Kennnedy is csodálta Hitlert

John Fitzgerald Kennedy 1963-as berlini beszéde nem az első alkalom volt, amikor az amerikai politikus feltűnő empátiával viseltetett a németek sorsa iránt. A második világháború kitörése előtti években az ifjú Kennedy többször is átutazott Németországon, és elismerését fejezte ki a németek teljesítményével kapcsolatban. Mi több, azt sem rejtette véka alá, hogy sok tekintetben felnéz Hitlerre is.

John F. Kennedy 1937 és 1945 között keletkezett naplóbejegyzéseit és leveleit nemrég kötetben gyűjtötték össze és publikálták Németországban (Oliver Lubrich, John F. Kennedy, Unter Deutschen - Reisetagbücher und Briefe 1937-1945, Aufbau Verlag, 2013 - AD. megj.), és ezekből egyértelműen kiderül, hogy olasz és német úti élményei korántsem távolították el a fasizmustól és a nácizmustól a húszas éveinek elején járó fiatalembert. „Fasizmus? – tette fel a kérdést az egyik bejegyzésében. – Megfelel Németország számára.” Később még hozzátette: „Mi olyan gonosz a fasizmusban, ha a kommunizmushoz mérjük?”

Amikor húszévesen a Rajna völgyében utazgatott 1937 augusztusában, alig két évvel a második világháború kitörése, Lengyelország lerohanása előtt, útinaplójában kifejtette: „A németek tényleg túlságosan jók – ezért is van, hogy minden nép szervezkedik ellenük, hogy megvédjék magukat.” Egy későbbi megjegyzése pedig azt sejteti, hogy a leendő demokrata elnököt nem hagyta érintetlenül a fajelmélet sem, ugyanis az épített környezetet látva ámulatában amellett foglalt állást, hogy „az északi fajok egyértelműen felsőbbrendűnek tűnnek a latinoknál”.

Elismeréssel szemlélte az autóutakat is, amelyek szerinte a legjobbak az egész világon. Meglátogatta Hitler híres berchtesgadeni nyaralóját, és a Sasfészekhez vezető utak, alagutak, szerpentinek anyagi és emberi erőforrásokat nem kímélő kialakítása valóban lenyűgözhette. Ennek kapcsán szintén nem fogta vissza magát: azt vizionálta, hogy Hitler a jelenleg őt körülvevő gyűlöletből a valaha élt legjelentékenyebb személyiségek közé emelkedhet mindazok számára, akik tanúi lehettek, mi mindent mozgattak meg az érdekében.

Természetesen nem tudhatjuk, hogy a húszesztendős Kennedy csodálata Hitler és művei iránt mennyire fakadt tudatos meggyőződésből, és milyen mértékben tulajdonítható a grandiózus tervek és tettek iránti óhatatlan, csodával vegyes döbbenetnek. Mindazonáltal felismerte, hogy a náci vezér a közvélemény manipulálásával érte el addigi sikereit; ezt tükrözi az a kitétel is, hogy „Hitler ugyanolyan népszerűnek tűnik Németországban, mint Mussolini, habár a legerősebb fegyvere minden bizonnyal a propaganda”. Bár a Németországban tapasztaltak időnként borzongásra és óvatosságra is intik, már a második világháború tapasztalatával és szörnyűségeivel a háta mögött is úgy sétál végig a lerombolt Berlinen, hogy közben Hitler nagyságáról elmélkedik: „A hazájával kapcsolatban érzett határtalan ambíciója fenyegetést jelentett a világ békéjére nézve, mégis volt benne valami misztikus erő. Olyasvalaki volt, akiről legendák születnek.” (Egészen pontosan ezt írta: "A hazájával kapcsolatos határtalan ambíciója fenyegetést jelentett a világra nézve, de volt valami titokzatos az életmódjában és halálának módjában. Olyan fából faragták, mint a legendás hősöket, amely legenda túl fogja élni és újra meg fog testesülni." Micsoda különbség!!! - AD megj.)

A fentiek ellenére az ifjú Kennedy egy pillanatig sem habozott, amikor a tengelyhatalmak ellen kellett harcolnia a világháborúban. Frissen szerzett harvardi diplomájával a zsebében csak némi protekcióval tudta magára ölteni az egyenruhát egy régebbi hátsérülése miatt, a haditengerészeti szolgálattól elsőre eltanácsolták. 1941-ben azonban már aktív állományba vették, századosként, torpedónaszádon szolgált a Csendes-óceáni hadszíntéren. 1943. augusztus 2-án egy japán torpedórombolóval folytatott harcban súlyosan megsérült, miközben a hajó személyzetét mentette, ám túlélte a kalandot, és a Bíbor Szív mellett önfeláldozó bátorságáért is kitüntették. 1944. június 12-én a haditengerészet legmagasabb elismerését adományozták neki, ám 1945 márciusában sérülései miatt visszavonult az aktív szolgálattól, és leszerelt.

Később újságíróként, illetve kongresszusi képviselőként lett közismert, majd 1960-ban minimális különbséggel, de legyőzte Richard Nixont az elnökválasztásokon. Rövid, kevesebb mint három évig tartó hivatali idejének az azóta is összeesküvés-elméletekkel övezett dallasi merénylet vetett véget 1963. november 22-én.

A fiatal Kennedy megértő viselkedését a náci Németországgal szemben sokan az ellentmondásos családi háttérrel hozzák összefüggésbe. John apja, Joseph P. Kennedy, aki 1938 és 1940 között az Egyesült Államok Londonba akkreditált nagyköveteként tevékenykedett, még a második világháború kitörésekor is ellenezte a hadba lépést a náci Németország ellen (korábban Neville Chamberlain balul sikerült megbékélési politikájának támogatója volt), háborúellenes nézeteit hangoztatta és a Külügyminisztérium megkerülésével próbált személyes találkozót összehozni Adolf Hitlerrel.

Egyesek szerint álláspontjának fő oka az volt, hogy üzletemberként és befektetőként érdekeltségeit, az amerikai kapitalizmus túlélését féltette egy esetleges fegyveres konfliktustól, mások szerint viszont inkább a fiait óvta a katonai szolgálattól (legidősebb fia, Joe Kennedy 1944-ben halt meg egy titkos katonai kísérletben). Egy alkalommal azt is kijelentette, hogy a demokráciának Angliában már befellegzett, és elképzelhető, hogy az Egyesült Államokra is ez a sors vár. Amerikai nagykövetként mindenesetre igyekezett megakadályozni, hogy hazája katonai és gazdasági segítséget nyújtson a már hadban álló Egyesült Királyságnak, és épp a demokrácia iránti kételyeit megfogalmazó, defetista és a Roosevelt-kormányzat külpolitikájával nehezen összeegyeztethető, fentebb idézett kijelentése miatt kényszerült idő előtt távozni a hivatalából 1940 késő őszén.

(Index.hu korrigálva)