Kire szavazzunk? – Ne a politikai mocsokból válasszunk

A mocskos politika résztvevői
Egy igen érdekes, de leginkább tanulságos interjút közölt le ma a Napi Gazdaság. A beszélgetést Zuschlag Jánossal folytatta Barcza György és G. Fodor Gábor.
Alább idézünk ennek a beszélgetésből, de előbb arról ejtünk pár szót, ami Zuschlag válaszai nyomán elgondolkodtat bennünket.
Most a választások árnyékában valóban, érdemes átgondolkodni, hogy mennyire mocskos, sőt köztörvényes bűnökkel átitatott a politika, legyen az helyi-, vagy pártpolitika, és hogy miért az? Hogy milyen érdekek, hogyan fonódnak össze, hogyan mozgatja mindezt a háttérből a pénz, a pénzvilág?
De leginkább azon, hogy ennek maffiaműködésnek kik a haszonélvezői, és milyen mértékben, valamint ki a kárvallottjai?

Az érdekeltek haszna az ellenérdekeltek kárára
Teljesen nyilvánvaló, hogy minden körön kívüli valamilyen mértékben kárvallottja az efféle bűncselekményeknek, közvetlenül és közvetetten is.
Mivel egész gazdaságunk adott mennyiségű pénzzel és bevétellel rendelkezik, valamint pontosan lehet tudni, hogy ez a gazdaság mennyiből tartható fenn, ezért nem kétséges, hogy azok a pénzek, amelyek maffia kézre jutva nem áramlanak vissza a gazdaságba, hogy fenntartsák azt, hiányként jelentkeznek. Tehát nem a pénz mennyiségével, hanem az elosztásával van a baj. A hiányt pedig vagy pótolni kell (valamilyen mértékben), valahonnan, vagy le kell mondani a gazdaság azon elemeiről, ahová ez a pénz nem juthat el, és nem működteti, vagy legalább tartja „víz felett”.

De kinek és miről kell lemondania? Az eltékozolt, elmutyizott és kiszivattyúzott, illetve korrupcióra költött pénzek, elsősorban a gazdaság szociális ellátási rendszeréből hiányoznak. Ezért ment tönkre az oktatás, a társadalombiztosítás egésze az egészségügytől a nyugdíjellátásig. Ezen terheket illegitim alkotmányozással rátolták az állampolgárokra.
A hiányt pedig a folyamatosan emelt adóterhekből, emelkedő árakból, bírságokból és az támogatások megvonásából fedezik.

Ki korpa közé keveredik, felfalják a disznók.
Tény, hogy a kapitalizmus alapja a magántulajdon elsőbbsége a közösségi tulajdonnal szemben.
Tény, hogy a demokrácia alapja a kisebbségek uralmának ráerőltetése a többségre.
Az is tény, hogy ezen kisebbség a hatalmát a többség folyamatos megtévesztésével, hazugságokkal szerzi és tartja meg.

A fenti mondásban a disznóknak a politikusokat és a mögöttük álló pénzoligarchiát feleltethetjük meg, pártállástól függetlenül. Így aki közéjük keveredik, legyen eleinte bármennyire is erkölcsös az csak akkor maradhat meg a posztján, ha beáll a sorba, ugyanolyanná válik mint ők, és megfelel az elvárásaiknak, akár aktívan, akár hallgatólagosan lesz részese az elkövetett bűnöknek. A végeredményt illetően pedig teljesen mindegy, hogy gyávaságból, rész- vagy látszólagos közösségi érdekekre hivatkozva teszi ezt.

Ebben csakis a meg nem alkuvás, a lelkiismeretesség és a folyamatos teljesen őszinte párbeszéd a képviselt emberekkel lehet a megoldás. Nos, e fogalmak jelenleg teljesen hiányoznak a politikai életből. Ahogyan a bátorság, és az önálló vélemény bátor képviselete is. Bár ez utóbbi az igen tisztelt népnek sem sajátja, gyakorta.

Ezért amikor olyat hallunk, hogy a „közfoglalkoztatottak”, közmunkások csak addig maradnak e havi x ezer forintot jelentő státuszukban, vagy a csak addig kapnak támogatást a létfenntartásukhoz és életben maradásukhoz, amíg a Fideszre szavaznak, akkor felfordul a gyomrunk, és mélységes felháborodás vesz erőt rajtunk. Ez a választási csalások egyik legaljasabb formája, melyet most a Fidesz nem átallott alkalmazni. Persze számos és változatos módszert használnak még szavazat szerzésre, melyek ennél erőszakosabbak és titkosabbak is.
„…Az eset alighanem úgy történhetett, hogy P. S. megvacsorázott Clodóval, elkortyolgattak egy-két pohár bort, aztán véletlenül itt-ott berobbant egy fideszes és egy kisgazda lakásajtó, persze mérnöki precizitással megtervezve, amelynek eredményeként senki nem sérült meg. A nép megsajnálta a két „üldözött” pártot és rájuk szavazott…”

Vona tudott mindent Szegediék ügyeiről.

Manapság is pénzben pontosan kifejezhető összegbe kerül egy párt támogatottságát megszerezni, ahogy a parlamentbe juttatásának is pontos ára van. Ezért akik ezzel a pénzzel nem rendelkeznek, illetve ilyen-olyan módon nem tudják megszerezni (mondjuk különböző háttértámogatóktól), labdába sem rúghatnak a politikában és a gazdasági életben.

Egy másik mondás szerint, aki fizet, az diktál, tehát, a kedvezményezett csak azt teheti, amit a finanszírozója elvár tőle, illetve amire utasítja.
A történelemből rengeteg ellenpéldát láthatunk erre, és arra is amikor a megfizetettek egyszer csak nem azt tették, amire a pénzt kapták. Ekkor a finanszírozók bármilyen módon kinyírják őket, akár a szó szoros értelmében, akár átvitt értelemben.

A nagyhalak megeszik a kishalakat
Az ebbe a korrupt maffiarendszerbe belesimulók sincsenek mindig védve, és erre is van sok példa. Amikor egyik maffiarendszer átveszi a hatalmat a másiktól, akkor óvatos tisztogatásba kezd. Vagyis az éppen feláldozhatókkal vitetik el a balhékat. Ezt támasztja alá sok közéleti- és gazdasági szereplő látványos bukása is. Ők csak addig maradnak részei a rendszernek, amíg nem esnek áldozatul a saját fajtájuknak, saját „tettestársaiknak”, hajdani cimboráiknak. Védettségük viszont csak addig tart, amíg szükség van pont rájuk, azonban azt tudni kell, hogy mindenki pótolható e berkeken belül.

A Zuschlag-ügy, a Stadler-ügy, a Fenyő-ügy, és még sok más ügy is ilyen volt.
Az egyre magasabb szinten lévők, vagyis az egyre nagyobb halaktól, csak kirívó esetekben szabadulnak meg ilyen, vagy más módon az őket finanszírozók. (pl. Strauss-Kahn-ügy, a Watergate botrány)

„Virágozzál, dicső ország,Nagyratermett náció,…”
Mint tudható,- már ha veszi rá valaki a fáradtságot – ezek a maffiózók, mint a rák minden szint területen összenőttek a politikával és az teljes országvezetéssel. Noha szike a nép kezében van, a műtétet mégis halogatja ilyen-olyan képzelt előnyökért, mint például rezsicsökkentés, mely az egyik legnagyobb átverés; ezért megállíthatatlanul terjed, és felzabálja az ország testét.
A „nagyratermett náció” pedig bambán bámul ki a fejéből, és engedelmesen hol-egyik, hol másik fertőzőgócot választja. Márpedig nincs olyan, hogy kisebbik rossz. Amúgy is csak viszonylagos, hogy éppen mikor melyik tűnik kisebb rossznak. A rossz akkor is rossz és kártékony, ha van nála nagyobb is.
Ez pusztán gerinc, és tisztánlátás kérdése.

314 olvasó szavazott 2012. augusztusában arra a kérdésre, hogy „Ki volt a rendszerváltás óta a legnagyobb hazai maffiózó?”
íme az eredmény:
1. Pintér Sándor 39.81% (125 votes)
2. Orbán Viktor 31.85% (100 votes)
3. Gyurcsány Ferenc 12.74% (40 votes)
4. Portik Tamás 4.14% (13 votes)
5. Vizoviczki László 3.18% (10 votes)
6. Tasnádi Péter 2.23% (7 votes)
7. Szlávy Bulcsú 1.91% (6 votes)
8. Tanyi György 1.59% (5 votes)
9. Radnai László 1.27% (4 votes)
10. Turi Tibor 1.27% (4 votes)
Total Votes: 314

Ezek mindegyike ott sertepertél a húsos fazék környékén. Mert a nép hagyja. Sőt nemcsak hagyja, de még támogatja is vakon. A népet immár a demencia (időskori elhülyülés, szebb szóval szellemi leépülés) jellemzi, sajnálatosan életkortól függetlenül.
(A demencia a szellemi képességek hanyatlásának tünetcsoportja. Kóros mértékű feledékenység, a gondolkodás, főként az ítéletalkotás zavara.)
A legrosszabb, hogy ezt a szellemi leépülést sokan önként választják, például kényelemből a cionmédia agymosó gépezetének vetik alá magukat kritika nélkül, önálló logikus gondolkodás helyett, a szemüket kiszúró tények figyelmen kívül hagyásával.
Nem új keletű ez az érdektelenség, ez a tunyaság, már Petőfi is emiatt bosszankodott:
„…Boldog ország! mert bár érzi
A szükség sok nemeit:
Legalább egy, és a fő, a
Lelki-szükség nincsen itt.

Szerény állat itt a lélek,
Nem kér szénát, abrakot;
Mint szamár a gazt: zabálja
A kalendáriomot.”
Petőfi Sándor: Okatootáia

Akinek nincs internete, az fordulhat a könyvek és alternatív újságok felé, netán összevetheti a sulykolt adatokat és véleményeket a maga és ismerősei által tapasztaltakkal, tényekkel. A logikus és kritikus gondolkodás, az önálló véleményalkotás pedig nem pénz kérdése.

A címbéli kérdésre elég körülhatárolt lehetőség marad a válaszra, egyetlen olyan személyre vagy pártra se szavazzunk, akinek vagy aminek bármi köze is lehet a cionista vagy bűnös finanszírozáshoz.
Egyetlen olyan pártra se szavazzunk, akiknek gerinctelen, korrupt, hazug vagy bűnöző esetleg bűnözőkkel kapcsolatot tartó tagjai vannak.
Vagyis egyetlen parlamenti párt vagy annak támogatottja, illetve új párt formációja sem érdemli meg, hogy rájuk szavazzunk. Ráadásul nem hogy érdemtelenek, de a szavazóikra nézve óriási veszélyt is jelent hatalomba segítésük.
A maradékból – ami nem sok – alapos tájékozódás után válasszunk csak, már, ha egyáltalán szavazni akarunk.

Szász Gerda  – Szabad Riport
felhasznált források: Napigazdaság/Privát kopó/Hungarianvirus

És most lássuk a „kishal” válaszait:

A napokban jelenik meg a könyv, amelyben elmeséli az életét, nem kihagyva azokat az eseményeket sem, amelyek végül börtönbe juttatták.
– Nem fél?
– Mitől kellene?
– Attól, hogy a napokban megjelenő könyv miatt nagyon borús lehet az MSZP-beli megítélése.
– Nem érdekel. Az MSZP-vel évek óta nem vagyok kapcsolatban. Az pedig, hogy ők mondjanak erkölcsi ítéletet fölöttem, egyenesen nevetséges. Ezt ők is tudják, és én is tudom.
– A könyve így a kampány része lesz.
– Akkor a kampány része lesz, nincs ezzel semmi gond.
– Mégis, miért éppen most szólal meg?
– Az életemről szóló könyv megírását és megjelentetését régóta tervezem, és már hosszú ideje dolgoztunk rajta. Most lett kész. Hogy miért szólalok meg más témában is, annak viszont valóban megvan a konkrét oka, mégpedig a Simon-ügy. Megdöbbentőnek tartom, hogy azok az MSZP-s pártvezetők, akik aggályoskodás nélkül bűnbakot csináltak belőlem, akik odalöktek maguk helyett a bíróság elé és utána a börtönbe, akik végig csak arra gondoltak, hogy jaj, csak álljon meg az ügy Zuschlagnál, jaj, csak ne menjen feljebb, tehát ezek a vezetők még most is, még az én ügyem után is fülig sárosak. Mert azt ugye, nem gondolja senki, hogy Simon Gábor magányos elkövető.
– Ártani akar a volt pártjának?
– Segíteni akarok nekik. Hogy ne járjon senki úgy, ahogy én jártam, vagy ahogy Simon Gábor járni fog.
– Haragszik rájuk?
– Hat éven át voltam börtönben, ezt az ember nyilván nem köszöni meg senkinek. Az elmúlt húsz évben ilyen súlyú ügyért, ilyen súlyos ítéletet még nem szabtak ki. Gyilkosok kapnak ennyit, vagy ők sem. Nálam a bíróság megállapította, kimondta, hogy a pénzből senki nem tett el egy forintot sem. Ehhez képest jól tönkretették az életemet. Végig az volt az érzésem, hogy a bíró rajtam torolja meg azt, hogy a valódi bűnösök kibújtak a hurokból. El is mondta, hogy nekem azért kell ilyen sokat kapnom, mert így működött a politikai döntéshozatali rendszer. Én vittem el mindent egy olyan bevett szisztémáért, amit nem én találtam ki, és nem én üzemeltettem, pusztán a része voltam.
– Ön nyilvánvalóan kitűnően ismeri az MSZP-t. Ön szerint, hangsúlyozom, a magánvéleménye szerint, milyen pénz van Simon Gábornál?
– Kizártnak tartom, hogy Simon Gábor egyszemélyes buliban tudott volna megszerezni ennyi pénzt. Egyedül elintézni effajta dolgokat, úgy, hogy nem is tud róla senki, az MSZP rendszerének a jellegzetességei miatt nem lehet.
…
– Meglepte a Simon-ügy?
– Igen. Az, hogy valaki negyedmilliárd forintot tart a saját nevén egy osztrák bankszámlán, ezen nagyon meglepődtem.
– Az összeg miatt?
– Nem, a hülyesége miatt.
…
– Az MSZP-nek nincs felelőssége?
– Dehogynem. Leginkább abban, hogy elnökhelyettes lehetett egy olyan ember, aki a saját számláján tart negyedmilliárd forintot.
– És ha ügyesebb, okosabb?
– Akkor soha nem bukik meg.
…
– Az a bizonyos sportminisztérium, ahol a pályázati ügyeket intézte, mai szemmel nézve az Összefogás minisztériuma volt. Gyurcsány Ferenc volt a miniszter, Mesterházy Attila volt az államtitkár, Szigetvári Viktor a kabinetfőnök. Nem bosszantó érzés önnek, hogy ők hárman ma ott tündökölnek a közös baloldali listán, és akár győzhetnek is, de mindenképpen bejutnak majd a parlamentbe?
– Ez nem bosszant. Az bosszant, amikor például Gyurcsány Ferenc véleményt nyilvánít rólam, miközben erre semmilyen erkölcsi alapja nincs.
– Tudott mindenről?
– Persze, hogy tudott. Ha egy ilyen szisztéma működik egy minisztériumban, arról egy Gyurcsány-típusú miniszter tud. Mindenről tudott, mindenbe beleszólt, mindent ő írt alá. Neki ez a tárca volt akkoriban a homokozója, itt építette fel magát, innen lett miniszterelnök. A sportpályázatok esetében például, ahol ott ültem mellette, amikor az egyeztetések folytak közte és az országgyűlési képviselők között. A könyvben részletesen elolvashatják, hogy mi is történt pontosan.
…
– Akkor miért ön ment a börtönbe?
– Azért én mentem a börtönbe, mert… Nem tudom. Nyilván azért, valahol nálam lehetett még azt a közvetlen kapcsolatot bizonyítani, ami a büntetőeljáráshoz és annak befejezéséhez elégséges volt. Ennyi. De az ítélet ötszáz oldalas indoklásának a nagyobbik része nem rólunk, hetünkről szólt.
– Mesterházy is tudott mindenről?
– Ő nem sokszor volt bent a minisztériumban, mert Gyurcsány nagyon utálta. Gyurcsány csak a saját csapatát kedvelte, Keszthelyi Andrást, Szigetvárit, Szilvásyt. Mesterházyt ott szívatta, ahol érte, például korlátozta a mobiltelefon-használatát. Egy államtitkárnak! Feri ugyanis egy igazi bunkó, ha valaki kicsit jobban megismeri.
…
– Ön bármikor besétálhatott Gyurcsányhoz?
– Persze, bármikor. Nekem különleges viszonyom volt vele, mert 2003 tavaszán jöttek elő a kétes ügyei, és én voltam az egyik, aki kiállt a párt részéről és megvédte, s így elég sokat kellett vele és Keszthelyivel találkoznom. A kormányszóvivő Gál J. Zoltán átszólt a miniszterelnöki hivatalból vagy az Altusból átküldtek egy faxot, hogy mit és hogyan kell éppen megmagyarázni, én meg kiálltam a kamerák elé, és elmondtam.
– Így utólag ez sem dühíti?
– De, ez dühít.
….
– De azért voltak luxuskiadásaik, nem?
– Nem voltak luxuskiadásaink, de volt, hogy különvonatot kellett bérelnünk Görögországba, az Európai Szocialista Ifjúsági Szervezetek találkozójára. Ezerötszázan mentünk.
– Mennyibe került?
– Nem tudom, pár tízmillióba. De azt sem tudom, ki állta a számlát, az is lehet, hogy a MÁV benyelte.
…
– És mit léptek?
– Megkerestek, hogy lépjek vissza, állapodjunk meg, mondjam meg, mit kérek.
– Kik keresték meg?
–Többen, többször. A végén megállapodtam a Lendvai, Szekeres, Szilvásy trióval.
– Mi lett a vége?
– Visszaléptem és kaptam ötvenmillió forintot egy nejlonszatyorban.
– Honnan jött ez a pénz? Ki adta át és hol?
– A pénz az MSZP-től jött, nyilván a központi széfből. A székházban adta át valamelyik titkárnő, már nem emlékszem pontosan, hogy melyik.
– Ön pedig fogta a pénzt, és hazament?
– Igen.
– Ekkortájt sem aggasztotta a büntetőügye?
– Egyáltalán nem, hiszen már 2004-ben megindult a nyomozás, és nem történt semmi érdekes. Ráadásul mindenről tudtam, Lusztig Péter rendszeresen tájékoztatott, hogy éppen hol tart a rendőrség. 2007 januárjában fordult komolyra a dolog, mert az ügyészség vagy megunta a rendőrség tipródását, vagy új információkat kaptak. Ekkor felhívott Szilvásy Gyuri, hogy van-e valami közöm ehhez az ügyhöz. Azt mondtam, hogy nincs, és akkor úgy is gondoltam. Majd rá egy hétre megjelentek a rendőrök, nagyon sok rendőr, tartottak egy csomó házkutatást, engem pedig felhívott valaki, hogy vigyázzak, mert lehallgatnak. Ekkor már nagyon ideges voltam, bementem Szilvásyhoz, de úgy, hogy gyakorlatilag rátörtem az ajtót. Kiabáltam vele, hogy miért nem szólt. Képes volt azt mondani, hogy elfelejtette.
– Csak ön volt ideges?
– Mindenki ideges volt. Lados István munkatársamat, aki az MSZP-frakció alkalmazottja volt, el is kellett menekíteni külföldre.
…
– Mire kellettek ezek a pénzek?
– Mindenfélére. Fű alatti támogatásokra, zűrös ügyek elintézésre, a pártelnök költségeire, kampányokra. Ilyenekre.
…
– Ha tehetné, mit csinálna másként?
– Nem mondanám azt a mondatot a Terror Háza előtt. Ha az nincs, megmarad a mentelmi jogom és nem lett volna semmi bajom, mert én is a védett körben maradok. Igen, persze, követtem el hibákat, de ha nem így tettem volna, ha nem lépek rá arra az útra, amelyikre végül ráléptem, akkor sehová nem jutok az MSZP-ben, akkor elsüllyedek a semmiben. Ámbár, így is ott vagyok…

Az a bizonyos viccelődő mondat akkor hangzott el, amikor Marsovszky Balázs odafordult Zuschlaghoz, és azt magyarázta neki, hogy “hideg van”, majd a holokauszt áldozataira utalva hozzátette: “gondold el, hogy ebben az időszakban milyen hideg volt, szegény embereknek”. Zuschlag erre nevetve vágta rá: “á, nekik már nem volt hideg”.