A
dollár fölötti egyeduralom megszerzésével egyidejűleg a Londoni Klub
megkezdte az Egyesült Államoknak világhatalommá való emelését az I.
világháborúba való beléptetésével és az európai politikába való, egyre
fokozódó beavatkozásával. Mindez nem az Egyesült Államok népessége, még
kevésbé az európai demokráciák "megmentése" érdekében történt: rövid
távon a Wall Street-i pénzmágnások mesébe illő meggazdagodását, hosszú
távon világhódító terveik megvalósítását szolgálta. Ezt a stratégiát a
nemzetközi bankárok már Paul Warburg Amerikába való áttelepítése előtt
kitervelték, és mikor missziójának első célkitűzése, a Federal Reserve
Bank létrehozása, sikeresen megvalósult, azonnal hozzáláttak a második
fázishoz: a mindenható Pénz segítségével az Egyesült Államok politikai
és gazdasági szerkezete fölötti hegemónia megszerzéséhez.
Miután
az I. világháborút évtizedekkel annak kirobbanása előtt gondosan
előkészítették az egymással versengő európai hatalmak fegyverkezésének
jól átgondolt és célirányosan adagolt finanszírozásával, a dollár
fölötti egyeduralmukat - aminek megszerzését minden bizonnyal nem
véletlenül időzítették a háború kitörésének időpontjára (ebben a
tekintetben előre nem várt akadályok miatt kissé el is késtek; ezért
volt Warburg és cinkosai részéről 1914 utolsó hónapjaiban a frenetikus
nyomás az Egyesült Államok törvényhozására, hogy a tervezett amerikai
jegybank létrehozásához szükséges törvényt még abban az évben tető alá
hozzák) azonnal bevetették az amerikai politikusok és a közvélemény
megdolgozására a világháborúba való beavatkozás érdekében. Mikor Woodrow
Wilson elnököt, aki akkor már csaknem húsz éven át a Wall Street
függvénye volt mind közéleti karrierje előmozdításában, mind
magánvagyona növelésében, ravasz és többnyire becstelen módszerekkel
belemanőverezték a központi hatalmak elleni hadüzenetbe, szinte magától
értetődő volt, hogy a War Industries Board (Hadiipari Bizottság) elnöki
tisztjét és ezzel az egész amerikai hadiipar fölötti rendelkezési jogot
az egyik vezető Wall Street-i bankár, Bernard Baruch nyerte el. Baruch
azután más Wall Street-i pénzembereknek juttatta a több milliárdos
fegyverrendeléseket, míg az ezek finanszírozására felállított War
Finance Corporation (Háborús Pénzügyi Testület) vezetésével az elnök
Eugene Meyer Wall Street-i bankár, Baruch korábbi üzlettársát bízta meg,
aki Baruchhal együtt a Rothschild-ház belső köreihez tartozott. Az
amerikai jegybankot pedig, amely a mindezekhez szükséges pénztömegeket
szolgáltatta, továbbra is Paul Warburg tartotta ellenőrzése alatt.
Az
I. világháború így pénzügyi "terülj asztalkám" volt a Wall Streeten
tömörült nemzetközi bankárok számára, de politikailag, társadalmilag
katasztrofális következményekkel járt az amerikai nép létérdekeire
nézve. Ettől fogva az Egyesült Államok a bankárok irányításával
visszavonhatatlanul elkötelezte magát a földkerekség rendőrének és
mentőangyalának szerepére, aminek árát ez a tehetetlen óriás egyre
növekvő mértékben vérben és aranyban volt fizetni kénytelen. És a rövid
győzelmi mámor után sokasodtak a belső gazdasági bajok is.
A
háború és annak a Wall Street által biztosított kimenetele azonban még
tragikusabbak voltak Európa nemzetei számára, mert miután a bankárok az
antant hatalmakat győzelemre segítették, a zsoldjukban álló
szabadkőműves angol és francia politikusokkal olyan békediktátumokat
kényszerítettek a vesztesekre, melyek eleve magukban hordozták egy
következő világégés csíráit. Egy őszinte pillanatában Winston Churchill
meg is írta, hogy Európa valamennyi nemzete jobban járt volna, ha az
Egyesült Államok nem ütötte volna az orrát a kontinens ügyeibe, mert
"Németországgal békét kötöttünk volna; nem omlott volna össze
Oroszország, ami a kommunizmushoz vezetett; nem vált volna
kormányozhatatlanná Olaszország, amit a fasizmus követett; és a nácizmus
soha nem emelkedett volna hatalomra Németországban." ("Social Justice"
magazin, 1939. július 3, 4. oldal.)
Amit
Churchill nem látott, vagy nem mert megírni, az, hogy mindez nem a
véletlen, hanem a nemzetközi bankárok céltudatos aknamunkájának a műve
volt.
A
Londoni Klub nem csupán egy újabb világkatasztrófa melegágyát vetette
meg, hanem az első világháború előtti évekhez hasonlóan, pénztömegeinek
gondos bevetésével elő is készítette a másodikat: míg Paul Warburg az
Egyesült Államok pénzügyeit irányította, Németországban maradt öccse,
Max, zsidó létére Hitler pénzügyi tanácsadója és finanszírozója volt,
éspedig a Wall Street-i zsidó pénzmágnások pénzével. Egyidejűleg a Wall
Streetbe betársult Rockefeller-ház Jacob Schiffel vállvetve Lenin Nagy
"Orosz" Forradalmának finanszírozója és az általa létrehozott
Szovjetunió fő tőkés talpontartója szerepét töltötte be. (Schiff saját
unokája elmondása szerint legalább 20 millió dollárral segítette Lenint
hatalomra, ami abban az időben kolosszális összeg volt. Az 1920-as évek
derekától azután - nyilván egy világmegosztási egyezség eredményeként - a
Szovjetunió kizárólagos finanszírozását a Rockefeller birodalom vette
át a család "vezérhajója", a Chase Manhattan Bank által.) Az egész
bonyolult műveletet pedig a Rothschildok irányították és koordinálták,
miközben Anglia, Franciaország és ezek kisebb szövetségesei, a Kisantant
és Lengyelország fegyverkezését is finanszírozták.
A
világuralmi hadjáratukat immár az Egyesült Államokból folytató bankárok
tehát egyszerre kettős offenzívát indítottak az akkor még az egész
világ szellemi és gazdasági erőközpontját képező Európa ellen: minden
erejükkel folytatták a kontinens teljes szétrombolására irányuló, már a
francia forradalom előtt megkezdett és azóta lankadatlanul folytatott
aknamunkájukat, és ugyanakkor Oroszországban uralomra juttatták a
bolsevista tömeggyilkosokat, hogy általuk Európa többé-kevésbé még
kereszténynek maradt népeinek megadhassák a végső tőrdöfést, és egyben
biztosítsák a Wall Street számára az orosz birodalom gigantikus
természeti kincseit és energiaforrásait, mint egy későbbi időpontban
maguktól ölükbe hulló érett gyümölcsöket.
Mielőtt
azonban e kettős offenzíva csúcspontjaként a második világégést
kirobbantották volna, az előre gondolkozó nemzetközi bankárok
szükségesnek látták egy újabb mesterséges "pénzügyi válság"
létrehozását, melyből "okulva", a leendő háború végén hálójukat még
szélesebb körökre kiterjeszthetik. Ezúttal már egészen nagy vadra
vadásztak: az egész emberiséget vették célba, ezért a válságnak is
világméretűnek kellett lennie. A modell már megvolt a John Pierpont
Morgan teremtette 1907-es válság képében, és a bankárok módszerei
ezúttal is hasonlóak voltak. Tőzsdei összeomlást okozó hisztériát
kellett létrehozni a befektetők soraiban, s mivel ekkor már a New York-i
tőzsde volt a tőkés országok pénzvilágának "hőmérője", az összeomlásnak
is ott kellett bekövetkeznie. Ezt igen gondosan meg kellett alapozni,
hogy a válság valóban az egész földkerekségre kiterjedjen, és erre a
bankárok három évet szántak. Az ugyancsak ellenőrzésük alatt tartott
Bank of England elnöke, Montagu Norman 1927 elején titkos
megbeszéléseket folytatott az amerikai Federal Reserve Bank igazgatóival
Washingtonban, ahol kidolgozták az "olcsó hitel" politikáját, melyet
Norman ezt követően a nagy európai központi bankokkal is egyeztetett.
Ennek eredményeként a Wall Street valósággal megoldotta a
pénzeszsákokat, és kis és nagy befektetőknek korlát nélkül ontotta az
alacsony kamatú kölcsönöket a bankárok szolgálatában álló brókercégek
által a New York-i tőzsdén hatalmas reklámmal propagált spekulatív
részvények és kötvények vételére. A Federal Reserve Bank maga is
beszállt a játszmába a bankárok oldalán, és a dollár megfelelő
manipulálásával 62 százalékkal növelte az Egyesült Államok
pénzmennyiségét, miközben hivatalos és félhivatalos nyilatkozatokkal a
befektetőket a "kitűnő lehetőségek" kihasználására sarkallta. Mikor ez a
spekulációs hullám tetőfokára ért, a Londoni Klub 1929 szeptemberében
"lehúzta a függönyt": egyik napról a másikra minden előzetes
figyelmeztetés nélkül azonnali hatállyal felmondta a felszólításra (at
call) fizetendő kölcsönöket - és a legtöbb ilyen volt -, a további
kölcsönöket leállította, a kamatlábat pedig 20%-ra emelte.
A
bajbajutott spekulánsok százezrei ezt természetesen képtelenek voltak
megfizetni, ezért tömegesen piacra dobták értékpapírjaikat, minek
következtében ezek árfolyamai drámai zuhanásba kezdtek. 1929 októberében
és novemberében az egyre fokozódó árfolyamesések folytán mintegy 160
milliárd dollárt kitevő értékveszteség jelentkezett a New York-i
tőzsdén, amit természetesen nem a nagy bankárok, hanem amerikai
kisemberek milliói veszítettek. Paul Warburg, Bernard Baruch és más Wall
Street-i pénzmágnások ugyanis már 1929 márciusától kezdődően
figyelmeztették a hozzájuk közel álló nagybefektetőket, hogy jó lesz a
ringből kiszállni; így ezek időben, mikor az árfolyamok még magasak
voltak, meg is szabadultak összes spekulatív befektetésüktől és
millióikat a biztos államkötvényekbe tették, miközben a brókerek tovább
hajszolták a mit sem sejtő amerikai kisembereket és kisvállalatokat a
New York-i tőzsde pénzügyi vágóhídjára. Így kezdődött a New York-i
tőzsde teljes összeomlása, minek következtében 1929 és 1933 közt az
Egyesült Államokban működő 26.401 bankból 11.630 csődöt jelentett és
bezárt. (Ezek túlnyomó többsége kis és közepes bank és takarékpénztár
volt, mivel az Egyesült Államok banktörvényei rendkívül megnehezítik a
nagy pénzintézetek kialakulását.) Ez természetszerűen kisemberek további
millióinak tönkremenetelével járt, mivel a bankokban elhelyezett
megtakarított pénzük nagyrésze menthetetlenül elveszett. A válság az
Egyesült Államokból rohamosan átcsapódott mind az öt kontinensre, és a
világ minden országában súlyos megrázkódtatásokkal járt. (Az 1929-es
világválság okait és lefolyását illetően lásd Mullins, i.m., 143-150.
oldalát.) A tanácstalanul tántorgó népek sokhelyütt diktátorok karjaiba
menekültek, akik elkerülhetetlenül belevezették őket egy újabb
világégésbe. A világ vezető közgazdászai mai napig nem találtak
elfogadható magyarázatot ennek a gigantikus méretű gazdasági válságnak
az okaira, de a következő tények cáfolhatatlanok:
1. Az 1929-es világválság a New York-i tőzsdéről indult ki.
2.
A válság évekig tartott, és annak folyamán a Wall Streeten tömörült
tőkeóriások még hatalmasabb vagyonra és gazdasági hatalomra tettek
szert, míg kisebb vetélytársaik sorra tönkrementek.
3. Az Egyesült Államok a válságból csak a II. világháborúba való belépéssel volt képes kilábalni.
4.
A II. világháború eredményeként az Egyesült Államok lett a világ vezető
politikai, katonai és gazdasági szuperhatalma, miközben valamennyi
jelentős gazdasági vetélytársa - Anglia, Németország, Franciaország és
Japán - padlóra került.
A
II. világháború végén már Amerika rendelkezett a Porban heverő Európa
fölött, és miután azt szovjet szövetségesével a bankárok által gondosan
előkészített és mindkét oldalon beépített "tanácsosaik" révén előre
egyeztetett csúcskonferenciákon kettéosztotta, a kontinens nyugati,
értékesebb felét saját politikai, katonai és gazdasági hegemóniája alá
vette. A végcél azonban egy globális méretű, színleg az Egyesült Államok
vezetése alatt működő, de valójában a bankárokkal egybefonódott
nemzetközi szabadkőművesség által irányított és minden tevékenységében
szigorúan ellenőrzött világbirodalom kiépítése volt. (Lásd többek közt
Mónus Áron: "Összeesküvés: A Nietzschei birodalom", több kiadást ért
meg.) Ennek a hatalmi politikának szerves része volt a Londoni Klub
ellenőrzése alatt álló Wall Street-i tőkés központnak az egész világ
pénzgazdálkodási irányítójává tétele és ezzel párhuzamosan az amerikai
dollár központi valutává, vagyis minden nemzetközi pénztranzakció
elszámolási alapjává emelése.
Ezt
a bonyolult, de rendkívüli kitartással végrehajtott műveletsorozatot
megkönnyítette a mindenható Pénznek már a reneszánsz végén megkezdődött
és a 19. század végére beteljesedett fikcióvá válása, minek folytán a
pénz urai tranzakcióikat aranyhegyek nehézkes mozgatása helyett papíron
rögzített számok egyszerű megváltoztatásával voltak képesek
végrehajtani, amit a mechanizált távközlési eszközök egyre fokozódó
tökéletesítése hamarosan pillanatok művévé tett. A Londoni Klub pénzügyi
hatalommá nőtt Wall Street-i nyúlványának kártékony ténykedése nem
maradt megjegyzés nélkül egyes élesszemű és meg nem vesztegethető
amerikai politikusok részéről, akik már a Federal Reserve Bank
megalakulását követő években, majd a New York-i tőzsdéről 1929-ben
kiindult gazdasági világválság kitörését követően nyilvános kongresszusi
vizsgálatot követeltek a Bank és igazgatósága tevékenységét illetően.
Ezek
bírálatait sommásan összegezte Louis McFadden, az amerikai törvényhozás
képviselőháza bank- és valutaügyi bizottságának elnöke a Ház 1932.
június 10.-i ülésén elmondott beszédében, melyben többek között a
következőket mondta:
"Egyesek
azt gondolják, hogy a Federal Reserve bankok amerikai
kormányintézmények. Ezek nem kormányintézmények. Ezek privát
hitelmonopóliumok, melyek az Egyesült Államok népén élősködnek saját
maguk és külföldi ügyfeleik javára. A Federal Reserve bankok külföldi
központi bankok ügynökei. Henry Ford mondta: 'Ezeknek a pénzembereknek
egyetlen célja a világuralom megszerzése kifizethetetlen adósságok
létrehozatala által.' " Természetesen, a javasolt vizsgálatra soha nem
került sor, a bátor amerikai politikus ellen pedig suttogó kampány
indult Washingtonban, hogy eszét vesztette, és a következő szövetségi
választásokon kibukott. (Lásd Mullins, i.m., 153-4. oldal.) Ezt
követően, nem akadt egyetlen jelentős amerikai személyiség, sem a
kongresszusban, sem azon kívül, aki támadni merte volna a Wall Streeten
tömörült pénzemberek tevékenységét és az általuk irányított gazdasági és
politikai manővereket, Ezra Pound, a nagy amerikai költő kivételével,
akit ezért a II. világháború végén minden teketória nélkül az őrültek
házába zártak és tizennégy esztendeig ott is tartottak. Mivel a bankárok
az amerikai napilapok és egyéb hírközlő eszközök túlnyomó többségét is a
markukban tartották, tekintélyes ellenzék hiányában könnyű volt az
Egyesült Államok közvéleményét oly mértékben agymosniuk, hogy az
amerikai társadalom egy birkanyáj engedelmességével fogadta el a teljes
hegemóniájukat pénze, nemzetgazdasága, bel- és külpolitikája,
életformája és úgyszólván valamennyi élettevékenysége fölött. Amerika
népének ez a szolgai megalázkodása 1945 után szinte automatikusan hatolt
be a világ többi népeinek politikai és társadalmi szervezetébe a
Marshall-terv és más "jóindulatúnak", sőt "karitatívnak" feltüntetett
amerikai segélyakciók gazdasági vérátömlesztései segítségével, úgyhogy
hamarosan az egész emberiség szeme a Wall Street uraira irányult, mint
megváltóikra és boldogabb jövőjük biztosítóira. Az ellátás teljes hiánya
és a nemzetközi bankárok összefonódásaiból létrejött félelmetes tőkés
Leviatán minden képzeletet meghaladó pénztárcája ellenére, a Wall
Street-i központ világuralmához elengedhetetlen nemzetközi pénzügyi
szervezetek felállítása és az amerikai dollárnak New Yorkból való
irányított felmagasztalása néhány évtizednyi kemény szervezést igényelt.
Előzőleg ugyanis az angol fontsterling volt a nemzetközi pénzvilág
központi valutája, és ezt korábbi privilegizált helyzetéből nem lehetett
a nemzetközi pénzgazdálkodás jelentős sterilizálása nélkül azonnal
elmozdítani.
Az
első fontos lépés ebben az irányban közvetlenül a II. világháború végső
kifejlete előtt, 1944 júliusában történt, mikor is a Wall Street
kezdeményezésére az amerikai Bretton Woodsban az Egyesült Államok és
szövetségesei, összesen 44 hadbalépett ország, közöttük a Szovjetunió
részvételével összehívták az Egyesült Nemzetek Monetáris és Pénzügyi
Konferenciáját. Ennek színleges célja az volt, hogy az egész
világgazdaságra kiterjedő pénzügyi megoldásokat dolgozzon ki a háború
utáni újrakezdés elősegítésére és rendezett lefolytatására, a
Németország és Japán akkor már biztosra vett vereségét követő állapotok
között. Mint várható volt, a nagy bankok szakértői nem szűntek
hangoztatni az értekezlet folyamán, hogy egy újabb 1929-es méretű
világgazdasági válságot nem szabad megengedni, és ennek elkerülése
végett az egész világ pénzügyeit és monetáris politikáját szorosan össze
kell hangolni és központi irányítás alá kell venni, természetesen a
bankárok ellenőrzése alatt, mert - ez volt az érvelés - ők értettek
igazán a pénz kezeléséhez. A bankárok arra is utaltak (elvileg
helyesen), hogy a különböző nemzeti valuták árfolyamingadozásai káros
hatással vannak a nemzetek közötti kereskedelmi és pénzügyi
kapcsolatokra, és ezért szükséges egy általánosan elfogadott központi
mértékegység kialakítása, melyhez közös megegyezéssel a világ valamennyi
valutáját viszonyítják. Ennek a szerepnek a betöltésére a bankárok az
aranylapra helyezett dollárt javasolták, amint a Bretton Woods-i
értekezleten képviselt országok gyanútlanul el is fogadtak. Abban a
helyzetben és időben nem is igen tehették másként, hiszen mindnyájan a
szövetségesek egész háborús erőfeszítését finanszírozó és a
hadviselésben is domináns szerepre emelkedett Egyesült Államok zsebében
ültek. Ilyen elvek alapján dolgozták ki Bretton Woodsban két nemzetközi
ikerszervezet, a Világbank (World Bank), teljes nevén Nemzetközi
Újjáépítési és Fejlesztési Bank, és a Nemzetközi Valutaalap
(International Monetary Fund) tervezetét, melyek valódi célja a Wall
Streeten tömörült pénztőke uralmának az egész földkerekségre való
kiterjesztése volt. Ennek hathatósabb megvalósítása és egyben
világpolitikai mezbe öltöztetése végett a két szervezetet egyidejűleg
szintén a Wall Street által sugalmazott és nagymérvű anyagi
támogatásával sietve létrehozott Egyesült Nemzetek Szervezetébe ágyazták
be, mint annak "szakosított intézményeit". A Wall Street legújabb, most
már hivatalos nemzetközi hatáskörrel felruházott nyúlványainak a
bankárok világuralmi törekvéseinek leleplezése és az emberiség
megtévesztése végett természetesen szép emberbaráti célkitűzéseket
adtak, melyek akkor az emberiség millióiban egy új, virágzó és örök
békét ígérő korszak reményét keltették, de ma már épp olyan üresen
konganak, mint az Atlanti Chartában hangoztatott "félelem nélküli élet"
és más, utóbb csupán háborús propagandatrükknek bizonyult szólamok. A
Világbank névleges célja az volt, hogy hosszútávú hitelekhez juttassa
azokat az államokat, melyek a világégés rombolásai után sürgősen
rászorulnak az ilyen segélyre. Alapokmánynak I. cikke értelmében a Bank
belső és legsürgősebb rendeltetése a "háború által tönkretett vagy
szétzilált gazdaságok helyreállítása, a termelőeszközök
békegazdálkodásra való visszaállítása, valamint a termelő berendezések
és egyéb eszközök fejlesztésének elősegítése a kevésbé fejlett
országokban" volt, a továbbiakban pedig "a tagok termelőeszközeinek
fejlesztése, a termelékenység fokozására, az életszínvonal emelésére és a
munkakörülmények javítására" kellett irányulnia. A Bank által nyújtott
kölcsönöknek és garanciáknak is ezeket a célokat kellett szolgálniuk. Ez
a cikk egy általános záradékkal végződött, mely szerint "a Bank minden
döntésében a fenti célok szem előtt tartásával jár el." A Nemzetközi
Valutaalap a Nemzetközi fizetések rövid távú egyensúlyhiányait - más
szóval: a tagok ideiglenes fizetési nehézségeit - volt hivatott
finanszírozni, a különböző valutaárfolyamok stabilizálása érdekében.
Alapokmánya I. cikke szerint azzal a céllal jött létre, hogy a
nemzetközi monetáris együttműködést és az árfolyamok stabilitását
előmozdítsa, a nemzetközi kereskedelem bővülését és kiegyensúlyozott
növekedését megkönnyítse, és az Alap általános anyagi eszközeinek
megfelelő biztosítékok ellenében való időleges rendelkezésre bocsátása
(magyarul: rövidtávú kölcsönök) révén a csatlakozó országok számára
lehetővé tegye, hogy fizetési mérlegzavaraikat olyan intézkedések
foganatosítása nélkül küszöböljék ki, amelyek károsan hatnak a nemzeti
vagy nemzetközi jólétre." Az I. cikk a következő záradékkal végződik:
"Az Alap egész politikájában és minden döntésében maradéktalanul a jelen
cikkben rögzített céloktól vezérelve jár el."
A
két világszervezet alapokmányaik kormányzati ratifikációinak az
Egyesült Államok kormányánál való letétbe helyezését követően, formailag
1945 végén, ill. 1946 elején alakult meg, de tényleges működésüket
csupán 1948-ban kezdték meg. Ekkor vált teljessé világszinten az
adósságháló, melybe a mindenható Pénz Wall Street-i urai az egész
emberiséget be akarták fogni. Meyer Amschel Rothschild nagy álma most
megvalósulhatott. Folytatjuk...
Endrey Antal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése