Meghalt Bálint, a rákos kisfiú, akinek feleslegesnek ítélték a vizsgálatát! Avagy a kapitalista magyar egészségügy a fecebookos levelezésben

Bálint július 10-ére kapott beutalót PET/CT-vizsgálatra, miután rákos daganatot fedeztek fel a szervezetében. A vizsgálatra azért lett volna szükség, hogy a sugárkezelés előtt tisztázzák a daganat és esetleges áttétek helyzetét. A vizsgálatra a beteg gyerek és szülei több mint egy hónapja vártak, ám végül mégsem végezték el; a gyerek anyja szerint az őket fogadó doktornő a beutaló ellenére feleslegesnek ítélte. Amikor az anya rákérdezett, hogy miért nem végzik el a PET/CT-t, a doktornő azt válaszolta, hogy sok felesleges vizsgálatot kérnek a kollégák, és szokás, hogy azokat a CT-ben felülbírálják. De felajánlott egy másik, soron kívüli időpontot. Egy hónappal későbbre.

Csakhogy augusztus 19-én a gyereken elvégzett újabb vizsgálatok már azt állapították meg: olyan nagy lett az áttét a gerincén, hogy már sem sugárkezelést, sem kemoterápiás kezelést nem tudnak adni. Az anya ekkor posztolta ki a Facebookra a PET/CT-t feleslegesnek mondó doktornőnek ezt az üzenetet:
Ne féljen, nem óhajtom beperelni Önt, hiszen milyen kártérítést is tudna adni a fiamért? Csak arra kérem, ha legközelebb felülbírálja a beutalókat csak egyetlen pillanatra jusson eszébe ez a gyerek, Bálintnak hívják és decemberben lenne 10 éves.
Az egyik hozzászólásából az is kiderül, hogy egy kardiológus kezdetben erős gyulladásnak diagnosztizálta a szemmel is jól látható áttétet.
Bálint nem érte meg a decembert, pénteken a gyerek halálhírét osztotta meg az anya a Facebookon. A fiú szeptember 2-án hunyt el.
“Rendületlenül hitt a gyógyulásban a hatodik műtétig, akkor azt mondta, minden orvos hülye (bocsánat, szó szerint idézem) mert ő minden gyógyszert bevett, amit adtak neki, hagyta hogy szurkálják, minden műtétnél azt mondták, hogy meggyógyult, de hazudtak neki és nem gyógyították meg. Ez nyár elején történt, utána már nem volt hajlandó szinte semmit bevenni. Megértettem, de elfogadni nem tudtam a döntését, a három év és három hónap hosszú volt még akkor is, ha a műtétek között viszonylag “normális” életet éltünk.”
A fiától elbúcsúzó anya tapasztalatait megosztva tanácsokat is adott azoknak a szülőknek, akiknek daganatos betegségben szenved a gyereke.
“Először is, amit meg kell tanulnotok, hogy a ti hozzátartozótok csak nektek fontos, senki másnak. Az orvosnak csak egy eset, nehezebb vagy könnyebb eset, de a szakmai életében csak egy apró momentum.”
“Mindig pontosan tudjátok, mikor mi és miért történik a gyereketekkel. Írásban kérjetek kezelési tervet és kísérjétek figyelemmel, hogy valóban azt és akkor kapja a gyerek, ahogyan az le van írva. Velünk előfordult, hogy
    egy héttel korábban rendeltek vissza a kemoterápiára, mint ahogy kellett volna.”
“Az orvos túlterhelt és kiábrándult, azt senki se gondolhatja komolyan, hogy amikor fél 11-kor a 40-es sorszámot húzza az ambulancián (10-kor kezdődik a rendelés), akkor kellő figyelem jut a problémájára.”
“…milyen arcátlanság az is, hogy a tartósan beteg gyereket ápoló szülő tiszteletdíja 28.000 Ft, ami a gyerek megnövekedett vitamin szükségletét és speciális táplálását csak töredékében fedezi.
    Az OEP-ről jut eszembe, ha különleges gyógyszerre van szükség, keressetek protekciót, mi közel hat hónapot vártunk egy gyógyszerre, sajnos már későn érkezett.”
“Nagyon körültekintően válasszatok kórházat és orvost is, mert olyan különbségek vannak intézmények között, mintha Albániában vagy Svájcban gyógyulnátok. Akiket bátran ajánlok, dr. Rosdy Beáta, Heim Pál kórház neurológia, dr. Nagy Andrea, debreceni gyermekklinika, dr. Hideghéty Katalin, szegedi sugárterápiás intézet.”
De említ negatív példákat, név nélkül olyan orvosokat, akik szerinte cinikusan és flegmán viselkedtek. Idéz is néhány mondatot:
“az MR annak a gyereknek már felesleges”

    “maga még olyan fiatal, menjen haza, ezt (!) temesse el és gyorsan szüljön egy másikat”.

    “vagy meggyógyul, vagy meghal”
(Miután az illető egy havi fizetést tett el borítékban.)
A gyászoló anya így vonja le a tanulságot: “Ezek után én már nem nagyon kérdeztem, mert ellentétben azzal, amit többségükben magukról hisznek, nem az orvos a jóisten, nem tudhatja, mi a vége a történetnek.”
“Amit ma máshogy csinálnék, megnézném az adott betegséget a világ melyik táján gyógyítják a legjobb eredménnyel, mindenemet eladnám és ott gyógyíttatnám a gyerekemet. Sajnos, ebben a műfajban nincs még egy lehetőség, ezért kívánom nektek, jól döntsetek!”
(444)