Tájjellegű építészet

A magyar vidék népi építészete a xx. század derekáig képes volt megtartani hagyományát, népi jellegét, motívumkincseit, amelyeket a kora középkorig, illetve az államalapításig lehet nyomon követni. A régi parasztházak formája, elrendezése ezer év alatt alig változott. László Gyula régész szerint "a honfoglalás kori falu képe leginkább század eleji magyar faluhoz hasonlított". 

Tehát évszázadokon keresztül, a lakóházak és a gazdasági épületek viszonylag egyöntetű építési és térrendezési elvek szerint készültek. A régi korok emberének még nem voltak meg azok az "igényei", mint a mai modern embertípusnak. Még nem hitették el vele, hogy szüksége van felesleges dolgokra az élete során, s a józan parasztész által ember tudott maradni, és nem fogyasztó. Az épületeit a funkcionalitás jellemezte, ugyanakkor szép érzékéből adódóan díszítette is azokat. A magyar hagyomány a lakóházat "élőnek" tekinti. Az ablakok a ház szemei, az ajtaja a ház szája. Nyelvünkben is megőrződött ez a gondolkodás, ugyanis mind a mai napig így hívjuk a ház alkotórészeit: szemöldökfa, lábazat, ablakszem, ideg (mestergerenda), vakablak. 

Minden nagyobb tájegységnek megvan a maga népi művészete, így a ház építésében és díszítésében is fellelhetőek különbségek. Egy valami közös azonban, az embert és a házát mindig a táj határozza meg, amiben él. 

Tájanként változik az építőanyag, ez lehet fa, föld, kő, nád. égetett agyag, de mindig természetes anyagot használ fel. A polgárosodással egy időben elkezdődik egy kisebb fokú városiasodás, de ez még nem befolyásolja a hagyományokhoz való ragaszkodást.

Tulajdonképpen az ötvenes években kezdődik meg a vidéki, falusi létforma tervszerű felszámolása, megindul az urbanizáció, a tájból kiszakított embert beterelik a városba, a beton és az aszfalt közé. Megjelennek a tájidegen építészeti stílusok. Gondoljunk csak a vidéket elárasztó négyzet alaprajzú "kockaházakra", vagy a síktetős betonépületekre. Ezeket a nép már nem is tudta díszíteni sem, mert nem illett bele a hagyományába, kultúrájába. 

A kommunizmus évtizedei alatt az építészet teljesen átalakult, mind stílusában, mind anyag felhasználásában. Megjelent a falazásnál a beton, a tégla, a műanyag, és háttérbe szorította az addigi természetes anyagokat. A városok nagyon gyorsan átalakultak egy "szocreál", élhetetlen betondzsungellé. Elindult a városrészeket elfoglaló többemeletes panelrengetegek építése, s akik eddig a jó levegőjű vidéki táj végtelenjében éltek, hamar bent találták magukat egy harmadik emeleti másfél szobás jugoszláv típusú "társasházban". Persze ez a folyamat a vidéki munkalehetőség hiányával és az ország nagyfokú iparosításával valósult meg. 

Ha körbe tekintünk saját környezetünkben, akkor láthatjuk, hogy a folyamat napjainkban is zajlik, sajnos vidéken is, csak most nem panelek épülnek százával, hanem tájidegen "amerikai" típusú lapos tetős családi házak, lehetőleg valami hivalkodó színben mint a lila, kék, zöld, bordó. Ez egész egyszerűen esztétikai környezet szennyezés! Ettől csak az a borzasztóbb, hogy a fogyasztóvá süllyedt ember még jól is érzi magát benne. 

Pedig mennyivel szebb lenne a vidék, ha a táj jellegének, hagyományának, népművészetének megfelelő lakóházak épülnének szerte az országban. Sokkal élhetőbb lenne a táj a következő generációk számára, s talán a jövő embere is tudná, hogy Magyarországon jár. 

(Kitartás.net)