Magyarország
nagyon jól megvolt a Valutaalap és a Világbank áldásai nélkül, míg a
Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1982. május 6.-án a Valutaalaphoz (7/1982.
NET Határozat, Magyar Közlöny, 1982. május 4., 24. sz.; alapokmány
kihirdetése 1982. évi 6. sz. tvr.), majd ugyanaz év július 7.-én a
Világbankhoz (9/1982. NET Határozat, Magyar Közlöny, 1982. június 30.,
38. sz.; alapokmány kihirdetése 1982. évi 15. sz. tvr.) nem
csatlakozott. Ez az aktus az elfogadási okiratoknak az Egyesült Államok
Kormányánál való egyidejű letétbe helyezésével lett perfektuálva. A
magyar Országgyűlés a csatlakozást sem akkor, sem később nem
szentesítette, az akkori kormány utóbb sem informálta az ország
közvéleményét a csatlakozás körülményeiről és okairól, ez a kérdés
társadalmi vita tárgyát sem képezte.
Abban
az időben a szuperhatalmak közt már hosszú éveken át domináló
détente-politika eredményeként a magyarországi kommunista rendszer
messzemenően elfogadható volt a tőkés országok szemében, s az Egyesült
Államok törvényhozásától a vámszabályok és a behozatali engedélyek
alkalmazásában a lehető legkedvezőbb most favored nation státust is
elnyerte. Ez a gazdasági kapcsolatok terén, legalábbis papíron,
egyenrangúvá tette a Magyar Népköztársaságot az Egyesült Államok
legtekintélyesebb szövetségeseivel, amit eszmei síkon a Szent Korona
1978 januárjában történt kiadatása is megpecsételt. Nyitva állt tehát az
út a hazai nómenklatúra számára a Wall Street kegyeinek elnyerésére és
kedvezőnek vélt nyugati bankkölcsönök felvételére.
Nem
valószínű azonban, hogy a Kádár-rendszert a nyugati hatalmakkal
kialakult barátságos kapcsolatok és az országot szinte dicsfényként
körülölelő "gulyáskommunizmus" elnevezés kihasználásának vágya indította
a nemzetközi pénzügyi szervezetekbe való belépésre. Sokkal inkább
feltehető, hogy ezt is a Kreml rendelte el, mint általában mindent,
sokkal kevésbé döntő lépéseket is, ami Magyarországon történt. Még
napjainkban is újabb és újabb bizonyítékok törnek felszínre a
hihetetlenül szoros ellenőrzést illetően, melyet a Szovjetunió hazánk
fölött egészen az 1990 tavaszán végbement névleges rendszerváltásig
gyakorolt. Amint ez a folyamat is teljesen szovjet előírások szerint
ment végbe, úgy országunknak a nyugati pénzügy rendszerbe való
beléptetése is egészen biztosan az akkori szovjet világstratégia szerves
része volt.
Amit
azonban a szovjet vezetés sem tudott és nem is tudhatott, az volt, hogy
őket a Wall Street urai manőverezték bele a Magyarországnak adandó
utasításokba, mert akkor már elérkezettnek látták az időt, hogy nyíltan
is betörjenek az eladdig is általuk finanszírozott és talpon tartott
szovjet birodalomba, és annak nyugati gyarmatait, majd magát a hatalmas
orosz centrumot is, gyors léptekkel birtokukba vegyék.
Hasonló
volt tehát a helyzet, mint amikor két bandita a zsákmányért viaskodik,
és az egyik kicselezi a másikat, csakhogy itt a tét mérhetetlenül
nagyobb volt. Világuralom volt a cél, és a bankárok, látva a Szovjetunió
belső válságát és egyre növekvő gazdasági nehézségeit, úgy döntöttek,
hogy most már felszámolják a szemükben is túlságosan durva eszközökkel
működő rabszolgarendszert, hogy helyében a saját, sokkal rafináltabb és
időtállóbbnak ígérkező zsarnokságukat építsék ki.
Meglebegtették
hát az orosz medve előtt a mézzel teli kaptárt, a Wall Street
kimeríthetetlennek látszó pénzeskamráit, és a szovjet vezetés, úgy
képzelve, hogy a gyűlölt kapitalistákat majd saját eszközeik felélésével
fojtja meg, miközben a maga gondjait is megoldja, be is kapta a horgot.
Rákapcsolt a nyugati gazdasági erőművekre, és a legvidámabb barakként
elkönyvelt tartományát kirakatként berendezve, kiadta az ukázt
magyarországi fullajtárjainak az élvonalba lépésre, beleértve a
Világbank és a Valutaalap teljes jogú tagságát is.
A
parancsot sikeresen végrehajtva, a moszkvai rabtartók hazai nyúlványai
most már bel- és külföldön a nyugati szalonképesség nimbuszában
feszíthettek, és nem is haboztak a számukra terülj asztalkámként
megnyílt pénzügyi forrásokat azonnal igénybe venni. Hogy az első hitelek
milyen összegűek voltak és névleg milyen célt szolgáltak, még ma sem
tudjuk, mert sem ezekkel, sem a későbbiekkel soha senki őszintén el nem
számolt az így rohamosan eladósított magyar népnek. Csupán annyit tudunk
James Bovard már idézett, 1988 májusában megjelent írásából, hogy a
Magyarország csatlakozása óta eltelt hat év alatt a Világbank több mint
1,3 milliárd dollárt folyósított hazánknak előnyös feltételekkel, és
hogy a Világbank 1987 derekán 140 millió dollárt kölcsönzött a
Kádár-rezsimnek "hogy segítsen a kormánynak a reformfolyamat
lendületének fenntartásában és az ipar szerkezetváltásában". (Bank News
Release, 1987. június 15.) Az a tény, hogy a Világbank még ma is ezzel a
szólammal nyújtja az újabb és újabb hiteleket a Horn-kormánynak, jól
mutatja, hogy a nemzetközi bankárok számára nem a névleges indokok
voltak a fontosak és ma sem azok (ennyire ostobák nem lehetnek!), hanem
az, hogy Magyarországot becsalják az adóssághálóba, és azt egyre
szorosabbra húzzák körülötte.
Azt
azután végleg nem tudni, mire is költötte a hazai kommunista vezetés
ezt a halom pénzt, meg amit a Világbank és a Valutaalap kedvező
minősítései alapján a nagy nyugati magánbankoktól felvett. Ugyanis
Bovard írása megjelenése idején a teljes magyar dolláradósság már
mintegy húszmilliárd volt, amiből Grósz Károly Kádár János leváltását
követően (1988. május 27.) 16,7 milliárdot be is vallott, a pontos
összeg, 20,6 milliárd, nyilvánosságra hozatalát utódjára, Németh
Miklósra hagyva. Mikor azonban ez a döbbenetes szám 1989 novemberében
napvilágra jutott, e sorok íróján kívül egy lélek sem akadt e hazában,
aki egyáltalán firtatta volna, hogy miből áll ez az összeg, kik és
milyen célra vették fel, és mit csináltak vele. ("20 milliárd dollár -
fizessük hidegvérrel?", Nemzeti Újság, 1990. február 1. Már 1989
novemberében olvasói leveleket írtam az ügyben a "Magyar Nemzet" és a
"Magyar Hírlap" szerkesztőségének, de egyik sem közölte.)
Annyi
ugyanis kiderült 1990 óta, hogy a nyolcvanas években a magyar
kommunista vezetők, köztük Horn Gyula jelenlegi miniszterelnök is,
bőröndszámra vitték a dollárokat Moszkvába, amelyek nyilván ezekből a
nyugati kölcsönökből származtak. Bizonyára hasonló módon hordták a
dollárokat ellenkező irányban is, saját svájci bankszámláikra, mint
tették később a különféle privatizációs manipulálásokból származó magyar
nemzeti vagyonnal is. ("Kommunista tőkéseink és az államadósság",
Nemzeti Újság, 1995. március.) Arról is tud a fáma, hogy moszkvai
utasításra, nyugati hiteleinkből Kadhafi őrnagytól kezdve Idi Áminig
osztogattuk a "testvéri támogatást" és behajthatatlan kölcsönöket a
Harmadik Világ széltolóinak. Olyan mentségek is hangzottak el 1990 után,
hogy a kölcsönöket egyszerűen feléltük. Tény az, hogy ennek a
gigantikus adóssághalmaznak semmi kézzelfogható ellenértékét nem látjuk a
hazában. Kérdéseket tehát lehetett volna feltenni, és joggal, de ez sem
az 1990-es országgyűlési választások előtt, sem az Antall-kormány négy
éve alatt (beleértve Boross Péter utódkormányát is) nem történt meg.
A történelmi igazság és a még mindig felvethető nemzeti számonkérés érdekében érdemesnek látom idézni a Nemzeti Újság 1990. február 1.-i számában "20 milliárd dollár - fizessük hidegvérrel?" címmel közzétett írásomat, melyet a Kereszténydemokrata Néppárt országos vezetőségének is megküldtem, de sem akkor, sem későbbi kormányzati tevékenységük során nem vették figyelembe.
"Az ország közvéleménye meglehetősen sztoikusan fogadta Németh Miklós miniszterelnök bejelentését az Országgyűlésben múlt év novemberében, hogy a kormány még az előző évben sem mondta meg 'a teljes igazságot' a magyar államadósságot illetően, és hogy ennek összege 'mintegy 20 milliárd dollárt' tesz ki. A miniszterelnök azt is közölte, hogy fennáll az ország 'fizetésképtelenségének' veszélye, és hogy a kormány kénytelen lesz 'népszerűtlen intézkedéseket' tenni, melyek 'az életszínvonal csökkenésével' járhatnak.
Érthetetlen módon, egyik ellenzéki párt sem emelt szót ebben az ügyben, sőt még kérdéseket sem tett fel, pedig ez a bejelentés és annak várható következményei a magyar nép széles rétegeit katasztrofális nyomorba süllyeszthetik.
A kormány ugyanis azonnal tárgyalásokba bocsátkozott a Nemzetközi Valutaalappal (International Monetary Fund, röviden IMF), melynek részleteiről éppúgy nem tájékoztatta a magyar népet, mint az állítólagos államadósság mibenlétéről. Feltehető azonban, hogy ez a bizonyos 20 milliárd dollár és annak törlesztése kulcspozíciót foglal el az IMF-el folytatott tárgyalásokban, s hogy ennek szanálása, illetve a szanálás megkísérlése volt az oka azoknak a drasztikus áremeléseknek, melyeket a kormány az új év elején foganatosított, s melyek bizonyára csak a kezdetet jelentik.
A magunk részéről nem vagyunk hajlandóak ilyen lagymatagon kezelni ezt a kérdést, és a leghatározottabban tiltakozunk az ellen, hogy ez az ideiglenes kormányzat a magyar nép bőrére ilyen súlyos következményekkel járó egyezségeket kössön, amikor még azt sem tudjuk, hogy ez az egész államadósság jogilag érvényes-e?
Mert a 'teljes igazság' feltárásától még igen messze vannak. A kormány még mindig nem közölte részletesen, hogy tulajdonképpen hogyan keletkezett ez az államadósság, és az annak alapjául szolgáló kölcsönöket ki, kitől, kinek a felhatalmazásával, mikor és milyen célra használta fel? Mert mielőtt eldöntjük, hogy fizetünk-e, szeretnénk tudni, hogy tulajdonképpen miért kell fizetnünk?
Ezeket a kérdéseket illetően a kormány teljes hallgatásba burkolózott. Pedig nem puszta kíváncsiságról van szó: az elmúlt negyven év alatt annyi visszaélés, annyi törvénytelenség történt ebben az országban, hogy joggal fel lehet tételezni, hogy ezeknek a kölcsönöknek a felvétele még a letűnt Népköztársaság törvényei szerint sem volt törvényes. Ha pedig nem volt törvényes, akkor az új Magyar Köztársaság ezekért jogilag nem felelős.
Ezt a kérdést pedig jogilag tisztázni kell, mielőtt mi ebből a 20 milliárd dollárból egy centet visszafizetünk, és amíg alkotmányjogászok, nemzetközijogi és pénzügyi szakértők ezeket a kölcsönöket tüzetesen meg nem vizsgálták, a törlesztéseket és a kamatfizetést is fel kell függeszteni. A Nemzetközi Valutaalappal pedig majd csak egy új, demokratikusan megválasztott kormány lesz jogosult egyezkedni, a magyar nép alapvető érdekei teljes figyelembevételével.
Ami pedig a külföldi hitelezőket illeti, akik ezeket a kölcsönöket a Kádár-rezsim rendelkezésére bocsátották: nagyon jól tudták, kiknek adták ezeket a horribilis összegeket, és magukra vessenek, ha ezek most behajthatatlannak bizonyulnak.
De van ennek a kérdésnek egy erkölcsi oldala is. 1987 januárjában a Justitia et Pax pápai bizottság dokumentumot adott közre 'Az emberi közösség szolgálatában: a nemzetközi adósságok etikai megközelítése' címmel. Etchegeray bíboros e dokumentum bemutatójában írta: 'Amikor hitelintézetek a helyzetet kizárólag gazdasági és pénzügyi szempontból vizsgálják, az adós országokra gyakran olyan feltételeket szabnak ki, amelyek munkanélküliséghez, gazdasági pangáshoz és az életszínvonal eséséhez vezetnek. Szenvedést okoz, mindenekelőtt a legszegényebbeknek, de a középosztály rétegeinek is. Ez tűrhetetlen helyzet, az adott körülmények között a hitelezők számára is katasztrofális. Az adósságok törlesztését nem követelhetjük meg egy ország nemzetgazdaságának elfojtása árán. Erkölcsileg egy kormány sem segíthet az ember méltóságával összeegyeztethetetlen nélkülözési népességtől.'
Márpedig a magyar társadalom jelentős része ezen a ponton áll. Ezért rendkívül időszerűnek tartjuk, hogy a magyar közvélemény felemelje szavát ebben az ügyben, és követelje az államadósság kérdésének kivizsgálását és az IMF-el folyatott eddigi tárgyalások újraértékelését.
Felmerül azután a felelősség kérdése is. Mert azok, akik ezeket a kölcsönöket felvették és elherdálták - mert semmi nyoma nincs, hogy a magyar népnek ezekből bármi haszna is származott volna -, még bizonyára közöttünk élnek. Nincs szándékunkban vendettát hirdetni, de a nemzet elszegényítéséért felelni kell.
Van azután még egy szempont is. Szeretnénk úgy egészen halkan és szerényen megjegyezni, hogy a Szovjetunió a cári Oroszország adósságaiból a mai napig egy kopeket sem fizetett vissza.
Talán nekünk is van egy kis érvünk, hogy a bukott rendszer adósságai nem lehet csak úgy egyszerűen a magyar nép nyakába varrni."
Mint a KDNP hódmezővásárhelyi országgyűlési képviselőjelöltje, az 1990 tavaszán folyatott választási kampányom során 21 nyilvános gyűlésen, köztük egy szegedi sajtókonferencián, a Nemzeti Újság márciusi számában és egy 10.000 példányban kiadott és házról házra terjesztett választási különszámban széles körben ismertettem fenti érveimet, melyekről a választások eredményeként a parlamentbe bekerült dr. Gerzsa Ferenc (MDF), dr. Koszó Péter (MDF) és dr. Szabó Lajos (Kisgazdapárt) helybeli képviselők is szükségszerűen tudomást szereztek, de négy évi országgyűlési szereplésük során sem ők, sem a kormányzó koalíciós pártok más tagjai ezeket soha figyelembe nem vették.
Mikor Antall József miniszterelnök röviddel hatalomra jutása után bejelentette, hogy a kormány a Kádár-rendszer által hátrahagyott államadósságot mindenképpen fizetni szándékozik, mert ellenkező esetben Magyarország hitelképessége kerülne veszélybe, mint a KDNP hódmezővásárhelyi belterületi szervezetének elnöke és az Országos Nagyválasztmány tagja, már 1990 július 9.-én levelet intéztem dr. Surján László népjóléti miniszterhez, a párt akkori országos elnökéhez, melyben többek közt a következőkre hívtam fel a miniszter figyelmét:
"...A magyar közvélemény széles körei rendkívül elégedetlenek az Antall-kormány által nemrég bejelentett nagymérvű áremelésekkel, s mivel Pártunk részt vesz a kormánykoalícióban, Pártunk jövőjét is veszélyeztetve látom.
Az Antall-kormány azzal indokolja ezeket az áremeléseket, hogy az államháztartás deficitje jelentős mértékben meghaladja a Nemzetközi Valutaalap által engedélyezett értéket... Teljesen világos, hogy ez a deficit csak azért ilyen nagy, mert a kormány mindenáron igyekszik a bukott rendszer által hátrahagyott, mintegy 21 milliárd dollárt kitevő államadósságot törleszteni. Ha ezt nem fizetnénk, az államháztartás deficitje sokkal kisebb volna, vagy nem is volna deficit.
A választási kampány során... világosan leszögeztem három alapvető elvemet:
1. A magyar nép egyébként is rendkívül alacsony életszínvonalának további süllyesztése számomra teljesen elfogadhatatlan.
2. Az államadósságot tüzetesen felül kell vizsgáltatni jogi és pénzügyi szakértőkkel, mert annak törvényességéhez súlyos kétségek fűződnek. De ha még törvényes is ennek az adósságnak egy része, annak további fizetését akkor is mindaddig fel kell függeszteni, amíg ez a magyar nép életszínvonalának veszélyeztetése nélkül nem lehetséges.
3. A magyar kormánynak kötelessége az magyar nép alapvető érdekeit a Nemzetközi Valutaalappal és a külföldi hitelezőkkel szemben megvédeni...
Teljesen alaptalan az Antall-kormánynak az az érvelése, hogy az államadósság nemfizetése országunk hitelképességét veszélyeztetné... a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a nagy amerikai, japán és német bankok ismételten hajlandóak voltak bajbajutott nyugati országok - így pl. Brazília, Mexikó és más latin-amerikai országok - államadósságának jelentős részben törölni, a többit pedig igen kedvező feltételekkel átütemezték (a kamatot leszállították, a részletfizetést nagy mértékben csökkentették stb.), és ennek ellenére ezek az országok igen komoly további hiteleket kaptak nemzetgazdaságuk átszervezéséhez és további fejlesztéséhez... jelenleg is ez történik Lengyelország esetében...
...A nyugati hitelezők nagyon jól tudják, hogy egy olyan törvénytelen rezsimnek adták a pénzüket, amelyet a szovjet tankok hoztak a magyar nép nyakára. Ezek elherdálták ezt a pénzt, hát most ne a magyar néptől követeljék... hosszú nyugati tapasztalatomra hivatkozva, állítom, hogy a nyugati közvélemény ezt az utóbbi érvet igen kedvezően fogadná, s mivel Nyugaton a politikusok és a pénzintézetek egyaránt rendkívül érzékenyen reagálnak a közvélemény nyomására, ez az érvünk döntő súllyal esne latba a magyar államadósság felfüggesztése esetén...
Magyarország ma rendkívül népszerű Nyugaton, és joggal. Jogosnak tartom, hogy ezt a népszerűséget kihasználjuk a magyar nép minimális életszínvonalának megőrzése érdekében."
Surján László ezt a levelemet válasz nélkül hagyta, és a KDNP más országos vezetői sem reagáltak rá, jóllehet a levél teljes szövegét közzé tettem a Nemzeti Újság 1990 augusztus 1.-i számában, melyet többek közt dr. Pálos Miklós akkori miniszterelnökségi államtitkár és dr. Hasznos Miklós, a KDNP országgyűlési képviselőcsoportjának egyik prominens tagja is megkaptak.
Időközben Botos Katalin pénzügyminiszteri államtitkár ajkáról elhangzott a hírhedt "ha belerokkan is az ország, fizetjük az államadósságot" kijelentés (bele is rokkantunk!), és az ország újra kezdett süllyedni az adósság mocsarában. Az Antall-kormány még abban az évben, alig hét hónap alatt az államadósságba lapátolt bele mintegy 1,5 milliárd dollárt az idegenforgalomból és külkereskedelmünkből származó nyugati valutabevételünkből, és még további 2 milliárd dollárt vett fel különböző kölcsönökben a Világbanktól, a Valutaalaptól és a nagy nyugati pénzintézetektől, melyek teljes összegét az államadósság kamataira és törlesztésére fordította. Más szóval: az államadósság már az Antall-kormány első évében tovább emelkedett. ("Még egyszer az államadósság", Nemzeti Újság, 1990. október.)
Hasztalan hívtam fel a figyelmet magányos hangként erre a borzalmas adósság-koloncra, mely nemzetgazdaságunkat összeroppanással, társadalmunkat teljes elszegényedéssel fenyegette, sehol nem találtam meghallgattatásra. Ha valamelyik újságíró bátortalanul fel is vetette ezt a kérdést, a kormány és a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Surányi György válasza kivétel nélkül az volt, hogy "nemzetközi hitelképességünket veszélyeztetnénk", ha nem fizetnénk pontosan az államadósságot, és hogy "egyetlen nyugati gazdasági szakértő sem javasolja, hogy az államadósság részbeni elengedését vagy átütemezését kérjük."
Pedig ez teljesen valótlan volt, amit a nyilatkozóknak tudniuk kellett. A magyar emigráció megfelelő szakértelemmel és gazdasági tapasztalattal rendelkező tagjai közül számosan, köztük tekintélyes bankemberek is, mutattak rá az újságcikkekben és élőszóval is az államadósság maradéktalan fizetésével járó súlyos veszélyekre. A Párizsban élő 84 éves André Kosztolányi, a nyugati gazdasági világ egyik legismertebb, "tőzsdepapának" becézett pénzügyi szakértője, 1990 nyarán Budapesten tett látogatása alkalmával a Magyar Hírlap munkatársa kérdéseire a következő válaszokat adta:
"- Na, de mi lesz a 21 milliárd dolláros adósságunkkal?
- Ez csak számbeli sokaság, de végeredményben nem játszik szerepet, mert úgysem lesz visszafizetve...
- Bár szándékunk épp a pontos törlesztés. Tegyük föl, hogy nem fizetünk vissza semmit. De mi lesz a többi országgal, ha azok is kijelentik, hogy nem fizetnek vissza semmit?
- Némi túlzás azt mondani, ha kijelentik. Ezt nem kell kijelenteni. Mindenki tudja, hogy nem fizetik vissza a tartozásukat és soha nem is fogják. Slussz. Maga szenved attól, ha a nagybankok nem kapják vissza pénzeiket?
- Nem.
- Na látja! Mi lenne, ha az adósállamok egy nap, valami csoda folytán, rengeteg pénzhez jutnának, és következő reggel letennék az asztalra összes tartozásukat?
- ??
- A legnagyobb katasztrófa! Mindez olyan gigantikus inflációt eredményezne, hogy belebolondulna a világ. Ennek a rengeteg pénznek vannak konzekvenciái, de nem előttünk, hanem mögöttünk. A kiadott kölcsönöket ajándékként kell tekinteni. Az adósságot a kormány nem fizeti vissza, és az élet megy tovább."
Ez a bölcs és szókimondó idős pénzember azonban, az egész magyar társadalommal egyetemben, még csak nem is sejtette, hogy Antall József későbbi miniszterelnök megbízottai már 1990 februárjában, a választási kampány kezdetén, megkötötték az alkut Londonban országunk legnagyobb hitelezőivel, a Rothschild és Warburg bankházakkal, a Kádár-rendszer által hátrahagyott államadósság pontos és maradéktalan visszafizetésére. Minderre csupán 1995 júliusában derült fény, mikor Rabár Ferenc, az Antall-kormány első pénzügyminisztere, egy őszinteségi rohamában elmondta az egészet Meszleny Lászlónak, a Magyar Nemzet gazdasági riporterének. ("Pénzügyi segítség helyett ígéreteket kaptunk", Magyar Nemzet, 1995. július 22.)
A történelmi igazság és a még mindig felvethető nemzeti számonkérés érdekében érdemesnek látom idézni a Nemzeti Újság 1990. február 1.-i számában "20 milliárd dollár - fizessük hidegvérrel?" címmel közzétett írásomat, melyet a Kereszténydemokrata Néppárt országos vezetőségének is megküldtem, de sem akkor, sem későbbi kormányzati tevékenységük során nem vették figyelembe.
"Az ország közvéleménye meglehetősen sztoikusan fogadta Németh Miklós miniszterelnök bejelentését az Országgyűlésben múlt év novemberében, hogy a kormány még az előző évben sem mondta meg 'a teljes igazságot' a magyar államadósságot illetően, és hogy ennek összege 'mintegy 20 milliárd dollárt' tesz ki. A miniszterelnök azt is közölte, hogy fennáll az ország 'fizetésképtelenségének' veszélye, és hogy a kormány kénytelen lesz 'népszerűtlen intézkedéseket' tenni, melyek 'az életszínvonal csökkenésével' járhatnak.
Érthetetlen módon, egyik ellenzéki párt sem emelt szót ebben az ügyben, sőt még kérdéseket sem tett fel, pedig ez a bejelentés és annak várható következményei a magyar nép széles rétegeit katasztrofális nyomorba süllyeszthetik.
A kormány ugyanis azonnal tárgyalásokba bocsátkozott a Nemzetközi Valutaalappal (International Monetary Fund, röviden IMF), melynek részleteiről éppúgy nem tájékoztatta a magyar népet, mint az állítólagos államadósság mibenlétéről. Feltehető azonban, hogy ez a bizonyos 20 milliárd dollár és annak törlesztése kulcspozíciót foglal el az IMF-el folytatott tárgyalásokban, s hogy ennek szanálása, illetve a szanálás megkísérlése volt az oka azoknak a drasztikus áremeléseknek, melyeket a kormány az új év elején foganatosított, s melyek bizonyára csak a kezdetet jelentik.
A magunk részéről nem vagyunk hajlandóak ilyen lagymatagon kezelni ezt a kérdést, és a leghatározottabban tiltakozunk az ellen, hogy ez az ideiglenes kormányzat a magyar nép bőrére ilyen súlyos következményekkel járó egyezségeket kössön, amikor még azt sem tudjuk, hogy ez az egész államadósság jogilag érvényes-e?
Mert a 'teljes igazság' feltárásától még igen messze vannak. A kormány még mindig nem közölte részletesen, hogy tulajdonképpen hogyan keletkezett ez az államadósság, és az annak alapjául szolgáló kölcsönöket ki, kitől, kinek a felhatalmazásával, mikor és milyen célra használta fel? Mert mielőtt eldöntjük, hogy fizetünk-e, szeretnénk tudni, hogy tulajdonképpen miért kell fizetnünk?
Ezeket a kérdéseket illetően a kormány teljes hallgatásba burkolózott. Pedig nem puszta kíváncsiságról van szó: az elmúlt negyven év alatt annyi visszaélés, annyi törvénytelenség történt ebben az országban, hogy joggal fel lehet tételezni, hogy ezeknek a kölcsönöknek a felvétele még a letűnt Népköztársaság törvényei szerint sem volt törvényes. Ha pedig nem volt törvényes, akkor az új Magyar Köztársaság ezekért jogilag nem felelős.
Ezt a kérdést pedig jogilag tisztázni kell, mielőtt mi ebből a 20 milliárd dollárból egy centet visszafizetünk, és amíg alkotmányjogászok, nemzetközijogi és pénzügyi szakértők ezeket a kölcsönöket tüzetesen meg nem vizsgálták, a törlesztéseket és a kamatfizetést is fel kell függeszteni. A Nemzetközi Valutaalappal pedig majd csak egy új, demokratikusan megválasztott kormány lesz jogosult egyezkedni, a magyar nép alapvető érdekei teljes figyelembevételével.
Ami pedig a külföldi hitelezőket illeti, akik ezeket a kölcsönöket a Kádár-rezsim rendelkezésére bocsátották: nagyon jól tudták, kiknek adták ezeket a horribilis összegeket, és magukra vessenek, ha ezek most behajthatatlannak bizonyulnak.
De van ennek a kérdésnek egy erkölcsi oldala is. 1987 januárjában a Justitia et Pax pápai bizottság dokumentumot adott közre 'Az emberi közösség szolgálatában: a nemzetközi adósságok etikai megközelítése' címmel. Etchegeray bíboros e dokumentum bemutatójában írta: 'Amikor hitelintézetek a helyzetet kizárólag gazdasági és pénzügyi szempontból vizsgálják, az adós országokra gyakran olyan feltételeket szabnak ki, amelyek munkanélküliséghez, gazdasági pangáshoz és az életszínvonal eséséhez vezetnek. Szenvedést okoz, mindenekelőtt a legszegényebbeknek, de a középosztály rétegeinek is. Ez tűrhetetlen helyzet, az adott körülmények között a hitelezők számára is katasztrofális. Az adósságok törlesztését nem követelhetjük meg egy ország nemzetgazdaságának elfojtása árán. Erkölcsileg egy kormány sem segíthet az ember méltóságával összeegyeztethetetlen nélkülözési népességtől.'
Márpedig a magyar társadalom jelentős része ezen a ponton áll. Ezért rendkívül időszerűnek tartjuk, hogy a magyar közvélemény felemelje szavát ebben az ügyben, és követelje az államadósság kérdésének kivizsgálását és az IMF-el folyatott eddigi tárgyalások újraértékelését.
Felmerül azután a felelősség kérdése is. Mert azok, akik ezeket a kölcsönöket felvették és elherdálták - mert semmi nyoma nincs, hogy a magyar népnek ezekből bármi haszna is származott volna -, még bizonyára közöttünk élnek. Nincs szándékunkban vendettát hirdetni, de a nemzet elszegényítéséért felelni kell.
Van azután még egy szempont is. Szeretnénk úgy egészen halkan és szerényen megjegyezni, hogy a Szovjetunió a cári Oroszország adósságaiból a mai napig egy kopeket sem fizetett vissza.
Talán nekünk is van egy kis érvünk, hogy a bukott rendszer adósságai nem lehet csak úgy egyszerűen a magyar nép nyakába varrni."
Mint a KDNP hódmezővásárhelyi országgyűlési képviselőjelöltje, az 1990 tavaszán folyatott választási kampányom során 21 nyilvános gyűlésen, köztük egy szegedi sajtókonferencián, a Nemzeti Újság márciusi számában és egy 10.000 példányban kiadott és házról házra terjesztett választási különszámban széles körben ismertettem fenti érveimet, melyekről a választások eredményeként a parlamentbe bekerült dr. Gerzsa Ferenc (MDF), dr. Koszó Péter (MDF) és dr. Szabó Lajos (Kisgazdapárt) helybeli képviselők is szükségszerűen tudomást szereztek, de négy évi országgyűlési szereplésük során sem ők, sem a kormányzó koalíciós pártok más tagjai ezeket soha figyelembe nem vették.
Mikor Antall József miniszterelnök röviddel hatalomra jutása után bejelentette, hogy a kormány a Kádár-rendszer által hátrahagyott államadósságot mindenképpen fizetni szándékozik, mert ellenkező esetben Magyarország hitelképessége kerülne veszélybe, mint a KDNP hódmezővásárhelyi belterületi szervezetének elnöke és az Országos Nagyválasztmány tagja, már 1990 július 9.-én levelet intéztem dr. Surján László népjóléti miniszterhez, a párt akkori országos elnökéhez, melyben többek közt a következőkre hívtam fel a miniszter figyelmét:
"...A magyar közvélemény széles körei rendkívül elégedetlenek az Antall-kormány által nemrég bejelentett nagymérvű áremelésekkel, s mivel Pártunk részt vesz a kormánykoalícióban, Pártunk jövőjét is veszélyeztetve látom.
Az Antall-kormány azzal indokolja ezeket az áremeléseket, hogy az államháztartás deficitje jelentős mértékben meghaladja a Nemzetközi Valutaalap által engedélyezett értéket... Teljesen világos, hogy ez a deficit csak azért ilyen nagy, mert a kormány mindenáron igyekszik a bukott rendszer által hátrahagyott, mintegy 21 milliárd dollárt kitevő államadósságot törleszteni. Ha ezt nem fizetnénk, az államháztartás deficitje sokkal kisebb volna, vagy nem is volna deficit.
A választási kampány során... világosan leszögeztem három alapvető elvemet:
1. A magyar nép egyébként is rendkívül alacsony életszínvonalának további süllyesztése számomra teljesen elfogadhatatlan.
2. Az államadósságot tüzetesen felül kell vizsgáltatni jogi és pénzügyi szakértőkkel, mert annak törvényességéhez súlyos kétségek fűződnek. De ha még törvényes is ennek az adósságnak egy része, annak további fizetését akkor is mindaddig fel kell függeszteni, amíg ez a magyar nép életszínvonalának veszélyeztetése nélkül nem lehetséges.
3. A magyar kormánynak kötelessége az magyar nép alapvető érdekeit a Nemzetközi Valutaalappal és a külföldi hitelezőkkel szemben megvédeni...
Teljesen alaptalan az Antall-kormánynak az az érvelése, hogy az államadósság nemfizetése országunk hitelképességét veszélyeztetné... a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a nagy amerikai, japán és német bankok ismételten hajlandóak voltak bajbajutott nyugati országok - így pl. Brazília, Mexikó és más latin-amerikai országok - államadósságának jelentős részben törölni, a többit pedig igen kedvező feltételekkel átütemezték (a kamatot leszállították, a részletfizetést nagy mértékben csökkentették stb.), és ennek ellenére ezek az országok igen komoly további hiteleket kaptak nemzetgazdaságuk átszervezéséhez és további fejlesztéséhez... jelenleg is ez történik Lengyelország esetében...
...A nyugati hitelezők nagyon jól tudják, hogy egy olyan törvénytelen rezsimnek adták a pénzüket, amelyet a szovjet tankok hoztak a magyar nép nyakára. Ezek elherdálták ezt a pénzt, hát most ne a magyar néptől követeljék... hosszú nyugati tapasztalatomra hivatkozva, állítom, hogy a nyugati közvélemény ezt az utóbbi érvet igen kedvezően fogadná, s mivel Nyugaton a politikusok és a pénzintézetek egyaránt rendkívül érzékenyen reagálnak a közvélemény nyomására, ez az érvünk döntő súllyal esne latba a magyar államadósság felfüggesztése esetén...
Magyarország ma rendkívül népszerű Nyugaton, és joggal. Jogosnak tartom, hogy ezt a népszerűséget kihasználjuk a magyar nép minimális életszínvonalának megőrzése érdekében."
Surján László ezt a levelemet válasz nélkül hagyta, és a KDNP más országos vezetői sem reagáltak rá, jóllehet a levél teljes szövegét közzé tettem a Nemzeti Újság 1990 augusztus 1.-i számában, melyet többek közt dr. Pálos Miklós akkori miniszterelnökségi államtitkár és dr. Hasznos Miklós, a KDNP országgyűlési képviselőcsoportjának egyik prominens tagja is megkaptak.
Időközben Botos Katalin pénzügyminiszteri államtitkár ajkáról elhangzott a hírhedt "ha belerokkan is az ország, fizetjük az államadósságot" kijelentés (bele is rokkantunk!), és az ország újra kezdett süllyedni az adósság mocsarában. Az Antall-kormány még abban az évben, alig hét hónap alatt az államadósságba lapátolt bele mintegy 1,5 milliárd dollárt az idegenforgalomból és külkereskedelmünkből származó nyugati valutabevételünkből, és még további 2 milliárd dollárt vett fel különböző kölcsönökben a Világbanktól, a Valutaalaptól és a nagy nyugati pénzintézetektől, melyek teljes összegét az államadósság kamataira és törlesztésére fordította. Más szóval: az államadósság már az Antall-kormány első évében tovább emelkedett. ("Még egyszer az államadósság", Nemzeti Újság, 1990. október.)
Hasztalan hívtam fel a figyelmet magányos hangként erre a borzalmas adósság-koloncra, mely nemzetgazdaságunkat összeroppanással, társadalmunkat teljes elszegényedéssel fenyegette, sehol nem találtam meghallgattatásra. Ha valamelyik újságíró bátortalanul fel is vetette ezt a kérdést, a kormány és a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Surányi György válasza kivétel nélkül az volt, hogy "nemzetközi hitelképességünket veszélyeztetnénk", ha nem fizetnénk pontosan az államadósságot, és hogy "egyetlen nyugati gazdasági szakértő sem javasolja, hogy az államadósság részbeni elengedését vagy átütemezését kérjük."
Pedig ez teljesen valótlan volt, amit a nyilatkozóknak tudniuk kellett. A magyar emigráció megfelelő szakértelemmel és gazdasági tapasztalattal rendelkező tagjai közül számosan, köztük tekintélyes bankemberek is, mutattak rá az újságcikkekben és élőszóval is az államadósság maradéktalan fizetésével járó súlyos veszélyekre. A Párizsban élő 84 éves André Kosztolányi, a nyugati gazdasági világ egyik legismertebb, "tőzsdepapának" becézett pénzügyi szakértője, 1990 nyarán Budapesten tett látogatása alkalmával a Magyar Hírlap munkatársa kérdéseire a következő válaszokat adta:
"- Na, de mi lesz a 21 milliárd dolláros adósságunkkal?
- Ez csak számbeli sokaság, de végeredményben nem játszik szerepet, mert úgysem lesz visszafizetve...
- Bár szándékunk épp a pontos törlesztés. Tegyük föl, hogy nem fizetünk vissza semmit. De mi lesz a többi országgal, ha azok is kijelentik, hogy nem fizetnek vissza semmit?
- Némi túlzás azt mondani, ha kijelentik. Ezt nem kell kijelenteni. Mindenki tudja, hogy nem fizetik vissza a tartozásukat és soha nem is fogják. Slussz. Maga szenved attól, ha a nagybankok nem kapják vissza pénzeiket?
- Nem.
- Na látja! Mi lenne, ha az adósállamok egy nap, valami csoda folytán, rengeteg pénzhez jutnának, és következő reggel letennék az asztalra összes tartozásukat?
- ??
- A legnagyobb katasztrófa! Mindez olyan gigantikus inflációt eredményezne, hogy belebolondulna a világ. Ennek a rengeteg pénznek vannak konzekvenciái, de nem előttünk, hanem mögöttünk. A kiadott kölcsönöket ajándékként kell tekinteni. Az adósságot a kormány nem fizeti vissza, és az élet megy tovább."
Ez a bölcs és szókimondó idős pénzember azonban, az egész magyar társadalommal egyetemben, még csak nem is sejtette, hogy Antall József későbbi miniszterelnök megbízottai már 1990 februárjában, a választási kampány kezdetén, megkötötték az alkut Londonban országunk legnagyobb hitelezőivel, a Rothschild és Warburg bankházakkal, a Kádár-rendszer által hátrahagyott államadósság pontos és maradéktalan visszafizetésére. Minderre csupán 1995 júliusában derült fény, mikor Rabár Ferenc, az Antall-kormány első pénzügyminisztere, egy őszinteségi rohamában elmondta az egészet Meszleny Lászlónak, a Magyar Nemzet gazdasági riporterének. ("Pénzügyi segítség helyett ígéreteket kaptunk", Magyar Nemzet, 1995. július 22.)
Endrey Antall levele
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése