A
természetről szónokolunk, a természetes szabadságvágyról, a tradícióink
visszatéréséről, az igazságosságról. Azonban adósok maradunk mindig
valamivel... a megoldással. Pedig van megoldás. Nem egy, hanem temérdek,
pont annyi, amennyien ezen a bolygón emberként létezünk. De nem csak
egyénekként, hanem családokként és népekként is vannak utak, melyeket
sorsszerűen be kell járnunk. Nekem, belgyógyászként ismernem kell a test
mechanizmusait, a kilökődés folyamatain keresztül a befogadás
anomáliáin át, a Mindenséget! A gyógyulásnak három stációja van. Az első
te magad vagy a „tehetetlen” test, mégis az erő. A második az akarat: -
a hit a gyógyulásban, a javító folyamatok feletti szüntelen őrködés. A
harmadik – az eszköz – az immunrendszer, a természetes beépített
(le)küzdő és minden irányból védekező vezér(lő). E hármasság nyújtja a
biztonságot mindenkinek és ez a fontos!
Álmot
láttam. Most az álmomat mondom el. Nem írok le semmit, amit magamon
kívül mástól várnék el... mindenkinek a saját sugallatait és álmait kell
követnie. Lépjünk be most abba a hasonlatba, ahol egyesek fölálltak, s
elhagyták a politika színházát. A természetbe mentek, s ott próbáltak új
életet kezdeni. Itt tartunk most. Ez az idő akár nagyon sokáig is
eltarthat, ezt nem tudhatjuk. Nagyon sokszor tartottunk már itt a
történelem folyamán, azonban minden esetben ugyanaz a folyamat
játszódott le... kidőltek a színház falai, s népek egymást taposták,
szétzúzták a színházon kívül lassan épülő világokat... majd új színházat
építettek. A korábban a természetben élt emberek szinte nyomtalanul
eltűntek, csupán néhányuk emléke maradt fenn.
Van
azonban valami, ami örök és eltörölhetetlen, mely ősi ösztönként minden
emberben ott munkálkodik. Ez a szabadságvágy. Szabadok akarunk lenni,
szabadok saját, egyénileg elképzelt és valósággá alkotott világunktól és
csupán egyetlen köteléket szeretnénk megőrizni, de azt minél
erősebben... hogy részesülhessünk a teremtő kegyelméből. Ez az ösztön
szólított meg, hogy hagyjuk el a színházat, és ennek kell vezetnie akkor
is, mikor visszatérünk. Igen, visszatérünk. Ez az egyetlen módja annak,
hogy világunk életben maradjon. Ki kell mennünk a teremtett világba,
meg kell erősítenünk testünket, lelkünket, ki kell engesztelnünk a
természetet tékozló emberként elkövetett bűneinkért, az emberiség
bűneiért. Nekünk ez a feladatunk. Nem beszélnünk kell róla, hanem
tennünk kell. A teremtett világ megbocsájt. A teremtett világ az életet
szolgálja és azt, aki ezt éltetni akarja. Ezekkel az energiákkal kell
(nekünk vagy utódainknak) visszatérnünk a színházba, s föl kell állnunk a
színpadra, ha eljön az idő, még mielőtt a szokásos módon
visszafordíthatatlanul fel nem tüzelik a közönséget. Nem színészként
kell visszatérnünk. Nem. Emberként. Mit kell ott tennünk? Nos, ez az,
ami népenként és egyénenként változó. Egy biztos, a teremtő üzenetét
kell közvetítenünk. A magyar kultúra szellemi öröksége egy olyan
értékrendet őrzött meg, amely utat mutat számunkra. Ez az értékrend a
Krisztusi út képmása. Ennek koráráról, eredetéről nem kell most
szólnunk, nem ez számít. Lesznek népek, akiknek képviselői a nézőtéren
ülőkhöz szólnak majd. Lesznek, akik elmondják, miként élhet az ember a
teremtett világban, lesznek tanítók, de a mi dolgunk más lesz. Nem több
és nem kevesebb, más. A színpadon kell mindenki előtt a szemébe néznünk
annak a testetlen ördögnek, mely a színházat működteti, s mely
rejtekéből soha elő nem bújik, csupán bábjait és katonáit küldi elénk.
Nekünk velük kell megvívnunk. Ebben a harcban azonban csak egyféleképpen
győzhetünk... ha készek vagyunk áldozattá válni, s az ellent magunk
fölé emelni. Krisztusi áldozatra van szükség, olyan áldozatra, amelyet
meghallanak a süketek és amely vissza adja szeme világát a vakoknak,
amely éles pengeként hasít gyilkosaink mérgezett szívébe... és a döbbent
csöndben egy új világ csírája indulhat el. Kik megöltek minket, sebzett
áldozatokká válnak, s uruk- a megszemélyesült érdekhálózat -
kiüresedik, elmállik, széjjelfoszlik, s nem marad utána csak sár és
hamu... és az űr, melyet egy új világban újra be kell majd töltsön
valaki, ám az még nagyon-nagyon sokára jön csak el. Halálunk telét a
tavasz követi, s feltámadásunkból új élet születik. Gyermekként éljük
majd meg azt, ártatlan és tiszta gyermekekként, akik mosolyogva másznak
le a színpadról, fel a sorok közé, és kézen fogva szüleiket ,
nagyszüleiket, együtt sétálnak ki a színházból.
Az
emberiséget egyetlen ember nem válthatja meg. Meg fognak születni, vagy
talán már meg is születtek, azok, akiknek közössége készen áll erre a
Szent áldozata. Addig míg az alkalmas pillanat nem jön el, csak egy
dolgot tehetünk: kérjük minden teremtő erő áldását a föld leggonoszabb
és legsötétebb embereire... nekik van a legnagyobb szükségük a fény
erejére. Harccal, vérrel a sötétség meg nem gyengíthető... de a
szeretettel végleg eltörölhető.
Nem
kell tovább beszéljünk erről, tegyük csendben a dolgunkat, őrizzük a
magot, s adjuk tovább mindaddig, míg egy ártatlan gyermekkéz a földbe
nem dugja majd azt. A tiszta földben új csíra fogan, s lesznek majd
mellette sokan.
Dr. Madarasi PálHernád Völgye Háztáji Közösség
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése