Magyarország
nagyon jól megvolt a Valutaalap és a Világbank áldásai nélkül, míg a
Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1982. május 6.-án a Valutaalaphoz (7/1982.
NET Határozat, Magyar Közlöny, 1982. május 4., 24. sz.; alapokmány
kihirdetése 1982. évi 6. sz. tvr.), majd ugyanaz év július 7.-én a
Világbankhoz (9/1982. NET Határozat, Magyar Közlöny, 1982. június 30.,
38. sz.; alapokmány kihirdetése 1982. évi 15. sz. tvr.) nem
csatlakozott. Ez az aktus az elfogadási okiratoknak az Egyesült
Államok Kormányánál való egyidejű letétbe helyezésével lett
perfektuálva. A magyar Országgyűlés a csatlakozást sem akkor, sem később
nem szentesítette, az akkori kormány utóbb sem informálta az ország
közvéleményét a csatlakozás körülményeiről és okairól, ez a kérdés
társadalmi vita tárgyát sem képezte.
Abban
az időben a szuperhatalmak közt már hosszú éveken át domináló
détente-politika eredményeként a magyarországi kommunista rendszer
messzemenően elfogadható volt a tőkés országok szemében, s az Egyesült
Államok törvényhozásától a vámszabályok és a behozatali engedélyek
alkalmazásában a lehető legkedvezőbb most favored nation státust is
elnyerte. Ez a gazdasági kapcsolatok terén, legalábbis papíron,
egyenrangúvá tette a Magyar Népköztársaságot az Egyesült Államok
legtekintélyesebb szövetségeseivel, amit eszmei síkon a Szent Korona
1978 januárjában történt kiadatása is megpecsételt. Nyitva állt tehát az
út a hazai nómenklatúra számára a Wall Street kegyeinek elnyerésére és
kedvezőnek vélt nyugati bankkölcsönök felvételére. Nem valószínű
azonban, hogy a Kádár-rendszert a nyugati hatalmakkal kialakult
barátságos kapcsolatok és az országot szinte dicsfényként körülölelő
"gulyáskommunizmus" elnevezés kihasználásának vágya indította a
nemzetközi pénzügyi szervezetekbe való belépésre. Sokkal inkább
feltehető, hogy ezt is a Kreml rendelte el, mint általában mindent,
sokkal kevésbé döntő lépéseket is, ami Magyarországon történt. Még
napjainkban is újabb és újabb bizonyítékok törnek felszínre a
hihetetlenül szoros ellenőrzést illetően, melyet a Szovjetunió hazánk
fölött egészen az 1990 tavaszán végbement névleges rendszerváltásig
gyakorolt. Amint ez a folyamat is teljesen szovjet előírások szerint
ment végbe, úgy országunknak a nyugati pénzügy rendszerbe való
beléptetése is egészen biztosan az akkori szovjet világstratégia szerves
része volt. Amit azonban a szovjet vezetés sem tudott és nem is
tudhatott, az volt, hogy őket a Wall Street urai manőverezték bele a
Magyarországnak adandó utasításokba, mert akkor már elérkezettnek látták
az időt, hogy nyíltan is betörjenek az eladdig is általuk
finanszírozott és talpon tartott szovjet birodalomba, és annak nyugati
gyarmatait, majd magát a hatalmas orosz centrumot is, gyors léptekkel
birtokukba vegyék. Hasonló volt tehát a helyzet, mint amikor két bandita
a zsákmányért viaskodik, és az egyik kicselezi a másikat, csakhogy itt a
tét mérhetetlenül nagyobb volt. Világuralom volt a cél, és a bankárok,
látva a Szovjetunió belső válságát és egyre növekvő gazdasági
nehézségeit, úgy döntöttek, hogy most már felszámolják a szemükben is
túlságosan durva eszközökkel működő rabszolgarendszert, hogy helyében a
saját, sokkal rafináltabb és időtállóbbnak ígérkező zsarnokságukat
építsék ki. Meglebegtették hát az orosz medve előtt a mézzel teli
kaptárt, a Wall Street kimeríthetetlennek látszó pénzeskamráit, és a
szovjet vezetés, úgy képzelve, hogy a gyűlölt kapitalistákat majd saját
eszközeik felélésével fojtja meg, miközben a maga gondjait is megoldja,
be is kapta a horgot. Rákapcsolt a nyugati gazdasági erőművekre, és a
legvidámabb barakként elkönyvelt tartományát kirakatként berendezve,
kiadta az ukázt magyarországi fullajtárjainak az élvonalba lépésre,
beleértve a Világbank és a Valutaalap teljes jogú tagságát is. A
parancsot sikeresen végrehajtva, a moszkvai rabtartók hazai nyúlványai
most már bel- és külföldön a nyugati szalonképesség nimbuszában
feszíthettek, és nem is haboztak a számukra terülj asztalkámként
megnyílt pénzügyi forrásokat azonnal igénybe venni. Hogy az első hitelek
milyen összegűek voltak és névleg milyen célt szolgáltak, még ma sem
tudjuk, mert sem ezekkel, sem a későbbiekkel soha senki őszintén el nem
számolt az így rohamosan eladósított magyar népnek. Csupán annyit tudunk
James Bovard már idézett, 1988 májusában megjelent írásából, hogy a
Magyarország csatlakozása óta eltelt hat év alatt a Világbank több mint
1,3 milliárd dollárt folyósított hazánknak előnyös feltételekkel, és
hogy a Világbank 1987 derekán 140 millió dollárt kölcsönzött a
Kádár-rezsimnek "hogy segítsen a kormánynak a reformfolyamat
lendületének fenntartásában és az ipar szerkezetváltásában". (Bank News
Release, 1987. június 15.) Az a tény, hogy a Világbank még ma is ezzel a
szólammal nyújtja az újabb és újabb hiteleket a Horn-kormánynak, jól
mutatja, hogy a nemzetközi bankárok számára nem a névleges indokok
voltak a fontosak és ma sem azok (ennyire ostobák nem lehetnek!), hanem
az, hogy Magyarországot becsalják az adóssághálóba, és azt egyre
szorosabbra húzzák körülötte.
Azt
azután végleg nem tudni, mire is költötte a hazai kommunista vezetés
ezt a halom pénzt, meg amit a Világbank és a Valutaalap kedvező
minősítései alapján a nagy nyugati magánbankoktól felvett. Ugyanis
Bovard írása megjelenése idején a teljes magyar dolláradósság már
mintegy húszmilliárd volt, amiből Grósz Károly Kádár János leváltását
követően (1988. május 27.) 16,7 milliárdot be is vallott, a pontos
összeg, 20,6 milliárd, nyilvánosságra hozatalát utódjára, Németh
Miklósra hagyva. Mikor azonban ez a döbbenetes szám 1989 novemberében
napvilágra jutott, e sorok íróján kívül egy lélek sem akadt e hazában,
aki egyáltalán firtatta volna, hogy miből áll ez az összeg, kik és
milyen célra vették fel, és mit csináltak vele. ("20 milliárd dollár -
fizessük hidegvérrel?", Nemzeti Újság, 1990. február 1. Már 1989
novemberében olvasói leveleket írtam az ügyben a "Magyar Nemzet" és a
"Magyar Hírlap" szerkesztőségének, de egyik sem közölte). Folytatjuk…
Endrey Antal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése