Egyén és társadalom - A közöny természete

Vilt Tibor – közöny

Elgondolkozom, miért ez a félelem szakmai körökben a közönytől. Tán csak nem azért tartják minden szubjektív idealista filozófia rémének, mert ez az a nietzschei szörny, amivel előbb-utóbb mindenkinek szembe kellene néznie, ha nem lennének a megnyugtatásunkra felállított filozófiai rendszerek?

Nem lehet-e a közöny rációja az, ami végső soron elválaszt embert embertől, minden dolgok origója, amely még az örök empiristákban is ott lebeg fenyegető árnyként, mint egy kellemetlen, távoli rokoné, akinek az említése is megmérgezi a kedélyes egyetértés víg hangulatát?

 Mert a liberális közöny(mert ez a kidolgozott teória igenis a szabadelvűség kegyetlen terméke) egy ostorcsapással szétvágja a testvéri kötelékeket, elgáncsolja a nehezen lefektetett premisszákat és sírig tartó magányt lop a szívekbe. Fel vagyunk mi készülve a verifikálhatatlan szolipszizmus esetleges igazságára, amelynek a “mi”-je ellen nem marad más hátra, mint a tudomány görcsös “hogyan”-ja, gyenge védekezésként? Saját érzékelésünkkel szembe a struktúrát állítjuk, s ettől kezdve értelmét veszti, mit lát a másik pontosan kéknek vagy milyen ízű is a csók egy másik ember nyelve hegyén, mert valójában senkit nem érdekel, mi is az, amit a másik lát, amíg egy egyezményes rendszerrel képesek vagyunk valamiféle közös nevezőre jutva tovább működtetni a társadalmat.

Ez a közöny struktúrája, az interszubjektív közösségi Pokol, ahol éppen mindennek alapja, a kommunikáció csal meg minket, de nekünk szükségünk van a Másikra, így rendszereket és elméleteket állítunk fel a színekre és a csókokra, s az ezekre használt adverbumok konvencionalitásába menekülünk, mert valahol tudjuk, hogy a Másik Ember távolabb van tőlünk, mint a mienktől a szomszédos galaxis.

A szolipszizmus luxusát sokáig csak Isten engedhette meg magának, azonban mióta Isten visszavonulni látszik a teremtésétől, vagy éppen - ki tudja -  méla undorral elfordul tőlünk, még idehajította nekünk a világmindenség transzcendens érzését: levéve rólunk a tekintetét, körülnézve hirtelen minden más haloványnak tűnik, egyedül saját vérünk lüktetését halljuk tisztán a dobhártyánkon át. Nincs több valós földi/emberi hős/példakép és Istenbe vetett bizalom az ateistává egyéniesített társadalmunkban, helyette feltaláltuk a skizofréniát és az epilepsziát. Minden belőlünk, a tudatból indul ki.

A megismerés határai önmagunk vagyunk, de ha belefeledkezünk a ténybe, hogy a mindenség is önmagunk, istenek lehetünk mi is, akik elérték ennek a megismerésnek a végső határait. Csak most, mikor társadalmunk kikecmeregni látszik a vallás dogmáiból -hírdeti a liberális gondolat, most merünk szembenézni két párhuzamos, de egymással aligha találkozó egyenessel, a szubjektív tudattal és az objektív külvilággal, de még mindig bennünk van a félelem, s valamiképpen ütköztetnénk őket.

Fájdalmas művelet ez is, de az ember nem élhet egyedül és még kevésbé van mersze istent játszani: Nietzsche beletébolyodott saját istenségének a gondolatába is-különös az ember! Klónozunk, génkezelünk és robotokat fejlesztünk ki, a Mars betelepítéséről álmodozunk, s József Attila soraival élve:

“A meddő dombok homlokából
Kiemeltük a csillagvizsgáló gondolatokat,
Föl, föl a magasságig
Repülőgépeket hajigálunk…”

Ám mikor arra kerül a sor, hogy saját tudatunkban elmerüljünk, szembenézzünk azzal, hogy minden egyes folyamat, a másik bőrének az illata és a kutya ugatása, mind ott belül csapódik le, s mi soha nem leszünk képesek ennél többet megtudni azokról az illatokról és hangokról, egyszeriben elbátortalanodunk; inkább építjük, szépítjük, romboljuk tovább a világunkat, kínosan kikerülve az ott rejtőzködő kérdést, mennyiben létezik ez a világ és fennmarad-e, ha meghalunk. A metafizika volt az, ami eddig évszázadokon át kísérte a gondolkodó embert a két abszolút tekintély, Isten és a Vallás árnyékában-de ahogy ezeket az ember alkotta fogalmakat letaszítottuk trónjaikról, az ontológia irracionális, istentől megfosztott kérdései mintha ma éppolyan páni félelemmel töltenék el a mai kor emberét, mint hajdani ősét, a barlanglakót, a villámlás. Az ősember tüzet csiholt, mi pedig megalkottuk a logikát, ami logikussá vált, mert mi úgy akartuk. Axiómákat és struktúrákat állítottunk fel és rettegünk, hogy az utánunk jövők rájönnek a szörnyű igazságra: az emberkéz alkotta rendszereket az emberek keze bármikor le is rombolhatja. Amiképpen immanens nem alkothat transzcendenst, úgy a tudat alkotta logika sem lehet tudat feletti. Minden csupán addig logikus, ameddig mi, emberek, a társadalom, úgy döntünk, így akarjuk. A geocentrikus kör bezárult.
 

Egyedül az akarat örök tehát, félelmetes és kíméletlen.

S íme a szabadelvű csavar - "mivel logikusnak tűnő ellentétpárja, a nemcselekvés kimondva, nem cselekedve már cselekvéssé válik, az akarat egyetlen igazi fegyvere csakis a közöny lehet". Szerintetek! "A jéghideg és a forró, a tűz és a víz küzdelme mindig izgalmas, mindig teremtő erővel bír: azonban a hideg és a langyos találkozásakor, ha a festő a vásznon feketét kever szürkével, egyszeriben legyőzetik a dinamika. A szerelmet a gyűlölet gyakran éppen hogy hevíti, de a puszta közöny végez vele-a közöny az a kőfal, amin megtörik az akarat minden hulláma. A nagy művészek gyakran lubickolnak koruk elutasításában, gyűlöletében, s a jövendő korok szeretetével vigasztalják magukat; vannak, akik egyenesen a társadalom megbotránkoztatására törekszenek, sokszor ebben merül is ki a művészetük. Azonban ha az emberek álmos szemmel mennek el szobraik, festményeik vagy könyveik mellett, egyszeriben értelmét veszti minden további alkotás" - ez a világi halálkultusz.

Visszaigazolás nélkül a lét elbizonytalanodik, márpedig minden létező közül az akarat a legelevenebb.

Vajon ki bizonyítaná nekem, ha holnap az utcára megyek, s nem lát engem senki, ha nem látszom a tükörben, hogy mégis létezem?

Így hát kétségbeesett hajszát folytatunk az univerzalitás csalóka biztonságáért, összetörjük a szubjektív fenoménákat, helyette a testi válaszok és reakciók válnak etalonná, mint az egyedüli átjárás az elmék között. Az igazság egyedüli kritériuma az ellentmondásmentesség lesz, az emberek pedig, saját praktikus céljaikra fókuszálva, képtelenek átlátni létük elméleti jelentőségét; apró, mindennapi immanenciánk fetisizálásába menekülünk, a transzcendens pedig vagy megszűnik létezni vagy-félelemből, kényelemből-átruházzuk egy felsőbb lényre, akit már se kedvünk se erőnk megismerni vagy kielégíteni. Nincsen szükségünk többé szintetikus igazságokra, csupán analitikusokra, hogy megmagyarázzák nekünk azt a keveset, amit még hajlandóak vagyunk tudni. Elterpeszkedik rajtunk a közöny, amit mindenféle divatos izmusba burkolunk-minden poszttá lesz: posztmodern, poszt-posztmodern, választhatunk az elénk tálalt, könnyen emészthető igazságok között, s az Akarat is szépen lassan elkullog: a könyörtelen létfenntartás helyett egyszerűen belefeledkeztünk az életbe, mert nem tudunk elegánsan távozni. Félünk lerombolni magunk körül az avítt igazságokat, mert sem kedvünk, sem értelmünk nincs újat teremteni. Megmaradt a vallás, az egyház héja, megmaradtak az olyan szavak külső burkai, mint “tisztesség”, “morál”, “erkölcs”, a bizalom a tudományban, amit rosszul használunk, hit abban, amiben már szüleink sem hittek. Itt marad a közöny és a látszat hatalma, a Buber-i Dusein halála: már csak Essein van, a Másik egy puszta tárgy lesz, aki céljaink függvényében lehet egy akadály vagy eszköz.

Karnyújtásnyira az Akarat - mert a közöny letaglóz -, ami kezével kivezethetne minket a magunk teremtette Pokolból.

Dr. Madarasi Pál