Körülbelül
négy-öt hónappal ezelőtt rábukkantam Szabó Dezső vezércikkeire, amiket a
Virradat című lap közölt le a húszas évek legelején. Rendkívül érdekes
gondolatokat fogalmazott meg az amúgy egykoron méltán elismert,
rendkívül nagyszerű író. Nekem a legfurcsább az, hogy jó kilencven évvel
később is aktuálisak azok a cikkek, ha nem még aktuálisabbak… Számos
ponton kifejtette véleményét, és nem volt rest megfogalmazni azt, hogy
rengeteg problémáért a zsidók a felelősek hazánkban.
Erre,
természetesen, mindenki felhördülhet, hogy, kérem, ez antiszemitizmus,
merő dőreség, ilyet nem lehet leírni nyilvánosan, erről hallgatni kell,
és így tovább… Kérdem én: miért kell hallgatni? Miért nem lehet erről a
kérdésről értekezni?
Szabó Dezsőt nem tanítják az iskolákban, a művei nem kötelező
olvasmányok, még az ajánlott olvasmányok listáján sem szerepel…
Gondolom, nem kell bővebben kifejtenem, miért van ez így.
Érdekes, hogy Szabó Dezső, az első világháború után, valamint a
tanácsköztársaság agyrohasztó, lélekölő ámokfutása után kezdett bele
azokba a vezércikkekbe, amelyek aztán utat mutathattak volna a
magyarságnak a húszas évek elején lappangó bizonytalanságban, és ezekre a
cikkekre lehetett volna építeni a lassacskán kibontakozó konszolidáció
pilléreit. Miközben a zsidóság megrabolta az országot, kivette a védő
pajzsot a háború után még fennálló magyar honvédség kezéből, hogy a
románok, valamint a csehek, a szlovákok megverhessenek minket minden
ponton, aztán erre még ráhúzták a tanácsköztársaság kommunista vörös
lepedőjét, Szamuely Tibor irtotta a magyarokat; bizonyára, ez mind járt
nekünk, hiszen a magyarok nem tudtak összekapaszkodni ebben a kaszáló
viharban. Szabó Dezső átlátott a szitán, felemelte a szavát a zsidóság
nyomorító erői ellen, kikezdte cikkeivel a zsidó sajtó orgánumait
(megjegyezném: helyesen!), és végre valós szövegeket közölt az
agyonmagasztalt zsidó írókról. El tudom képzelni, mi lehetett a jussa
Szabónak… Valószínűleg számos ponton megtámadták, egyes újságok lejárató
kampányokat indítottak az egyébként remek tollal rendelkező író ellen.
Ilyen a világ, lehetne mondani… És éppen itt van a valódi probléma!
Szabó Dezső 1921-ben, egy vezércikkében felemelte szavát a magyar írók
mellett, hogy ugyan hogyan lehetséges az, hogy egy eszmeiségében vérbő
magyarságot sugalló hírlap zsidó írót alkalmazzon, magyar nevet
ragasztva rá, miközben a valóban magyar író éhezik, mert nem jut
publikálási lehetőséghez… Ma is fennáll ez a helyzet! 2014-ben ugyanígy
fest a helyzet, rengeteg olyan újságíró dönti a széles rétegek fejébe a
baromságot, a hazugságot, hogy az már vérlázító. Ami valamikor jónak
számított, az mára rossz lett, és fordítva. A szenny teljesen
természetesen buzog fel a csatornákból, de ennél van sokkal szomorúbb
dolog, mégpedig az, hogy ezt ma próbálják illatosítani, és kölniként
eladni… Nem telt el száz esztendő, és a magyar sajtó megtépázott
nimbusza ugyanúgy fennáll. Nekem az a gyanúm, hogy soha nem is változott
jó irányba! Szabó rávilágít egy rendkívül fontos dologra: tudniillik,
nem elég csak a zsidó sajtót visszaszorítani, a magyar sajtó teljes
reformra szorul, és a kettő együtt működik csak!
„Természetes, hogy a zsidó sajtót kiszorítani kutya-kötelességünk. De
rossz néven venni azt, de dühöngeni azért, hogy a zsidó sajtó olyan,
amilyen: a legenyhébb kifejezéssel is végtelen naivság. Ismételnem kell,
hogy amíg nem jutunk el arra a természetrajzi megismerésre, hogy minden
faj minden egészséges erejével önmagáért küzd az életküzdelemben,
botorságainkkal csak árthatunk a magyarság érdekeinek. A zsidó sajtó
úgy, ahogy van, különböző arcával, vörös, fehér, nemzeti színű vagy
színtelen frázisaival, nagyszerű szerve e céltudatos faj hódításának, s
én nem tudok jobbat kívánni, mint hogy nekünk küzdelmében olyan
céltudatos, céltudatosságában olyan egységes sajtónk legyen, mint
amilyen a zsidóságnak a maga sajtója. Én is fölszisszenek ám, ha látom a
zsidó sajtóban az ügyesen elálarcozott tőröket és ágyúkat, melyek
életünk legfontosabb erőpontjai ellen irányoztatnak. De sokkal nagyobb
fölháborodásom, ha a saját sajtónkban látom a legveszedelmesebb
ostobaságot, céltudatlanságot és áruló rosszakaratot. Mert egyet nem
lehet eléggé zengőn magyar és keresztény íróink lelkiismeretébe
kiáltani. Mikor a zsidó újságíró azokat a sorokat írja, melyekre
fölháborodásunk kitör, akkor ő saját fajának nagyszerű katonája. De
amikor a keresztény újságíró követ el a magyar lapban ostobaságot, mikor
irigység, gonoszság vagy rövidlátás teszi végzetessé sorait, akkor
saját faját árulja el, saját vérével szemben hitvány.”
Ezek a sorok önmagukért beszélnek, Szabó rendkívül jó szemmel
észrevette a valódi veszélyeket, ugyanakkor felismerte a megoldást is. A
magyarság megtisztulásában, megújulásában látta a felemelkedés
lehetőségét, és ezt érthetjük minden téren: a sajtótól a színházakig, a
tudományoktól a művészetekig. De vajon hogyan lehetséges megújulni egy
Nemzetnek, amikor minden oldalról ördögök szorongatják, súgják az
erkölcstelen gondolatokat, külön vezetékrendszeren szállítják a
szennyvizet, amelyet ivóvízként árulnak? A tévé arcátlanul leközli a
hazugságokat, a napi- és hetilapokról ne is beszéljünk. Egyetemen
képeznek újságírókat, riportereket, műsorvezetőket, hogy a végén csak a
kiváltságosok kerüljenek a magaslatokba, különböző kapcsolatrendszereken
keresztül. El tudom képzelni, hogy egy tisztességes, valóban nemzeti
érzelmű fiatalember bekerül az egyetemre, hogy újságírást tanuljon.
Szépen veszi az akadályokat, levizsgázik, de közben a fejébe töltötték a
hazugság művészetét, a ferdítések mesteri fogásait, és egy külön faj
által kiképzett hazafit kapunk, akinek rövidesen semmit nem fogunk
elhinni, már ha rájövünk a szélhámos sorok mögött megbújó igazságokra.
Szabó Dezsőnek nagyszerű gondolata támadt, hangsúlyozom, 1921-ben, hogy
állíttassék fel egy ellenőrző bizottság a Nemzet valóban művelt
rétegeiből, akik hűek hazájukhoz, valamint a Magyar Nemzethez, és azok
dönthessenek arról, hogy melyik író, újságíró, közíró, bármiféle művész
publikálhasson, avagy hallgattassék el. Ezeknek az embereknek a
tudományok, művészetek, oktatás és szociális kérdések nagy ismerőinek
kellene lenniük, ismerniük kell a kisemberek világát ugyanúgy, mint a
hatalmasságok gondolatvilágát. Az erkölcs rendkívül fontos ebben a
kérdésben!
A jelen korban mi a divat? Szabadság helyett vérbő szabatosság van,
mindent lehet, a jó ízlés határait messze átlépve, minden fel van töltve
szexualitással, ömlik a különböző orgánumokból az erkölcstelen
gondolatok halmaza; ma divat, ha alkoholista az ember, nem ismeri
önmagát, abszolút önpusztító életet él, ha megcsalja a feleségét,
nyilvános aktust folytat egy másik emberrel egy téren Budapesten, vagy
éppen az is divat lehet manapság, hogy gyermekeket gyilkolunk… Mindent
lehet, semmi sem korlátozott, csak éppen a nemzeti íróink vannak
elhallgattatva! A kérdés jogos: miért? A válasz rendkívül egyszerű: egy
nemzeti író nem írhat másról, csak a Valóságról! Ha valaki erkölcsös,
hátat kívánna fordítani ennek a nagy szabatosságnak, azonnal érkezik a
bélyeg: az illető kirekesztő, intoleráns, összeférhetetlen a
társadalommal…
Megjelentek Szabó idejében is, meg most is mindenféle cikkek, amelyek
fennen hirdetik az egyenlőséget, a mérhetetlen szabadságot, a
testvériséget, hogy a másság mennyire jó dolog, vonzó dolog, legyünk
toleránsak, hagyjunk mindenkit kibontakozni… Eddig szép és jó… Az már
kevésbé, hogy éppen olyan ember tollából származott egykoron, és a
jelenben is egy-egy ilyen cikk, aki a valóságban a legkirekesztőbb
gondolatokat veti papírra, aki a Valóságban ateista, gyalázza a
magyarság jelképeit, gyalázza az egész Nemzetet! A sorok között mindig
megbújik az arcátlanság, és olyan könnyedén felfeslik a mondvacsinált
vászon, mintha késpengével hasítanánk.
Szabó Dezső idejében is butították a magyarságot rendesen. Ez a kiváló
író le is írta cikkeiben, hogy milyen aljas módon képesek a sötétben
bujkáló gazemberek operálni az életben. Ha ezeket a mozgásokat leleplezi
valaki, mindjárt antiszemitává korcsosítják, holott ez a szó
ürességében meghalt már. Az ostoba zsidózás nem lehet kenyere senkinek,
ezt nem árt megjegyezni. Ugyanakkor fel kell ismerni a valós veszélyt.
Szabó erről is írt:
„A legnagyobb, legbűnösebb tévedés s fájdalom, nálunk leggyakoribb a
zsidóság olcsó gyalázása, lekicsinylése. Ha engem a fronton földerítő
szolgálatra küldenek, és én az ellenség roppant haderejéről azt a hetyke
tudósítást hozom, hogy szót sem érdemel, hogy egy pár emberrel szét
lehet verni az egészet: akkor én katasztrófa elé viszem saját véreim, s
haditörvényszék előtt méltán érdemlek golyót vagy kötelet. Gondolják meg
ezt jól a zsidóság anekdotás, nótás fitymálói. Jellemző, hogy igen sok
zsidó fölényes humorral segít a bátor kereszténynek ebben a
lekicsinylésben, mert tudja, hogy ez elrejti a veszélyt. Lekicsinyleni
azt a fajt, mely a maga húszszoros kisebbségében elfoglalta a magyar
élet minden stratégiai pontját, s mely egy történelmi katasztrófa ügyes
kihasználásával lába alá gázolt bennünket, hitünket leköpte, zászlónkat
letaposta, lekicsinyleni ezt a fajt nem önmagunk végtelen megvetését
jelenti? a zsidóság is, mint minden más faj, erőknek és gyengeségeknek,
kiválóságoknak és bűnöknek végére mehetetlen összetétele. De, mert egy
irtózatosan exkluzív vallás nevelésében, a kultúra és európai élet
minden fénymáza alatt megmaradt az s, barbár, ösztönös ázsiai
törzsembernek, erői és kiválóságai vérből jövőbbek, s inkább jelentik az
egész faj védelmét és hódítását, mint más fajoknál, gyengeségei és
bűnei szembeötlőbbek, s inkább rátámadnak az európai ember morális
ízlésére. Mert a lényege a különbségnek, s ezt nem lehet eléggé
ismételni, mert ők szüntelenül ellentétesen másképp tüntetik föl, az:
hogy mi, magyarok, németek, szlávok, olaszok etc. Az európai hit, morál
és kultúra közösségében a csupán törzsemberből emberré szélesedtünk, a
zsidó pedig a kiválasztás kannibál hitével, rettenetes faji hitében és
moráljában megmaradt az ötezer év előtti idegen szagtól ösztönösen
irtózó törzsember. A zsidóság a legkomolyabb, a legvégzetesebb ellenség,
a zsidókérdés a magyarság élet-halál kérdése, mely belekapcsolódik a
magyar élet, a magyar jövő minden mozzanatába. Viccet csinálni ebből a
kérdésből, lekicsinyelni ezt az ellenséget és ezt a veszélyt: csak
hülyék vagy megfizetett gonoszok tehetik. A sok tragikomikus tévedés
onnan ered, hogy mi asszimilálódós babonánkba butulva azt hittük, hogy
az idegennek hetedik paradicsomi kéj, s nagy előléptetés magyarrá
áthasonulni. Ez a hit, mely erős faji öntudatra, egészséges fajnál
tényleg hódító erőt jelentett volna, nálunk nemzeti öngyilkosságunk
egyik fő forrása lett. A magunk úgynevezett ideális oh, de aljas és gaz
ez a szó! horizontjából néztük a dolgot, s nem akartuk meglátni a
természetrajzilag is való valóságot, hogy az életerős és gyenge fajok
vad harca, s hogy minden fajnak magának kell megszerveznie védelmét és
jövőjét, s nem szabad azt idegenre bíznia. Így például érzékeny,
humanisztika-liberális politikai primadonnáink sokszor énekelték: Nem
szabad általánosítani, hiszen van becsületes zsidó is, az ártatlan ne
szenvedjen a bűnösért! Hát természetes, hogy van. Én magam is ismertem
nem egy nagy kultúrájú, gondosan kiépített belső életű, tiszta morálú
zsidót. De egyet ne tessék elfelejteni. Ez a zsidó, éppen mert ilyen, s
annál inkább, mert ilyen, a fajok harcában a saját fajával szolidáris,
még akkor is, ha tiszteli a másik fajt.”
Óva intenék mindenkit a dőrén kikottyantott szavaktól, mert az
„antiszemitizmus” híg pocsolyájába ér akkor a fejünk. Mindenfelől
szorongatva vagyunk, mi, magyarok, ez nem is kérdés. Mintha ezernyi
karral, ezernyi szájjal leselkedne ránk egy óriási fenevad. Fel kell
ismerni, hogy bizonyos értelemben a magyarság mérhetetlen dölyffel
elhárította magától egykoron a zsidóveszélyt, ma meg már majdhogynem
késő. Szabó idejében, rendkívül erős kézzel még le lehetett volna törni
az ördögszarvakat, ma ehhez a mutatványhoz százszorta erősebb kéz
szükségeltetik!
Szabó Dezső számos ponton felfeszítette a zsidóság rothadó bőrhuzatát,
ezért elhallgatottá vált a szocializmusban (micsoda szépen csengő szó!),
és a mostani liberális demokráciában is hallgatnak róla. Márpedig a
gyermekeket meg kellene ismertetni az Elsodort falu című regénnyel, vagy
akár a Feltámadás Makucskán című novellával, csak hogy a legismertebb
két művét említsem! Azt már meg sem említem, hogy tanítani kéne a
főiskolákon, egyetemeken a vezércikkeit, mint a valóság rendkívül éles
közlését!
Ildomos volna az oktatást csinálóknak elgondolkodni, valahol mélyen, mi
számít valódinak, és mi számít károsnak! Ez, ugye, addig nem fog
bekövetkezni, amíg az idegen faj különböző tagjai ülnek a vezetői
székekben, addig Szabó Dezső tabu marad, bár mostanában láttam egy-egy
regényét a könyvesboltok polcain. Ha Karinthy Frigyes tananyag, Szabó
Dezsőnek százszor inkább annak kell lennie – ez az én véleményem!
Ez az ember annyira féltette Nemzetét, oly forrón szerette a
magyarokat, az önmagában lobogó magyar identitást, hogy nem átallotta
megírni a Nemzet hiányosságait sem! Éppen ezért hiteles a szememben! A
magyar föld, azon belül pedig a magyar parasztság lehet a jövő
Magyarországának biztos alapja, ez nem is kérdés. Vissza kell térni a
magyar földhöz, ez már önmagában is vérlázító lehet a mai vezetőség
szemében, amikor az sem fontos, hogy megvédjük a földet… Márpedig a
magyar föld a Szent Koronáé, eladni nem lehet! Bőven vannak okok, amik
miatt nem lehet Szabó Dezsőt tanítani az iskolákban. A Valóságot
egyszerűen nem lehet ma közölni, ez ma nem számít hírértéknek, valódi
értéknek… Hová visz minket ez a liberális mozdonyvezetővel irányított
vonat?
„Minden magyar felelős minden magyarért!”
http://mkh.valosag.net/index.php/temakoeroek/mveszetek/sz-kovacs-peter/2987-miert-nem-tanitjak-szabo-dezst-az-iskolakban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése