Szendi Gábor: A halál tornácán

A gyógyíthatatlannak hitt (vagy szándékosan annak mondott) kóma nem is olyan gyógyíthatatlan. A kómás betegnél a tudat nem képes visszavenni az irányítást a teste felett. Testen kívülre kerülhet, ahol különböző tudatsíkokon tapasztalhat meg dolgokat. Szellemi módszerekkel a lelket vissza lehet hozni a testbe és így előidézhető a gyógyulás.

"Az Élet új technokrata szemlélete körvonalazódik, melyben az egyén felett álló hatalom dönt a tudomány álarca mögött arról, gazdaságos-e még minket életben tartani, megéri-e még a felépülésben reménykedni, hasznos-e minket intenzív kezelésekkel a kómából visszahozni. Rossz irányba halad az az orvoslás, amely elveszi az egyén saját élete feletti önrendelkezési jogát."

Csipkerózsika ébredése

A New Mexikóbeli Albuquerqueban élő Patricia White Bull 26 éves volt, mikor negyedik gyermekét császármetszéssel világra hozta. A műtét jól haladt, mikor légzése hirtelen leállt. Mint később kiderült, tüdőembóliája alakult ki, vagyis egy vérrög zárta el tüdejében a vérkeringést. A gyors orvosi beavatkozás a légzést újraindította, de az átmeneti oxigénhiány olyan súlyos agyi károsodásokat okozott, hogy az asszony kómába esett és többé nem tért magához. Az orvosok megállapították, hogy az úgynevezett állandósult vegetatív állapotba került, vagyis élő halottá vált. Ebben az állapotban a beteg nem ébreszthető, semmilyen ingere nem reagál, s egyedül az agy legősibb központjai működnek, fenntartva a légzést és a keringést. A család összeomlott, a férj még három évig reménykedett, majd négy gyermekével visszaköltözött szüleihez, később pedig elvált. Patricia egy speciális intézetbe került, ahol hozzá hasonló öntudatlan állapotban lévő betegeket ápolnak - halálukig. A kezelés mindössze annyi volt, hogy mesterségesen táplálták, megvédték a fertőzésektől, s naponta többször tisztába tették. A család olykor meglátogatta őt. A gyerekeknek a mama egy élettelen test volt az ágyban, aki többet már nem simogatja meg a fejüket, nem várja őket otthon iskola után, nem veszekszik az elöl hagyott játékok miatt, és akihez többé már nem lehet odabújni. Így telt el tizenhat reménytelen év.
1999 karácsony estéje ugyanolyannak indult az "élő halottak házában", mint az év többi 364 estéje. Az ügyeletes ápolónő Patricia ágyát rakta éppen rendbe, mikor egy hangot hallott: "Kérem, ne csinálja ezt". A rémült ápolónő hirtelenjében nem tudta, hallucinál-e vagy álmodik; körbepillantott, és döbbenten látta, hogy Patricia szeme nyitva, és rosszallóan néz rá. Az intézet felbolydult. Az orvosok és a személyzet teljes értetlenséggel álltak az esettel szemben, hiszen Patricia rácáfolt minden addigi tapasztalatra és tudományra. Azt hiszem fölösleges a szavakat keresgélnem, hogy leírjam a család boldogságát, mindenki elképzelheti, milyen lehetne az, ha tizenhat éve halottnak hitt szeretett hozzátartozója visszatérne az életbe. Patricia állapota rohamos javulásnak indult. Január elejére már jól beszélt, szilárd táplálékot evett, sőt írni is tudott, s tolókocsin kirándulásokra vihették.
Patricia gyógyulását sokan csodának tekintik. Bizonyos értelemben valóban csoda, hiszen az egészségügyi személyzet nem tett ezért semmit, és soha nem is hitt abban, hogy Patricia egyszer felébredhet. A csoda tehát az, hogy mégis sikerült. Dr. Dimancescu kómaszakértő szerint a kómából való visszatéréshez nem csodára, csupán szakszerű kezelésre volna szükség. Ezt azonban a legtöbb orvos nem ismeri, és a kómába, majd az állandósult vegetatív állapotba került beteget még az erre szakosodott intézményekben is úgy tekintik, mint aki már félig halott. Jó esetben azt gondolják, csak ki kell várni a halált, rosszabb esetben megsiettetik azt.

Elsietett halálos ítéletek

Tanya Liu Taiwan közkedvelt médiasztárja pár éve Angliában súlyos vonatbalesetet szenvedett, s kómás állapotban szállították egy londoni kórházba. Itt több orvos egybehangzóan megállapította, hogy a riporternő agyhalál állapotában van, öntudatra ébredésének és felépülésének esélye nulla. Javasolták, hogy felhasználható szerveit rokonai ajánlják fel rászoruló betegeknek. Liu szülei nem voltak ennyire jószívűek, visszautasították a diagnózist, és Kinába a Beijing-i Xuanwu kórházba szállíttatták lányukat. Három hónapos gyógynövény terápia és az agy speciális elektromos ingerlésének hatására Liu három hónap alatt visszanyerte öntudatát és mára gyakorlatilag felépült.
Jacqueline Cole 44 éves volt, mikor agyvérzés következtében kómába került. Orvosai a felépülés esélyét egy a millióhoz becsülték. Hetekkel később, némi orvosi nyomásra, a család lemondott Jacquelineról és bírósághoz fordultak, hogy a kórház megszüntethesse a lélegeztető gép használatát és a mesterséges táplálást. A bíróság a kérést elutasította. Pár nappal később Jacquelinet egy barátja felkereste a kórházban, hogy utolsó pillantást vessen rá halála előtt. Mikor megfogta kezét és ráköszönt, Jacqueline kinyitotta a szemét és rámosolyogott. Ma Jacqueline teljes értékű életet él, csupán memória problémái maradtak vissza agyvérzéséből.
Fiona Smith angol orvosnő Franciaországban nyaralt családjával, mikor autóbalesetet szenvedtek. Gyermekei kisebb sérülésekkel megúszták, férje azonban meghalt, ő pedig kómába került. Egy agysérülésekre specializálódott kórházban a francia orvosok úgy vélték, Smithnek 3-4 hónap elteltével van némi esélye a felépülésre. Ám amikor további kezelésre hazaszállították Angliába, az angol orvosok állandósult vegetatív állapotot állapítottak meg, és a gyógyulást reménytelennek minősítették. A család azonban -úgymond hiú- reményeket táplált, amit szakemberek a halállal szembeni "tiltakozási fázisnak" neveznek. Ez azt akarja jelenteni, hogy a hozzátartozók még nem tudják elfogadni a halál tényét, de majd remélhetőleg felnőnek a helyzethez. Szerencsére Smith szülei határozottan nem akartak "felnőni" a helyzethez, és mikor semmi javulást nem tapasztaltak, átvitték lányukat egy másik kórházba, ahol a kezelés része volt a mindennapi tornáztatás, különféle ingerek alkalmazása, és az, hogy minden nap kitolták őt a tévé szobába is, jóllehet teljesen öntudatlan állapotban volt. Míg az előző kórházban hónapokig semmi változás nem volt tapasztalható, az ingergazdag környezetben három hét múlva Smith visszanyerte öntudatát, s pár hónap múlva teljesen gyógyultan hagyta el a kórházat.
Orvos létére szembesülnie kellett azzal, hogy az orvosszakma milyen könnyen tör pálcát valaki feje fölött, s szüntetik meg az életfenntartó kezeléseket, pusztán mert úgy ítélik meg, az eset már reménytelen. "Nem minden család olyan jól informált, mint az enyém volt, s az emberek nem merik megkérdőjelezni a félistennek tekintett orvosok szakvéleményét. Feltételezik, hogy ha az orvosok valakiről kimondják a halálos ítéletet, akkor azt az emberi élet iránt érzett mély felelősséggel teszik. Ma úgy gondolom, ez közel sem biztos. Ha nem lettek volna szüleim olyan erőszakosak, ma halott lennék"-nyilatkozta a BBC egy vitaműsorában.
A 95 halálos áldozatot követelő 1989-es hillsborough-i futballmecs tragédia két kómába esett áldozatának története ugyancsak hátborzongató. Tony Blandnél és Andrew Devinenél egyaránt kimondták az állandósult vegetatív állapot beálltát, s felépülésüket reménytelennek ítélték. A Tony Bland-et ápoló kórház 1993-ban bíróságilag kérvényezte, hogy beszüntethesse a fiú mesterséges táplálását. A Lordok Háza döntése alapján megadták a kórháznak az engedélyt, hogy "hagyják Tony Bland meghalni". Az ítélet azonban gyakorlatilag egy kegyetlen gyilkosságra adott engedélyt, ha sommásan foglalom össze az egyik legnevesebb angol orvosi lap szerzőjének véleményét. A táplálás és itatás megszüntetése ugyanis lassú kínhalálra ítélte Tonyt, aki két hét alatt pusztult bele a szomjazásba és éhezésbe. Ezt senki nem nevezné természetes halálnak, kegyes halálnak meg még úgyse. Pár évvel később azonban még jobban felkavarta a közvéleményt, hogy Andrew Devine, akit Tonyval azonos diagnózissal más kórházban ápoltak, nyolc év után felébredt a kómából.
Hasonló esetek újra és újra felvetik azt a kérdést, meddig tartható fent az orvosok jog által is megtámogatott tévedhetetlenségi mítosza.
Sok éven át vizsgáztattam orvostanhallgatókat, s a "Haldokló beteg" tételt húzó hallgató mindig szorgalmasan felsorolta a halálos diagnózissal, majd a halállal való szembesülés fázisait, melynek egyik szakasza a "tiltakozás". A hallgató ilyenkor elmagyarázta, hogy a betegek sajnos ilyenkor még nem tudják elfogadni a diagnózist, és elkezdenek orvostól-orvosig futkosni. Van bennük ilyenkor valami neheztelés vagy sajnálat; mennyivel egyszerűbb és nemesebb volna rögtön elfogadni a halált, ha már annak úgyis jönnie kell. Nem tudtam megállni, és mindig megjegyeztem, hogy azért vannak téves diagnózisok is, és sok beteg életét mentette meg már, hogy kicsit akadékoskodott orvosaival.

Kómában lenni

Az orvosok többsége úgy tekinti a kómában vagy állandósult vegetatív állapotban lévő személyt, hogy az nem érez, nem észlel, nem gondolkodik, csupán csak egy hús-vér automata. Kétségtelen, hogy az EEG általában lapos, vagyis az agyműködésnek semmi jele, s a beteg nem reagál semmiféle ingerre. Ez azonban nem feltétlen jelenti azt, hogy a beteg ne érzékelné környezetét, ne gondolkodna és érezne. A kómából visszatért betegek gyakran számolnak be arról, hogy hallották, amint az orvosok türelmetlenül, vagy ellenségesen újra és újra kioktatták hozzátartozóikat, hogy fölösleges itt tölteni az időt, a beteg menthetetlen. Sok beteg elmondja, hogy miközben külső szemlélő számára élő halottnak tűnt, aközben ő észlelte környezetét, de mintha vastag üveg mögé lett volna zárva, nem tudott semmiféle jelet adni a külvilágnak.
Ha ez így van, belegondolni is szörnyű, milyen lehet védtelenül, kiszolgáltatva elviselni a halára éhezés és kiszáradás folyamatát, ha az egészségügyi intézmény gazdasági vagy "emberiességi" okokból úgy dönt, beszünteti a kómás beteg kezelését.
Sok beteg visszatérése után különös víziókról számol be, melyek erős hasonlóságot mutatnak a halálközeli élményekkel. Sokaknak Istenélménye van, találkoznak a Szeretettel, keresik életük értelmét, nagy utazást tesznek egzotikus képzeletbeli tájakra, vagy csatákban vesznek részt. E jelenségeket kómakutatók "belső tudatosságnak" nevezik, e folyamatokról a külvilág hagyományos módszerekkel nem képes információt szerezni; a beteg "fekete doboz" a környezet számára.

A csoda receptje

Dr. Dimancescu és mások speciális terápiát és kommunikációs technikát dolgoztak ki kómás betegek kezelésére. Ennek lényege, hogy "igen-nem" válaszokat várunk a betegtől, s minden lehetséges testi jelet megfigyelve keressük azt a csatornát, amelyen keresztül a beteg képes kommunikálni. Ez lehet a szemhéj finom rebbenése, a légzés enyhe gyorsulása, a vérnyomás, pulzus megváltozása, stb.
Dr. Arnold Mindell pl. egy agydaganat miatt kómába esett kisfiúval kezdett dolgozni. A gyermek számára közeli halált jósoltak. Dr. Mindell eldöntendő kérdéseket tett fel a kisfiúnak, s figyelte a "válaszokat". Észrevette, hogy a kisfiú álla időnként elvörösödik, ezt válasznak értelmezve különös beszélgetésbe kezdett vele. Megkérdezte tőle, azért van-e kómában, hogy ne kelljen iskolába mennie. A kisfiú álla nem változott. Számos más kérdést feltéve, meggyőződött arról, hogy valóban "beszélgetnek". Ismerve a kómás betegek belső élményeit, végül megkérdezte a kisfiút: "azért vagy kómában, hogy közelebb kerülj Istenhez?" Amikor a kisfiú álla válaszként bevörösödött, s Dr. Mindell "lefordította ezt szüleinek, mire az apa hevesen tiltakozni kezdett, hogy az ő fiából nem lesz pap. A kisfiú később szerencsésen felépült, s felnőve teológiát kezdett tanulni.
A kóma nem állapot, hanem folyamat, mondja Dr. Amy Mindell. Könyvének címe: "A kóma, mint gyógyító utazás". A beteggel folytatott rendszeres "beszélgetés" célja alapvetően a támasz és szeretet nyújtása, de megannyi tapasztalat bizonyítja, hogy a kómából általában azok ébrednek fel, akiket rendszeresen sok fizikai és emocionális inger ér. Dr. Dimancescu 1%-nál is kevesebbre becsüli a kómából való visszatérés esélyét azoknál a betegeknél, akik, bár korrekt orvosi ellátást kapnak, nem részesülnek a kezdetektől a minden érzékszervi modalitásra kiterjedő ingerterápiában és tornában. Akik viszont komplex kómakezelésben részesülnek, azok 92%-a felébred a kómából, s több mint 35%-uk felgyógyul.
A csoda receptje tehát kitartóan ingerekkel segíteni az agyat, hogy regenerálódjon. Ehhez nagyon fontos minden apró változást bátorítani, megerősíteni. A megdicsért apró ujjremegésből hamarosan mozgás válhat, az apró nyögések idővel szavakká formálódhatnak. A csupán orvosi kezelést nyújtó intézményekben bekövetkezett "csodás" ébredések valójában szinte kivétel nélkül a hozzátartozók kitartó jelenlétének, simogatásainak, beszédének köszönhető. A legerősebb inger természetesen a szeretet, az az érzés, hogy a beteget visszavárják. Micsoda örült ötlet egy állandósult vegetatív állapotban leledző lányt koncertre vinni, csak mert kedvenc énekese a városban turnézik? Christiane Kittel hét évi kómából akkor ébredt fel, amikor szülei tolókocsiban elvitték Bryan Adams koncertjére. A lány hét év után hirtelen öntudatra ébredt, felnyitotta szemét, követte a koncertet, s anyját szólította.

Az agy különös képességei

Az agy nem egy szivacs, amit ha legyártottak, onnantól már csak használódik és romlik, hanem egy önmagát átszervezni, gyógyítani képes szervezet. Számos vizsgálat jelzi, hogy az agy hihetetlen képességekkel rendelkezik önmaga újrastrukturálására. Sorba dőlnek meg a feltevések az agy "előre huzalozottságával" kapcsolatban. Míg a számítógép valóban tönkremegy, ha megsérül egy alkatrésze, az agy képes arra, hogy az elpusztult neuronok feladatát más agysejteknek adja át. Még nem tudjuk pontosan mi történik a kómából való ébredés során, de az agy önkorrekciós képességeire számos bizonyítékunk van. Amikor pl. valakinek a balféltekei beszédközpontja megsérül, a jobbfélteke szinte napokon belül kezdi átvenni a beszédfunkciókat - ha megfelelő rehabilitációs programban részesül a beteg.
Az agy önszervező képességére jó példa az a vizsgálat is, melyben kimutatták, hogy vakoknál a látókéreg átveszi a tapintással szerzett információ feldolgozásának feladatát, vagyis az agy teljesen "áthuzalozza" magát, hogy a hatalmas, kihasználatlan látókéreg ne heverjen parlagon.

Az élet új jelentése

Az orvosi technika fejlődése létrehozta az Élet és Halál közti Senkiföldjét. Az orvoslás megmenti a kómába zuhantakat az azonnali haláltól, majd ugyanez az orvoslás praktikus megfontolásoktól hajtva elveszi (visszaveszi?) tőlük később az Életet.
Úgy tűnik, megszűnt az Élet feltétlen szentsége, s helyét átvette az "Élni érdemes Élet" fogalma, írja Peter Singer morálfilozófus. Ma Angliában két független orvos egybehangzó véleménye alapján abba lehet hagyni az állandósult vegetatív állapotú betegek életfenntartó táplálását és kezelését. Az Angol Orvosi Társaság javasolta, hogy ezt az elvet terjesszék ki az elbutult vagy súlyos agyvérzéses betegekre is.
Az Élet új technokrata szemlélete körvonalazódik, melyben az egyén felett álló hatalom dönt a tudomány álarca mögött arról, gazdaságos-e még minket életben tartani, megéri-e még a felépülésben reménykedni, hasznos-e minket intenzív kezelésekkel a kómából visszahozni. Rossz irányba halad az az orvoslás, amely elveszi az egyén saját élete feletti önrendelkezési jogát.

Tények Tévhitek