Nyugodtan
mondhatom, sokmilliomod-magammal teljes mértékben azonosulunk
szavaival. Mondanivalómat nem is neki címzem, hiszen széleskörű konkrét
tájékozottsággal rendelkezik, s tisztában van mindazzal is, ami itt
következik. Nem tisztem értelmezni és magyarázni a kijelentéseit sem –
bár ez már szinte sporttá vált, főleg az ellenzék körében – mégis úgy
vélem, nem véletlenül fogalmazott így. Bizonyosan látja, számos jel utal
rá, hogy az Európai Unió szemében kimondatlanul, de gyakorlatilag
másodrendűek (ha nem harmadrendűek, s netán még vad ázsiaiak is)
vagyunk. Ennek egyetlen oka van, éspedig, hogy Magyarországon is
másodrendűek vagyunk!
A
kormány semlegesítette a hazai, jórészt nemzetidegen ellenzék, valamint
a külföldi politikai ellenfelek folyamatos és elvadult támadásait, a
multinacionális tőke uralmának keretei között is tanúsított bizonyos
szociális érzékenységet, ennél fogva népszerűbbé vált. A kormány
tagadhatatlan erőfeszítései és eredményei ellenére, valami, de inkább
valakik miatt, nemzetünk mégis sorvad, országunk vesztegel, népünk
rosszabbul él, mint a múlt rendszerben, egészségi állapota és műveltségi
szintje, de még a létbiztonsága is olyan ijesztően süllyed, hogy
e-mögött nem is nehezen feltérképezhető háttérhatalmi tudatosságot kell
látnunk. S amíg csak e helyzet fennmarad, másodrendűek maradunk az
EU-ban, a világban, sőt – ha nem leszünk észnél – törvényszerűen még
lejjebb csúszunk.
A saját hazánkban is!
Vitathatatlan
tehát, hogy a fentiek orvoslása képezi az országunk, népünk, nemzetünk
előtt álló mindenekelőtt megoldandó történelmi feladatot! Mellette
eltörpül az egyébként kulcsfontosságú rezsi-csata is. Folytatnunk kell
és meg kell nyernünk a rezsi-csatát, az idegen érdekeket és
szellemiséget követő bankok elleni harcot. S ha a kormány és a nép
továbbra is összefog, meg is nyerjük. Ám közös tragédiánk, hogy úgy ez a
megelőlegezett győzelem, mint minden más siker majdhogynem hiábavaló
lesz, ha mások fölözik le őket, s a magyarok továbbra is másodrendű
állampolgárok maradnak a saját országukban. Legyen ennek tudatában
mindenki, aki felelősséget érez a magyar nemzetért, különösen azok, akik
jelenleg viselik is e felelősséget, lévén, hogy szavazatinkkal
végrehajtó posztokra állítottuk őket.
E
súlyos helyzetet egyre többen látjuk, tenni is akarunk ellene, képesek
is lennénk rá, ám mégis alig tehetünk valamit. Még a véleményünket sem
mondhatjuk el szabadon, mert a háttérhatalmi új uralkodó osztállyá
szerveződött méltatlan állampolgáraink, és a befolyásuk alá kerülő
kormányszervek azonnal fenyegetően lépnek fel: rasszistának,
antiszemitának, nacionalistának, szélsőségesnek nyilvánítanak bennünket,
de még e nemzetidegen új osztály által kierőszakolt törvénytelen
törvény is lecsap ránk. Ugyanakkor méltatlan állampolgáraink, nevezzük
is meg, kikről van szó: a rasszista zsidó és cigány vezetők, s az őket
ajnározó neoliberális politikusok, teljes szabadsággal terjesztik
magyarellenes rágalmaikat itthon és a világban, s nemcsak hagyják,
ösztönzik is, hogy a társadalomellenes elemek garázdálkodjanak,
megfélemlítsék a rendet, nyugalmat kívánó, a munkájukat tisztességgel
végezni és a gyümölcsét élvezni akaró magyar állampolgárokat.
A
mindehhez társuló és megkérdőjelezendő kormányzati segédlet miatt a
közéletünket eluraló, az állampolgári kötelezettséget semmibe vevő, a
végletekig erőltetett antiszemitázás és holokausztozás közben az
illetékes vezetők és hatóságok figyelme már nem terjed ki a
legveszélyesebb jelenségre. Egyes kisebbségi-mássági állampolgáraink és
szervezeteik, a neoliberális pártok hazai képviselőivel karöltve, a
demokráciával visszaélve, általános (divatos szóval élve: egészpályás)
támadást folytatnak a magyarság ellen, ideértve az őket folyamatosan
előnyben részesítő kormányt is. Külföldet is mozgósítják, haza- és
nemzetáruló politikát folytatnak Brüsszeltől Tel-Avivon és Washingtonon
át Bécsig. Nem tartják tiszteletben népünk hagyományait, nem
szolidárisak vele, lekicsinylik, lenézik, támadják, elárulják, miközben
folyamatosan olyan előnyöket élveznek, amelyekre a magyarság többsége
csak áhítozhat. A rasszista vezetők és kijáróik az állampolgári
magatartásukkal egyáltalán nem szolgálnak rá az egyre szélesedő
kivételezésekre, előjogokra. Ám mégis éppen ők követelnek még többet és
többet, s tehetik, mert akiket lánglelkű költőnk „belső bitangoknak”
nevezett, segédkeznek nekik a saját nemzetükkel szemben. Nemrég az Élet
és Irodalom január 31-i számát böngésztem. „És”-nek csúfolják, mivel sem
élet, sem irodalom nincs benne, de mostanra az „És” is eltűnt, s csak
holokauszt maradt benne. Hoz azonban egy megállapítást, amely – bár az
„És” nem azokra vonatkoztatja, akikre én – találóan minősíti a
helyzetet: „a közös állampolgárság okán nehogy már ki kelljen állni hétpróbás gazemberek mellett is”.
Határainkon
túlra tekintve, a jövőre vonatkozóan félelmetes, hogy a
szomszédjainknál nem látunk ennyi és ily nyíltan tevékenykedő
megélhetési hazaárulót. Ha a külföldről is támogatott „belső bitangok”
ereje növekszik – márpedig kormányszerveink nemtörődömsége miatt alig
tornyosulnak előttük akadályok – megkérdőjeleződik nemzetünk jövője.
Ezek nem puszta szavak, mert ugyanakkor szomszédaink nacionalista alapon
sokkal jobban összetartanak, és érezhetően távlati magyarellenes
célokat is követnek, és e két folyamat egymást erősíti. A
rendszerváltáskor öt szomszédunk volt, ma hét van, s mindegyikben
elnyomott magyar kisebbségek élnek. Németh Zsoltnak, a
Külügyminisztérium politikai államtitkárának a földrajzi tényeket
felülíró parlamenti kijelentése szerint azonban nem hét, hanem nyolc
szomszédunk van; Izrael a nyolcadik. Szerinte Izrael akkor is határos
velünk, ha nem határos! De álmélkodhatunk azon is, hogy a
Külügyminisztérium jelenlegi vezetői között minden jel szerint nincs
egyedül a véleményével. Közvéleményünk hosszú évek óta döbbenettel
tapasztalhatja, hogy a Külügyminisztérium messze nem követi kellő
szinten a magyar kisebbségek kifejezett elnyomását, fenyegetését,
bántalmazását. Nem meri kimondani, hogy kétoldali viszonyunk az ottani
magyarság helyzetének a függvénye, politikává emelni pedig egyáltalán
nem meri. Ugyanakkor érzelemmel és nagy átéléssel fogalmazott
közleményeiben ítéli el, ha a palesztinok kövekkel, parittyákkal mernek
védekezni Izrael bulldózerrel, tankokkal, rakétákkal elkövetett
sorozatos agresszióival szemben. Sokan élcelődnek mostanában a kettős
mérce alkalmazásán, ám a Külügyminisztérium Izraellel kapcsolatos
állásfoglalásait ezzel nem vádolhatják. Ott minden tévedés kizárva,
nincs semmiféle kettős mérce, csakis izraelpárti. Immár hosszú évek óta!
De meddig még?
A
világban, főként az EU-ban is terjednek a hasonló jelenségek, de nálunk
uralkodóvá váltak; sehol nem tapasztalható ennyi és ilyen mérvű
nemzetellenes cselekedett és hazaárulás.
Mint
mindennek, ennek is megvannak az okai. Messzire kellene visszanyúlni és
igen hosszadalmas lenne az okok kifejtése, de az érthetőség kedvéért az
alapvető vonatkozásán mégis érdemes vázlatosan átfutni.
Elterjedt
vélemény, hogy nincs egységes magyar nemzet, mert viharos történelmünk
során többször nagy számban települtek be idegenek, akik nem magyar
nemzetben gondolkodtak, s leszármazottjaiknak sincs magyarságtudatuk,
bár magyarul beszélnek. A békésen hasonuló és állampolgári
magatartásból, sőt magyarságtudatból jelesre vizsgázó kunok és a jászok
kivételt képeznek. De befogadtunk mindenki mást is, aki csak jött. Az
Árpád-házi királyok kihalása után félévezredig osztrák uralom alatt
éltűnk, sok sváb és szász betelepítésére került sor. Évszázadokon
keresztül folyt a tótok és az oláhok beszivárgása, ami nagymértékben a
magyar arisztokrácia hibája, mert olcsó munkaerőt keresett. Saját
kezdeményezésből folyamatosan áramlottak a cigányok és a zsidók is.
Találkozni olyan állításokkal, hogy az utóbbiak sok képviselője azért
viselkedik kifejezetten ellenségként, mert eleve nemzetidegen; neki ez a
nép nem sajátja, sőt éppen azért jött ide, mert az országát akarja.
Megkövetelhető-e mindezektől a magyarságtudat? – kérdezik, de úgy, hogy
eleve tagadó választ feltételeznek. Lehet, hogy nem szabad kötelező
igennel válaszolni e kérdésre, de kivétel nélkül minden magyarországi
lakostól meg lehet és meg is kell követelni a felelős
magyar-állampolgári magatartást.
Mindenellett
tagadhatatlan, hogy van egységes magyar nemzet, annak ellenére is, hogy
a bennünk veszélyes versenytársat látó nyugati nagyhatalmak Trianonban
szétszabdalták. Az eredeti lakhelyükön megmaradt, de Trianon miatt
magukat külföldön találó nemzettársaink a nemzetünk részét képezik, nem
mondhatunk le egymásról, bár mind a nyugati államok, mind a szomszéd
országok ma is erre játszanak. Igaz, és sajnálatos az is, hogy a
Kárpát-medencében, s általában a külföldön élő magyarokra nem mindig
jellemző az összetartás nemzeti alapon. Ezzel szemben a vélt
kiválasztottságon alapuló, mindenki mást lebecsülő faji (mert nemzetinek
nem nevezhető) és megélhetési érdekszövetség a hazánkat célországnak
tekintő nemzetközi zsidóságnak olyannyira sajátja, hogy mára átcsapott
nyílt és sajnálatos módon megtűrt magyarellenes rasszizmusba.
Mindenkinek,
aki védelmezi a magyar nemzet érdekeit, látnia kell, hogy
Tiszaeszlártól (1882) az első világháborúig (1914) alattomos támadás
folyt a nemzetünk ellen, ami egy évszázaddal ezelőtt nyílt támadásba
ment át, ma is tart, sőt élesedik. Ugyanis a rendszerváltást követően az
erőviszonyok bizonyos vonatkozásokban még inkább a zsidóság javára
billentek. Ennek tudatában a magyar hazafiaknak, s az általuk választott
kormányoknak a nemzet érdekeiért félreérthetetlenül ki kellene állniuk
tűzön-vízen át. Minden nemzetet tisztelniük kell, de a betelepedett
idegenekért történő elsődleges felelősségvállalás, sőt megalázkodó
túlhangsúlyozása, éppen a nemzetmentő feladatról tereli el a figyelmet
és az erőt, s ezzel kiszolgáltatottabbá teszi nemzetünket. Súlyosbítja a
helyzetet a túljátszott, állandósult, sőt az utóbbi években
intézményesülő holokausztozás (ami szembe megy a zsidóság érdekeivel is,
mivel kifejezetten zsidóellenes jelenségeket vált ki). Valamelyest
magyarázható, hogy egy évszázaddal ezelőtt az akkori magyar kormány
engedett a pénzügyi és egyéb zsarolásnak, mára azonban gyakorlattá vált,
s „eredményei” ismeretében megbocsáthatatlan, mert a magyar megmaradást
veszélyezteti.
A
gyászos történelmi előzmények ellenére, napjainkban a kormány ismét
rossz választ adott. A Mazsihisz és más zsidó szervezetek azzal a
fenyegetéssel álltak elő, hogy bojkottálják a „Magyar Holokauszt 2014”
rendezvényeit, ha a kormány Szakály Sándort nem váltja le a Veritas
vezetéséről, nem áll el a német megszállás 70. évfordulójára tervezett
köztéri szobor felállításától, illetve a sokadik szükségtelen holokauszt
emlékhelyet nem az ők elképzelései szerinti helyen és módon alakítja
ki. Erre a fennhéjázó és kihívó ultimátumra csak egyetlen helyes válasz
volt, amit – sajnos – a jelenlegi kormányszervek sem találtak meg: a
legérdekeltebbek visszakozása láttán le kellett volna állítani az
egyébként is magyarellenes felhangokkal jellemzett, nem is kerek
évfordulós, s már az elnevezésében is zavaros egész rendezvénysorozatot,
és 2014-t a Dózsa-felkelés 500. évfordulója kapcsán Dózsa évvé
nyilvánítani.
Vajon
mi akadályozta az illetékeseket abban, hogy e történelmileg és
aktuálpolitikailag egyetlen logikus, sőt a közvélemény által is igényelt
megoldás nem jutott az eszükbe? Miért nem érzékelték, hogy az őket
hatalomra juttató kétharmad ezt várta, és még ma is ezt várja el. Ezért
nem fogadta rokonszenvvel, hogy a miniszterelnök, magyarázkodó-békéltető
hangnemű levélben válaszolt a Mazsihisznek, mintha valami párhuzamos
hatalmi szerv lenne.
Először
is, nem az ő szintje. A Mazsihisz és az EMIH nem partnere a kormánynak;
legfeljebb az illetékes kormányhivatalhoz fordulhatnak. Az
érthetetlenül hallgatag kormány helyett mondjuk is ki, hogy a Mazsihisz,
az EMIH, a nemzetbiztonsági kockázatot jelentő és haladéktalanul
betiltandó Tett és Védelem nyílt politikai támadásokat intéz a kormány
ellen. Annak ellenére, hogy a kormány, bármennyire is hihetetlen, de a
mi pénzünkből még bőkezűen pénzeli is e magyarellenes
megnyilvánulásoktól sem mentes szervezeteket! Ne kerteljünk, ezért
történelmi felelősséget visel, s a súlyos anyagi terheitől valamennyien
szenvedünk már ma is, egyéb következményei pedig vészterhesek. Ráadásul a
kormány hiába fizet, hiába emlékezik méltón, vagy még azt is
megduplázva a holokauszt 70. évfordulójáról, a hetvenegyediken és a
századikon is ugyanezeket a követeléseket, rágalmakat és vádakat fogja
hallani. De már a negyvenediken is ezt hallotta. Ezért teljesen
értelmetlen ez az egész behódoló hajbókolás. Még a valamikori szovjet
szervek és nagykövetek is örültek volna, ha akkora beleszólási
szabadsággal rendelkeztek volna, mint ma Mazsihisz és az izraeli
nagykövet, akik magukat hatóságnak képzelve, zsarolják és felelősségre
vonják a nekik nem tetsző magyar újságírókat, szakértőket,
szervezeteket, sőt a kormányt is!
Másodszor,
tudatában kellene lenni, hogy az ilyen magyarellenes felfogásra
(mármint, hogy megemlékezni Magyarországon csak a holokausztról lehet)
és fenyegető követelésekre (a holokauszt bűnét a magyar nemzeti tudat
részeként állandósítani kell, amit – sajnos – egyes kormánytényezők is
hangoztatnak) adott szerencsétlen válaszok sok szavazat sorsát döntik
el. És ez így van rendjén akkor is, ha ezt magunk sem látjuk örömmel.
Jobban oda kell figyelni a magyar lelkületre. Nemcsak a
kisebbségek és a másságok lehetnek érzékenyek, hanem a többség is, és jó
okkal. Nem ártana következtetéseket levonni a sokasodó külföldi
példákból sem. Legutóbb a Katalán Autonóm Tartomány kormánya még a
holokauszt emléknapot is törölte, azzal az indoklással, hogy „nem helyes a zsidó holokausztról beszélni, miközben a palesztin holokauszt zajlik.”
Nyugat-Európában egyre többen hasonlítják Izraelt a náci
Németországhoz. Főleg a francia, de az olasz közvélemény is mind
határozottabban száll szembe a rasszista zsidó követelésekkel és
talmudista törekvésekkel. Európában komolyabban kezdenek odafigyelni
Luther Márton figyelmeztetésére: „Ezért, kedves keresztény feleim az
ördög mellett nincs keservesebb, mérgezőbb, hevesebb ellenségetek, mint
a zsidó, aki komolyan zsidó kíván lenni.” Vannak azonban jóérzésű
zsidók, akik megértik a Jobbik álláspontját is; láthattuk, hogy
elnökének a londoni látogatásakor mellette tüntettek a rasszista és
megtévesztett testvéreikkel szemben. Nem érdektelen tudni arról sem,
hogy a Neturei Karta – a saját megfogalmazásuk szerint „a cionizmus
eretnek mozgalmát és ideológiáját, valamint annak “gyermekét”, a
szektariánus “Izrael Államot” az eredeti ortodox Judaizmus alapján
teljes mértékben elutasító csoport és szellemiség” – levélben foglal állást ifj. Hegedűs Lóránt mellett. Leszögezi: „Hegedűs
lelkész úrnak és jobbikos barátainak azt kívánjuk, hogy sikeresen
alakítsanak ki egy igazságos és emberséges politikát, Magyarország és
minden állampolgára javára.”
Ahogy
a betegségek, úgy a veszély ellen is csak akkor tudunk védekezni, ha az
orvos, illetve mi magunk megnevezzük. A napnál világosabb, hogy nem mi
vagyunk zsidóellenesek (antiszemiták pedig – ahogy ők mondják, ezúttal
is manipulálva mindenkit – semmiképpen nem vagyunk, hiszen miért is
fordulnánk szembe az arabokkal, palesztinokkal és más szemita
népekkel?), amivel folyamatosan rágalmaznak bennünket, hanem az
önmagukat felsőbbrendűnek tartó rasszista cionista zsidó vezetők és
szervezetek a fajgyűlölők. Ténykérdés, hogy mindig ők kezdik a
megkülönböztetést és az elkülönülést, mert eleve nem tekintik magukat a
nemzet szerves részének. Nyilatkozataikkal, tetteikkel önmaguk adják
tudtunkra, hogy zsidóként ellenzik a magyar kormány, pártok, személyek
álláspontját, a magyarság érdekeinek védelmére irányuló lépéseiket.
Állampolgárhoz méltatlan, előítéletet tükröző kirekesztő magatartásuk
okán már rég érdemtelenek az egyébként is törvénytelenül szerzett
előjogaikra. Ennek bizonyított történelmi tényeit – akár tetszenek
nekünk, vagy másoknak, akár nem – mindenkinek tényként kell elismerni.
1919-ben Szamuely faji alapon magyarokat gyilkoló terrorkülönítménye,
majd 1945 után az ugyancsak faji alapon bosszút álló ÁVÓ, az 1956-os
atrocitásokat előidéző Rákosi-klikk tevékenysége mutatja, mi mindenre
képesek. Most pedig az Orbán-kormányt akarják megdönteni, amely
szerencsére ki-kimutatja, hogy magyar, de valami miatt túlzottan hallgat
rájuk, s úgy érezzük, hogy a magyar kultúra és lelkivilág védelmére nem
fordít akkora figyelmet, mint a privilegizált helyzetben lévő zsidóság
anyagi, sőt magyarellenes igényeinek a kielégítésére. Képzeljük el,
milyen kormányt szeretnének, ha ezt is bírálják!
A
kisebbségi-mássági rasszisták eleve tartanak az állampolgári
kötelezettségektől. Ám a tizenhárom kisebbség közül mégis egyedül csak a
zsidók burkolják homályba önmaguk kilétét. Ők nem képeznek sem
kisebbséget, sem fajt, sem etnikumot, sem vallást, nem tartoznak
nemzethez, s önkormányzatiságot sem vállalnak, zsidóként a választásokon
sem indulnak, nehogy érinthetetlenségük megszűnjön, törvénytelenül
szerzett előjogaik csökkenhessenek, netán a magyar állampolgárokra
vonatkozó kötelezettségeket számon kérhessék rajtuk. Ehelyett jogot
formálnak rá, hogy minden adott esetben a legelőnyösebbet választhassák.
Nagyon ideje lenne, hogy rájöjjenek: tisztességes állampolgároknak
lenni nehéz ugyan, de másnak lenni nem érdemes. S ha megteszik ezt az
első lépést, Széchenyi István szellemében esetleg kikívánkozhat a
következő is: „Jó magyarnak lenni, igen nehéz, de nem lehetetlen!”
Az
eddigiek alapján azonban inkább az vehető biztosra, hogy a rasszista
zsidó vezetők és szervezetek hisztériakeltéssel, követelődzésekkel
folytatják a zsarolást, a kormány pedig továbbra is tűri, holott
vala-mennyiünknek nyugalomra és stabilitásra lenne szükségünk. A
kormánynak nincs rá felhatalmazása, hogy mindezt tűrje és leplezze,
pláne arra, hogy e kártékony jelenségek elleni alulról feltörő
törekvéseket fékezze, korlátozza, sőt büntesse! Mert miről is van szó?
Betelepült idegenek faji alapon létrejött és a magyarok ellenében
önmaguknak pozitív diszkriminációt követelő szervezetekről, s céljaikat a
mindenkori kormányok naiv jóhiszeműsége, vagy megengedhetetlen és
megkérdőjelezendő gyámoltalansága miatt mindig el is érik.
Téves
és magyarvesztő politika az, amelynek nincs kidolgozott, miden
állampolgár által követhető és követendő nemzeti irányvonala,
eszményképe és nem ezek érvényesítésére törekszik, hanem mindössze úgy
nevezett „reálpolitika” akar lenni. Önmagában a reálpolitikának mindig
megvan ugyan a maga indokoltsága, de nem szorítkozhat a mások által
alakított körülményekhez és szabott feltételekhez igazodásra.
Nézzünk
csak szét a magyar megmaradás és a nemzeti tudat szempontjából fontos
kulcsterületeken: a pénzügyek és a hírközlés kisajátítása mellett folyik
a magyar történelem, vezetőink és jelképeink meghamisítása, gyalázása,
háttérbe szorítása és mindezzel párhuzamosan az elzsidósítás minden
vonalon. A megszámlálhatatlan magyarellenes cselekedetek közül itt csak
egyet részletezek.
Az
ember azt várná, hogy ha a gyönyörűen felújított Zeneakadémia előtt
szobrot állítanak valakinek, az Erkel Ferenc, a magyar nemzeti opera
megteremtője (Bánk bán, Hunyadi László) s Himnuszunk zenéjének szerzője,
vagy az ott tanult, majd ott tanító és szereplő Bartók Béla, s Kodály
Zoltán lesz. Ám 2013. október 22 óta a Zeneakadémia előtt az élete nagy
részét külföldön töltő Solti György szobra áll. Vajon minek az okán
éppen az övé? Kedves Olvasó, csak egyet találhat; ugyanis nehéz lenne
melléfogni: Solti sem a magyarságáról híres. Mégis a szobrát felavató
Martonyi János külügyminiszter – ezúttal is fordítva látva a világot –
kijelentette: mindvégig hűséges volt a hazájához, de ez a haza 1939-ben,
majd 1945-ben elhagyta őt. A haza a bűnös? Kétszeresen is? Az ilyen
túlzó sanda kijelentések mögött a magyar nép kollektív bűnösségére utaló
célzás sejlik fel. Az állítás önmagában sem igaz; földrajzilag,
emberileg, politikailag, de még átvitt értelemben sem állja meg a
helyét. Az ellenkezőjét tükrözi Solti sírjának (feltételezhetően az sem
véletlen, viszont tolakodóan nagyképű, hogy Bartók Béla sírja mellé
szorították be) felirata is, amelyen, nyilván utolsó akarata, vagy a
szellemiségét ismerők döntése alapján még a neve sem magyarul szerepel: „Sir Georg Solti – Hazatért”. Azaz mégsem a haza hagyta el őt; hanem fordítva. Szobrának talapzatán pedig ez áll: „Egy új korszak nyitánya.”
Első olvasásra úgy vélné az ember, hogy e gondolat sokfelé ágazó
elmélkedésre alkalmas, pedig ez az arcátlanul nagyképű és hazug állítás
is egyetlenegy és messze nem zenei irányba mutat. Különösen, ha még azt
is számításba vesszük, hogy ugyanaznap a Zeneakadémia hagyományosan
Kisteremnek nevezett termét is átnevezték „Solti György Kamarateremre”
(az sem érthető, hogy a termet miért Eduárd kenti herceg adta át),
holott a budapesti Maros utcai zeneiskola már viseli a nevét. Amíg pedig
a Zeneakadémia felújítása folyt, az oktatást áthelyezték a Wesselényi
utca 52 alatti ugyancsak felújított és kibővített épületbe, amelyet
„Ligeti György épületnek” neveztek el. Ligeti (alias, Auer) György,
Soltihoz hasonlóan, külföldi országokban élte le az életét, és szintén
nem a magyarságáról volt ismert.
Nem
hihető, hogy akik mindezt kigondolták, engedélyezték és véghezvitték,
majd Solti szobra alá réztáblán még azt is odabiggyesztették, hogy „Készült Magyarország kormánya megbízásából”, ne tudnák, hogy mit cselekszenek. Nem látnák, hogy országunk elzsidósításában működnek közre?
Értsük
mindezt jól, nem Solti és Ligeti elismert művészi tevékenységéről van
szó, hanem arról, hogy kifinomult érvként illesztik be őket népünk
kollektív bűnösségét hirdető, benesi ihletésű rágalmukba. Ma már
kormánytényezők is arról beszélnek, hogy az „aktív és passzív” magyarok
egyaránt bűnösek, mert nem áldozták fel életüket azok megmentésére, akik
saját életük védelmében még ellenállást sem tanúsítottak. Ahasonló
túlhajtott eljárásokkal az egyre hivalkodóbb zsidó gátlástalanságnak és
telhetetlenségnek nyitnak kapukat. Részt vállalnak a magyar nemzeti
szellem kivégzésében. A magyar zene nem akárkiket adott a világnak.
Tekintélyes listát állíthatunk össze, amelyen azonban „Sir George Solti”
messze nem az elsők között szerepel. (Szakértők szerint Vásáry Tamás,
Fischer Annie, de sokan mások zeneművészetileg megelőzik Soltit, és nem
tagadták meg magyarságukat). Ennyit illene tudni annak a
kormánytisztviselőnek, aki felelőtlenül a kormányra hivatkozik, ha pedig
ez a sajnálatos tényleges helyzet, akkor tartsuk számon, s amikor
alkalom adódik, orvosoljuk. Akik meggondolatlanul, de különösen,
meggondoltan nemzetellenes cselekedeteket követnek el, nem érdemelnek
választói bizalmat.
És ha már itt vagyunk a Liszt Ferenc téren (Bűnös mulasztás, hogy még nem nevezték át Sir George Solti térre …!?),
óhatatlanul emlékezetünkbe csapódik, hogy a közelmúltban az itt álló
Ady szobrot is Rejtő Jenő (alias, Reich Jenő) szobrával akarták
helyettesíteni. E törekvés most lecsillapodott, de nem lehetünk benne
biztosak, hogy véglegesen. A rasszista zsidó vezérek nyíltan törekednek
más népek múltjának eltörlésére. Irak lerohanásában is szerepet
játszott, hogy a többezer éves sumér kultúra emlékeivel rendelkezett, de
a talmudista tanok szellemében pusztulnia kell mindennek, ami bármely
vonatkozásban meghaladja azt, amit Izrael fel tud mutatni. Annak idején a
NAT-hoz és az alaptörvényhez tett Mazsihisz-„javaslatok” is
egyértelműen bizonyítják, hogy a magyar kultúra elsorvasztása van soron.
Vagy gondoljunk csak vissza a közelmúltra: rasszista zsidók és
szervezetek szóltak bele, sőt döntöttek arról, kinek állíthatunk
szobrot, kinek nem, kit lehet kitüntetni, kit nem, kik szerepelhetnek az
iskolai tantervekben, kik nem, kik vonulhatnak fel, kik nem, és így
tovább. És a végrehajtó szerveink meghajoltak előttük! Maga a
Zeneakadémia egyelőre még viseli Liszt Ferenc nevét, aki megérezve e
veszélyt, figyelmeztetett bennünket: „Valamennyi keresztény
nemzetnél, amellyel együtt ma zsidók élnek, eljön a pillanat, amikor
felismerik, hogy számukra a zsidók megtűrése vagy kitaszítása az élet
vagy a halál kérdéséhez hasonlóvá válik: egészség vagy örökös betegség
kérdésévé, szociális béke vagy örökös levertség és láz kérdésévé.”
Mi, magyar hazafiak már régen ebben a szellemben állunk hozzá e
kérdéshez, ideje lenne, hogy a hatóságaink, kormányaink is hozzánk
idomuljanak, ne pedig idegeneknek hízelegjenek.
A nemzetidegenek arra számítanak, hogy a holokausztozás és
antiszemitázás eleve védekezésre, magyarázkodásra kényszerít bennünket, s
ürügyén állandó anyagi előnyöket és előjogokat lehet követelni, de ez
már lejáratott lemez és csak akkor vezethet eredményre, ha kormányzati
birkatürelemmel párosul. Csakis így terelheti el a figyelmet az egyre
érezhetőbben érvényesülő magyarellenes numerus claususról, s nemcsak
szolgálja az előjogokkal körülbástyázott, az államban állammá szervezett
zsidóság védelmét, hanem leplezi a magyarság súlyosbodó problémáit, a
magyar nemzeti érdekek mellőzését. Mindez annyira nyilvánvaló, hogy az
utca embere is tudja és helyteleníti is. Akik – mint az álbaloldaliak és
a neoliberálisok – „nem látják” mindezt, sőt támogatják e magyarellenes
rasszista törekvéseket, eleve méltatlanok az ország vezetésére. Nem
kevésbé azok a személyek is, akik jobboldalon szerepelnek ugyan, de
végső soron majdnem ugyanezt teszik. A rasszista manipuláció tehát csak
egyetlen esetben sikeres; ha akadnak olyan nemzetellenes kiszolgálók,
akiket lehetőleg demokratikus látszat mellett választtatnak meg, s akik a
holokausztot egyre inkább magyar bűnnek tüntetik fel, a zagyva „Magyar
Holokauszt 2014” programot erőltetik, olyan kijelentéseket tesznek, hogy
a holokauszt a magyar nép legnagyobb tragédiája, s felhatalmazás nélkül
folyamatosan bocsánatért esedeznek. Róluk mondta Széchenyi István: „Az
angol főképp a szegénységtől, a francia a nevetségessé válástól, a
spanyol az ördögtől, az orosz a cártól fél… én rettenetes mértékben az
elfajult, hűtlenné vált magyaroktól”.
A
közelmúltban már visszhangzott is országunk a „Gyurcsány, takarodj!”
jelszótól; Bajnainak sokszor tudomására hoztuk, hol lenne a helye; az
SZDSZ magyarellenessége és kártékonysága miatt a történelem
süllyesztőjébe került, de utódpártjaik ismét itt lihegnek a nyakunkon.
Veszélyt jelentenek számunkra; nem kívánatosak még a hatalom környékén
sem. Nem nehéz hát kitalálni, mely hazai és külföldi erők tartják őket
mégis a felszínen.
Bármennyire
is súlyos a nemzetáruló kifejezés, ki kell mondani, hogy a
neoliberális, álbaloldali politikusok esetében erről van szó, azzal
súlyosbítva, hogy tudatosan, a következmények ismeretében teszik. A
holokauszt valóban nagy emberi tragédia volt, de ők magyar bűnnek
tekintik, s elébe mennek a „bosszú népe” sürgetésének, hogy hetedíziglen
bosszút kell állni mindazokon, akik nem a talmudista elvárások szerint
élték és élik az életüket. A holokauszt tagadása ugyanolyan káros, mint e
tagadás törvényi büntetése. Nem is lenne szabad olyan jogellenes
cselekedetre kényszeríteni a bíróságokat, hogy politikai kérdésekben
hozzanak döntést. Alig van ennél nagyobb értelmetlenség.
Politikai-ideológiai kérdésekben nem lehet vak engedelmességre, mások
által előírt nézetek elfogadására kényszeríteni az embereket, mert ez
rossz vért szül, az ellenkező hatást váltja ki, hatalmas és
beláthatatlan károkat okoz minden félnek. Elsősorban maguknak a
zsidóknak, hiszen mindenki látja, hogy a magyarok ellen csak a velük
kapcsolatos politikai kérdésekben alkalmaznak büntetőjogot. Ez ellen
nemcsak jogos, hanem kötelező is a tiltakozás. A zsidó lakosság
remélhetőleg többségét alkotó józan zsidóknak, mint magyar
állampolgároknak, mindez ellen fel kell lépniük. Leginkább ők tudnának
rendet teremteni a saját házuk táján.
Mindennek
fényében a hallgatás és az elhallgatás egyaránt káros. A
szélsőségeseknek beállított egészséges népi törekvések nagyhangú
elítélése, törvényi tiltása sem jelent megoldást, sőt mostanában ez a
hatóságaink körében eluralkodott önveszélyes, ezért a legkártékonyabb
politikai közhely. Mindenki, aki mer látni, szembesülhet az egyetlen
vitathatatlan eredményével: „az egyenlőbbek” ma már halmozottan előnyös
helyzetbe kerültek a javak elosztásánál, a közvélemény befolyásolási
lehetőségeiben, de még a bíróságok előtt is. Sorsközösséget nem
vállalnak, ezzel szemben mindig, mindenben, mindenhol az első helyet
követelik önmaguknak. Az élet felé mozdulnak, minket meg a halál felé
tuszkolnak. Országunkban nagy a szegénység, egyes körzetekben súlyos,
mivel a piaci viszonyok okán eleve igazságtalan a közösen megtermelt
javak elosztása, amit a mértéktelen és indokolatlan zsidó igények
készséges kielégítése a végletekig súlyosbít, s akadályozza, hogy a
szegény emberek világával többet foglalkozzunk. A kormány, gesztust
téve, még ilyen körülmények között is meghirdette a teljesen
szükségtelen „Magyar Holokauszt 2014” hatalmas kiadásokkal járó
nagyszabású programot. Ám a rasszista zsidó vezetők és szervezetek még
ezzel is elégedetlenek, békétlenséget szítanak, hisztériát keltenek, a
sajátos elkülönülő akaratukat és érdekeiket akarják rákényszeríteni a
kormányra és az egész országra.
Mi,
a kétharmad, mi mást tehetnénk, mint a kormányaink helyett, de a
számukra is, vonjuk le az egyértelmű következtetést: az antiszemitizmus
és a holokauszt indokolatlanul előtérbe tolakodó, mindent uralni kívánó
problémakörében sem a kis, sem a nagy kérdések nincsenek a helyükön.
Minden hamis, manipulált, másképpen van, mint ahogy nekünk – és a
világnak – be akarják beszélni. Ezt kell látni, nem pedig ráharapni a
legprimitívebb csalétkekre, ráadásul mentegetőzni, védekezni és fizetni,
fizetni, fizetni.
Végül
még egy sürgető körülmény. Véletlen-e, hogy e súlyos nemzeti problémák
rendre kimaradnak a választási programokból. Jelenleg is! Pedig életünk
legfontosabb kérdéséről, a magyar megmaradásról van szó. Egy párt messze
nem a nemzet, de nem mehet el szó nélkül amellett, hogy a nemzetközi
zsidó szervezetek nyilvánosságra került, sűrűn idézett dokumentumaiban,
és vezetőik megnyilatkozásaiban Magyarország (és Galícia) megszállása,
elfoglalása folyamatosan alapvető célként szerepel. A mai Izraelben is
nyíltan meghirdetett célország vagyunk („Tanulj magyarul!” „Új hazánk
Magyarország!” és hasonló buzdítások). Aki erről hallgat, sőt tiltja az
ellene irányuló törekvéseinket, méltatlan állampolgár, még a hatalom
közelébe se engedjük! Egyedül a lakiteleki heteknek volt bátorsága
rákérdezni Perez elnök hasonló értelmű kijelentésére. Válaszra sem
méltatta őket. Ám a hivatalos válasznál is hitelesebb gyakorlati válasz
valamennyiünk szeme előtt van. Erről szól ez az írás. Szervezzük meg
végre az ellenállást és az ellentámadást, kényszerítsük a pártokat
állásfoglalásra. Nem annyira mások ellen, mint nemzetünk védelmében.
A
hazánkra áhítozókkal nem lehetünk elnézőek. Más szavakkal senkinek
semmiféle felhatalmazása nincs magyarellenes politika folytatására. A
most folyó választási kampányban a Jobbik kivételével mindegyik párt
hallgat a magyar megmaradásról. Pedig a demokratikus játékszabályokat
nemcsak a választóknak, hanem a választottaknak is be kell tartaniuk. Az
utóbbiaknak példamutatóan, hiszen a magyar megmaradás fontos, ha nem a
legfontosabb kérdése, amelyben nem lehet az ország, a nemzet
megkérdezése nélkül utólag és önkényesen eljárni, idegen érdekeknek
engedelmeskedni. Nem erre választottuk meg őket. Aki ilyen körülmények
között a holokausztra és az antiszemitizmusra hivatkozva utólag még a
politizálást és a rendteremtési akaratot is korlátozza és tiltja,
helytelenül értelmezi a demokráciát, hiszen éppen a legdemokratikusabb
elemét, a beleszólást lehetetleníti el. A politizáláshoz nem kell sem
beosztás, sem jogcím, s az nem is kiváltság, hanem a demokrácia szerves
velejárója, állampolgári jog és kötelesség. Ezt nem lehet tiltani sehol
sem, még a stadionokban sem, anélkül, hogy a tiltók ne fordítanák maguk
ellen a közhangulatot, s ne diktátor színében tűnjenek fel akkor is, ha
nem kívánnak azok lenni.
Tudatosodjon
minden felelős szervben és személyben, hogy a zsidóság sorsa a saját
kezében van. Ha az erősödő társadalmi figyelmeztetés süket fülekre
talál, elkerülhetetlenül a zsidóság tragédiája következik be. Mi ezt nem
kívánjuk. Azonban nem válhatunk az ő áldozatukká sem, el kell
kerülnünk, hogy kivédhetetlenül közös katasztrófa és pusztulás útjára
lépjünk. Ezért az elkövetkezendőkben a zsidóságnak kell vezekelnie, s
félreérthetetlen tettekkel hosszú időn át bizonyítania, hogy nem ezt a
jövőt szánja önmagának és nekünk sem, hanem a magyar-állampolgári
fegyelem, s az élet útján kíván haladni.
De
a történelmi tapasztalat figyelmeztet, hogy erre nem várhatunk
passzívan, a „megint beszélünk, s csak beszélünk” szellemében. A népet
követve, a kormány is egyértelműen a piros-fehér-zöld sarkot válassza,
és még kényszerből sem a kék-fehéret, mögötte a sárga irigységgel és
gyűlölettel. Ha nincs hozzá elég mersze, vagy ereje, igényelje a
helyzetét megértő milliók támogatását. Amennyiben ugyanis vezetőink
részéről folytatódnak a hűségeskük, az állandó védekező-magyarázkodó
magatartás, és párhuzamosan a mi kirekesztésünk a saját hazánkban, s
csak egy-két bátor hang szól, amelyeket könnyűszerrel túlharsognak, sőt
törvényileg még ők is ezeket büntettetik, akkor harmadrendűekké válunk a
saját hazánkban, s csak magyar tragédia következik be! Ez a magyar
pusztulás útja lenne, amit minden eszközzel meg kell előznünk! S nem
holnap kell tenni ellene, hanem ma, a kormánynak és minden magyar
állampolgárnak!
Ha valaki túlzónak találná e gondolatokat, emlékeztetek rá,
hogy országunk a zsidó összejövetelek székhelyévé vált. A Zsidó
Világkongresszus országalázó budapesti és egyéb zsidó szervezetek
magyarországi értekezleteinek megtartását követően márciusban nálunk
tartja gyűlését az Európai Rabbinikus Központ is. Több száz európai és
izraeli vezető rabbi vesz részt rajta, hogy – saját sajtóközleményeik
szerint – tiltakozzanak a magyarországi antiszemitizmus ellen és
újsághírek szerint a magyar kormány magas beosztású tagjai is részt
vesznek a fórumon.
Álljunk meg egy kis történelmi kitérőre. A világ ma már
tudja, hogy a főleg zsidó nagytőke milyen aljas haszonleső szerepet
játszott mindkét világháborúban, de más hadi cselekményekben is. A világ
ennek ellenére nem bünteti a zsidó népet, sőt más népek terhére
mesterséges hazát hozott létre részére. Miért nem ott rendezik az
összejöveteleiket? Ott harcolhatnának igazán az antiszemitizmus ellen
is, elvégre Izrael a legantiszemitább állam, lévén, hogy a saját szemita
fajtestvéreit irtja. Ehelyett ide tolulnak és szembeköpnek bennünket!?
Kik engedélyezik mindezt? Miért nem működik a nemzeti együttműködés
rendszere? Alapvető sorskérdésről miért nem konzultálnak a néppel? Nem
látják, hogy zsidó befolyási övezetté válunk (bár lehet, hogy e
megállapítást múlt időbe kell tenni), s ha mindettől nem szabadulunk
meg, zsidó ország is leszünk. Támogatom ezt a kormányt, de éppen ennek
jogán mondom: nincs ez így rendjén. Hogy-hogy nincs egy szava sem a
zsidó magyarellenes törekvésekkel szemben? Sőt nyilván még az említett
márciusi értekezletet is üdvözölni fogja, akárcsak az előzőeket.
Mindezek
okán emlékeznünk és emlékeztetnünk kell arra is, hogy a közelmúltban
Kis János volt SZDSZ-vezető nevéhez kötve a sajtóban nyíltan
körvonalazták magyarellenes stratégiájukat: előre közlik a világgal,
hogy a Fidesz-KDNP csalni fog a választásokon, s ezek után, ha a
Fidesz-KDNP nyerni fog, beavatkozást kérnek az EU-tól, vagy az USA-tól.
(Lehet, hogy az MSZP azért nem igényli ezúttal nemzetközi megfigyelők
jelenlétét, nehogy valamelyikük szabályos választást jelentsen!?) Az
előkészítő sajtókampány már javában folyik is ellenünk. Az amerikai
Külügyminisztérium emberi jogok megsértéséről szóló szokásos évi
jelentésének tavalyi számában majdnem hatvan oldal foglakozik
Magyarországgal, míg Észak-Koreával tizenegynéhány. Az izraeli-amerikai
érdekek nyílt képviseletét vállaló brüsszeli vezetés is alig várja, hogy
bevethesse a különösebb hírverés nélkül létrehozott európai
csendőrséget, s ezzel jogi precedenst teremtsen a beavatkozásra minden
más tagállamban.
A
fenti szempontok miatt nagy a tétje az áprilisi választásoknak, s a
remélhetőleg még kormányképesebb új Fidesz-kormánynak az itt érintett
létfontosságú kérdésekben elsőbbséggel és egyértelműen a magyarság
javára kell döntenie. És tévednie nem szabad. Ma ugyanis ez a helyzet:
mi, a magyar hazafiak, a kétharmad, már régen méltó válaszokat adtunk
mindezen kérdésekre, de sajnos, a rendszerváltás óta hatalomra került
pártok részéről nem találtunk kellő meghallgatásra. Intő, hogy a pártok
között is vannak, amelyek jól, legalábbis a kormánynál jobban kezelnek
egyes kérdéseket (a Jobbik a magyarság és a külpolitika problémakörét, a
Munkáspárt a szociális és általában a társadalompolitikai kérdéseket);
bár vitathatatlan, hogy ellenzékben és csak szavakban politizálni
könnyebb, mégis megérdemlik a szavazók még nagyobb bizalmát. Akár
ellenzékként, akár szövetségesként jól egészítenék ki és erősítenék a
Fidesz-KDNP-ben meglévő nemzeti és szociális elkötelezettséget. Éppen
ennek okán, és a stabilitás érdekében meg kell akadályoznunk a
neoliberális és álbaloldali erők hatalomba jutását. Határozottan szembe
kell szállni a simulékony és megtévesztő „lehet más a politika”
sandaságával is. A választások előtt a Fidesz-KDNP-n van a sor, hogy
ugyanebben a szellemben lépjen, ha ismét el akarja nyerni a kétharmados
támogatottságot. A kétharmad ma is megvan, talán erősebb is, mint volt,
de a közelgő választáson annak tudatában szeretne újabb négy évet adni a
Fidesz-KDNP kormánynak, hogy az véget vet ennek a nem kívánatos zsidó
zarándoklásnak, és a suttyomban folyó betelepülésnek is. Nagyon sokan
örülnének, ha az esedékes választási programjában határozott jeleit adná
annak, hogy érti, nem lehet kétfelé igenelni, mert a közmondás szerint,
aki ezt teszi, két szék közül a földre esik. Látni kell, hogy
közéletünk nemcsak a zenében, hanem számos más területen is mind
sűrűbben találkozik a rasszista zsidó vezetők gátlástalanságának egyre
arcátlanabb megnyilvánulásaival. Sajnos, egyelőre nem lehet eldönteni,
hogy a kétharmados hatalom ellenére, vagy a segítségével érvényesülnek,
mert mindkettőre van példa. Nekünk azonban mégis döntenünk kell. A
kétharmadról is mi, választók döntöttünk, s a magyar megmaradás
parancsoló követelménye, hogy április 6-án, de azt követően is mi
döntsünk mindenkire való tekintet nélkül, azaz csak magunkra való
tekintettel.
Nemzetiségre,
származásra, vallásra, nemre való tekintettel egyetlen méltó
állampolgárnak se essen bántódása, de a méltatlan állampolgárokat
lehetetlenítsük el nemzetiségre, származásra, vallásra, nemre való
tekintet nélkül. E történelmileg szükségszerű irányelvet költőien, mára
is érvényesen Dsida Jenő fogalmazta meg a „Tekintet nélkül” című
versében:
Be kell látnunk:
Ha kérdeznek, becsületesen
felelni kell.
A harcot becsületesen
fel kell venni,
az úton becsületesen
végig kell menni,
a szerepet becsületesen
el kell játszani,
keményen és tekintet nélkül.
…
Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak,
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet.
- – -
* A szerző nyugalmazott nagykövet, közíró.
(Megjelent a KAPU c. folyóirat 2014/3 számában)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése