Persze azonnal körülnézek, hová nem nézhet a gyerek. Nem találok semmi különöset. Aztán meglátom. Fiatal férfi, tolószékben. Mindkét lába csonkolt. Ügyesen manőverezve kerülgeti a járda egyenetlenségeit, kukákat, villanyoszlopokat. Maga elé néz, a földet figyeli. A járókelők tekintete elsiklik felette, meg sem látják talán.
Őt nézhette a kislány, ameddig az édesanyja rá nem szólt. A férfinak fel sem tűnik a dolog. Hozzászokhatott. Láthatatlan. Felnőtt, izmos, jóképű férfi. Mégis, egy gyerek szemével nézi a világot, hiszen ha felnőtt arcába tekintene, ha bármit meg akar nézni a környezetében, hátra kellene hajtania a fejét. Mint egy gyereknek.
Különös, eddig ez eszembe sem jutott. Nem néztem oda. Mit nem látok, látunk még?
Nem nézünk oda, ha sérült embert látunk.
Nem nézünk oda, amikor papírdobozból eszkábált vackán alvó hajléktalan fekszik az utcán.
Elfordítjuk a fejünket a koldustól.
Nem látjuk meg, ha nehezen mozgó, idős ember igyekszik utolérni a buszt.
Átlépjük a járdán fekvőt, meg sem bizonyosodva arról, szívroham, vagy az ital lökte elénk.
Nem nézünk oda, ha néhány növendék bűnöző üt egy gyereket.
A padon ülő, tompa tekintetű asszonyt sem látjuk, aki egy ócska szatyorral az ölében talán éppen felad mindent.
Nem halljuk meg a kifosztott kiáltását.
Nem nézünk oda, ha véres, összevert ember hever a parkban.
Jobb nem látni semmit.
Persze van, amikor felnézünk. Ha elég erős az inger. Ha ezrek állnak sorba egy tányér levesért. Ha valaki végső elkeseredettségében kiugrik az emeletről. Azt meglátjuk. Még le is fotózzuk, felposztoljuk a Facebookra.
Meglátjuk az interneten a szívszorító képeket. Koszos, hatalmas szemű gyerekek a semmi szélén. Kenyeret majszoló kislány. Reménytelen tekintetű fiatal anya. Ezen nagyon meg tudunk hatódni, fel tudunk háborodni. Akkor is, ha az a fotó történetesen Romániában, vagy Bangladesben készült. Elég azt gondolni, nálunk örökítette meg valaki a nyomort. Akkor tudunk hördülni, megosztani, kommentelni. Ha a szomszédunk kerül bajba, az nem annyira érdekes.
Magunk tesszük élhetetlenné a napjainkat.
Nem nézünk oda, ha Horthy szobrokat avatnak.
Nem nézünk oda, ha egész falvakat fosztanak meg a megélhetéstől, elrabolván a környező termőföldet.
Nem nézünk oda, ha családokat lakoltatnak ki, mert nem tudták fizetni a törlesztőt, a rezsit.
Nem nézünk oda, ha meghamisítják a történelmünket, a múltunkat.
Nem nézünk oda, ha a nyomor szélére gőgös stadionokat épít az eszelős önkény.
Nem nézünk oda, ha kétségbeesett orvosok üvöltenek a betegeikért.
Nem nézünk oda, ha sok embernek nincs már hová hátrálni.
Nem nézünk oda, ha a szerencsétleneket földönfutóvá teszi a hatalom.
Nem nézünk oda, ha a nincsteleneket elüldözi az önző város.
Nem nézünk oda, ha a pökhendi senkik a segítséget is megtagadják az éhezőktől, kitiltva az ételosztó szervezeteket. Takarodjanak valahová, el a vezetés szeme elől. Ahol nem kell szembesülniük a nincstelenséggel, az éhezéssel, a bűzzel, a reménytelenséggel.
Nem nézünk oda, ha kifosztanak, megnyomorítanak mindenkit körülöttünk. Nem nézünk oda, mert abban bízunk, úgy mi majd megússzuk.
Pedig nem fogjuk megúszni. Ami körülöttünk történik, akkor is ott van, ha nem akarjuk látni.
Tenni ellene senki nem fog helyettünk. Mert a mi dolgunk. Nézzünk szét és ha nem tetszik a látvány, változtassunk rajta. Ostoba nép az, akit néhány száz hatalmaskodó senkiházi képes meghunyászkodásra bírni. Nem tetszik, ami körülvesz minket? Hát változtassuk meg! A következő hatalmaskodók sem lesznek jobbak? Kényszerítsük ki, hogy jobbak legyenek!
Nem nézünk oda, hanem inkább félreforditjuk tekintetünket, vagy lehajtjuk fejünket. Hogy ne lássuk mások tönkremenetelét. Mert velünk ilyesmi úgysem…
Aztán egyszercsak már ránk sem néznek! Mert bekövetkezett, hogy mi is…!
Lehajtott fejjel élünk-amennyiben életnek nevezhető ez a katyvasz-amibe belemásztunk.
Hogyan is élhet egy egész ország lehajtott fejjel?
ÉBREDJ MÁR FEL VÉGRE MAGYAR! EMELD FEL A FEJED! LÁSS!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése