az egyetlen hathatós védelmet semmisítik meg, ami a zsidócsahosságra hajlamos egyéneket megmentheti a zsidó befolyásolás hatalmától: a zsidógyűlöletet.
Utóirat
Talán így már érthetőbbé válik, miért játszik mozgalmunkban főszerepet a kereszténység, a szeretet vallása, a szabadság hite; az Igazság – az Igazságosság fegyvernemei. Ez a mi igazi erőnk eme gonoszság felett, Testvéreim. Ezt kell megértenetek! Mi nem valamiféle bigott szektariánus rendet akarunk ráerőszakolni a magyarságra és a félszeg népekre, nemzetekre. Mi fegyvert kovácsolunk és adunk a lelki küzdelmekhez kezetekbe, igazi fegyvert!

DJK – Dicsértessék a Jézus Krisztus!


Kiábrándításul hozzá kell tennem, hogy a társadalmi befolyásolás ellen a gyűlöletnek koránt sincs minden esetben az a vértező ereje, mint a közvetlen egyéni ráhatás esetében: hiszen tudjuk már, hogy a zsidó élősdiség ritkán lép közvetlenül, személyesen a tömeg elé uszítani, hanem uszító eszméivel, sajtójával zsidócsahosai által, szóval személytelenül jelentkezik. Lásd Ukrajna végóráit napjainkban. Ezzel szeretnénk rávilágítani a jelenben zajló folyamatokra semmibe vesző politikai értékelés helyett. Ha úgy tetszik nekünk ez a politikai értékelésünk, ez a háttérfeltárás, a mozgatórugók köztudatba emelése. Hiszen így lehet látni az igazi ellenség arcát és zsarnoki nemtelen harcát a közmédián vakult szemeknek is. Azért történik meg számtalanszor a zsidókoros társadalomban, hogy még a lelkük mélyéig „antiszemiták” is, a zsidó uszító eszmék szolgálatába szegődnek (lásd az ukrán Szektor történetét – mi nem szeretnénk ilyen hibákat vagy kiszűretlen alvó árulókat sorainkban és reméljük, hogy az egész magyar szélsőjobbnak intő példaként lebeg majd, hogy hová kell álni a küzdelmekben a pillanatnyi előnyök helyett). Ugyanis nem tudják, hogy akit támogatnak, azt a zsidóság küldte közéjük, vagy amikor marakodnak, a szóban forgó eszmét a zsidóság koholta nekik. Hiába a magyarországi keresztény pártok minden zsidóellenessége, amikor a zsidók érdekeit szolgáló törvényeket megszavazzák, mert például - Hegedűs Lóránt terjeszti eléjük. Hiába a keresztény pártok minden egységi fogadalma, amikor az emberfeletti zsidó elme kieszeli és kieszközli számukra - a királylátogatás botrányos eseményét. Ilyen esetekben tökéletesen hatástalan minden antiszemitizmus. A zsidó nem uszíthatja őket közvetlenül és személyesen, mint a liberális korszakban gyakorta tette, de kifőz és színre hoz olyan eseteket vagy eszméket, amelyek kapcsán a legkeresztényibb pártoknak is össze kell veszniük, mert össze nem veszni lehetetlenség. Aztán hetekig marakodnak a kitervelt esemény körül, mint Peleus lakodalmas népe az Eris almáján, miközben a zsidó élősdiség vigyorog a háttérben. Ilyenkor azután hetekig nincs más kérdés, csak a királylátogatás. A lapok, mind a keresztények, mind a zsidók egyébről sem írnak, mint hogy megbukik-e a kormány az adott botrány folytán, vagy sem. Minden tökfilkó politikus nyilatkozik a kérdésről.
Vádolják és ösztönzik egymást; lendületes szónoklatokat tartanak mindkét oldalon. Az újságok gyönyörű vezércikkeket hoznak a kérdés alkotmányjogi és külpolitikai vonatkozásairól,holott öt perccel a király távozása után lényegében újra a zsidókorság lett Magyarország legfontosabb gondja, nem pedig a királylátogatás. Erről azonban épp azért feledkeznek meg, mert mindenki amavval törődik! Hol van meg példa a felsőséges emberi elme hasonló méreteire, amely olyan ellenállhatatlan kényszerrel tudna saját akaratának alávetni milliók akaratát, mint a zsidók teszik a gojokkal? A zsidócsahosok nevelésének és fegyelmezésének eszközei között az igézettel rokon és jelentőségében vele egyenértékű a félelem. A zsidócsahosok részben azért szegődnek a zsidó élősködéshez, azért állnak szolgálatába, mert félnek tőle. A tiszteletteljes ragaszkodásnak, a meggyőződéses hódolatnak többnyire félelem az alapja más vonatkozásban is. Az ebről is azt állítják, hogy szereti a gazdáját, ragaszkodik hozzá. Nem kétséges, hogy fél is tőle. De az emberekben is mindig tiszteletet és ragaszkodást gerjeszt az olyan hatalom, amely félelmetes, kemény és könyörtelen. Velünk születik az a természetes ösztön, hogy sietünk úgy föllépni a veszéllyel szemben, hogy a legtöbb oltalmat nála találjuk. Hódolattal, rajongással, sőt szeretettel szoktunk közeledni az olyan hatalomhoz, amelyről tudjuk, hogy támadójával szemben rettenetes, de hódolójával szemben könyörületes. Ezért szereti a gyermek a szigorú, de igazságos szülőt, ezért rajonganak az alattvalók az erőskezű császárok iránt, ez az alapja az Isten iránt való szeretetnek is. Ragaszkodunk ahhoz, megalázkodunk az előtt józan életösztönből, akivel nem tanácsos szembeszállni. Ragaszkodásért oltalmat nyerni okosabb, mint szembeszállva eltiportatni. Ezt érzi meg a legbutább ember is, sőt az leginkább, mert annak nincs is más ösztöne, mint a puszta egyéni létet fönntartani. Nos, a zsidó élősdiséget mindenki olyan kérlelhetetlen, bosszúálló hatalomnak ismeri, amely jutalmazni is tud, ha úgy hozza a sors. Lépten-nyomon látjuk, miként csap le vaspöröllyel mindenhova, ahol támadást szimatol. Nem tétováz, nem alkuszik, hanem támad és megtorol könyörtelenül előbb vagy utóbb. Büntetése mindig súlyosabb, mint a fenyegetése. Soha sem kiabál önmagáról, mint hatalomról, mindig személytelenül lép föl. A büntetése azonban nem marad el, ha késik is. Ez a rejtőzködő természete fokozza félelmetességét. Föllépésének ilyen a jellege, akár egyeseket büntet, akár egész népet. (Vörös uralom, Magyarország bojkottja.) Az ilyen hatalom az erőseket megsemmisíti, a gyávákat elbűvöli, magához kapcsolja. A zsidócsahosokat is ez a félelem ragadja meg, és ez erősíti a zsidó igéző erő hatását. Az elfojtott örökös remegés a lélekben rajongássá változik az egészséges idegrendszer célszerű működése folytán. Persze, egészen más viselkedést vált ki az olyan hatalom, amely tétovázik és következetlen, amely hol megtorol, hol alkudozik, általában nagyon fenyeget, de kicsit üt. A tétovázó hatalom azt a vélelmet köpi magáról, hogy egészében véve csak üres pöffeszkedés, amelynek csak annyi az ereje, amennyit egyezkedéssel kialkuszik. Különben nem alkudozna,amikor sújtani kell. Megvetést ébreszt maga iránt, mint az az ellenség, aki éktelenül fenyegetőzik, de amikor tettre kerül a sor, szépen meglapul, vagy egyezkedik. Emlékezzünk az 1920. évi törvényre árdrágítás és uzsora ellen: huszonöt bot, börtön, ötszázezer koronáig emelhető pénzbüntetés. A jelek szerint azóta nem volt komoly árdrágítás és uzsoravétség Magyarországon. Legalább is ezt lehet gyanítani a 200-500 koronás büntetésekből. Meg lehet érteni, miért mosolyognak a zsidók a magyarok hetvenkedésein.
A nyugati kultúrnépek nem csapnak olyan lármát a megtorlás előtt, de jókat húznak a zsidó-polipra. Még jobban alászállítja a magyar államhatalom tekintélyét a zsidók szemében, amikor azt látják, hogy ugyanez a hatalom milyen iszonyú erős tud lenni, amikor saját fajtestvéreit kell sújtani. Az agyonsanyargatott magyar-nép védekező kitörései, amellyel rácsap hébe-korba a véren élősködő piócákra, nem maradnak rettentő megtorlás nélkül. Itt aztán kijár a börtön, a fegyház, sőt a kötél is. A magyar társadalom úgy viselkedik, mint a gyerek, amikor földhöz veri magát, mert nem meri, ill. nem tudja visszaadni a felnőtt ütlegeit. A magyar társadalom is úgy cselekszik: ha a zsidó élősdiség elkeseríti, agyonüti saját fajtáját. A zsidó nem csinál ilyen megalázó képtelenséget. Nem ismer más igazságot csak a magáét.


Kiss Sándor – Várhegyi Kálmán

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése