Üzenet folytatása: 1945. február 13. Budapest

2014. február 13., csütörtök

1945. február 13. Budapest

A németek nem adták Budapestet. Erős német nyomásra a nyilas vezetés 1944. novemberében elrendelte Budapest minden áron történő megvédését a szovjetekkel szemben. A nácik számára létfontosságú volt, hogy a Vörös Hadsereg ne jusson el a Dunántúlra, az úgynevezett Alpesi Erőd előterébe. Mindenáron meg akarták tartani a zalai olajmezőket, és ez a terület volt továbbá a balkáni német erők visszavonulási útvonala.

A védelmet a németek saját kezükbe vették, elkerülve a számukra felesleges vitákat a magyar vezérkarral. A szovjet vezetés nem tervezett ostromot, gyors, a német villámháborús offenzívákra emlékeztető támadással, menetből szerették volna elfoglalni Budapestet. Nem így történt: csaknem kéthavi, elkeseredett harc kezdődött a magyar fővárosért. A várost nem ürítették ki, december 24-én délelőtt, amikor az ostromgyűrű már majdnem bezárult, a budapestiek karácsonyi bevásárlásaikat intézték.

Február 11-én a csata végleg eldőlt, 12-én a védők maradványai kapituláltak, de a még ellenálló támpontok felszámolása, főként a vár és a Duna között, 13-án fejeződött be. A kitört és szétszóródott katonák utáni hajtóvadászat 16-áig tartott.

Nem egészen három hónappal később Berlin is elesett-Németország pedig kapitulált.

Volt értelme Budapest elpusztitásának?

http://balrad.wordpress.com/2014/02/13/1945-februar-13-budapest/

Wildenbruch gyávaságán még az oroszok is megütköztek

- A Kitörés hadműveletet “vezető” német főparancsnok “helytállásáról” írott helyszíni feljegyzések, – egy szovjet haditudósító naplója alapján -

1. Bevezető

- Budapest 1944. február 11-13. -

Karl Pfeffer-Wildenbruch immár ranjelzés nélkül

1944-45 telén, a Szovjet hadsereg 2-3. Ukrán frontjának támadásával szemben, – a Budapestet védő német és magyar egységek főparancsnoka: Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer (vezérezredes) volt. Eredeti foglalkozását nézve rendőr, így meglehetősen szerény katonai tapasztalatokkal rendelkezett.

Pest, majd a budai városrész legnagyobb részének elvesztése után, amikor a védelem már reménytelennek tűnt, – a lőszer és az élelmiszer, a gyógyszer is fogytán volt, – a védelem főparancsnoka: Karl Pfeffer-Wildenbruch, február 11-én, 17 óra 50. perckor, a következő üzenetet küldte a német parancsnokságnak:

“Február 11-én a sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor-Máriahalom térségében.” – És, mivel Hitler kifejezett parancsa ellenére cselekedett, mely parancs a végsőkig való kitartásról szólt, – Wildenbruch összetörte a rádiót, nehogy parancsban megtiltsák neki a kitörést.

19.45-kor Wildenbruch visszavonhatatlanul kiadta a parancsot a hadműveletre. 20 órakor elindult az első hullám, majd azt követte a többi.

A vezetők azonban külön utat választottak. Pfeffer-Wildenbruch és a vele tartó tisztek, -leszálltak a föld alá…

2. Civil kabátot viselt az egyenruha fölött, amikor elfogták…

Az alábbiakban pedig Pavel Luknyickij kapitány, a TASSZ helyszíni haditudósítójának feljegyzéseiből olvashatunk részleteket, – változtatás nélkül:

“Ebben a fejezetben a Buda elfoglalása perceiben írt feljegyzéseimet közlöm, abban a reményben, hogy fontos és érdekes dokumentumok, hiszen eredeti impresszióimat vetem papírra…

Február 13-án éjszaka. – Idézem, a Front törzséhez befutott hadijelentéseket:

“Február 11-én 22 órakor, miután Pfeffer-Wildenbruch parancsot adott hadosztályainak (a kitörésre), ő maga törzstisztjeinek csoportjával 400 katona védelme alatt, a vízlevezető csatornában próbált kijutni a királyi várból a Ludovika katonaiskola körzetébe, (1138. jelzésű tömb), ahol találkoznia kellett volna a gyűrűből kitört egységeivel. A csatornából kilépő csoportra alegységünk tüzelt, ennek következtében a csoport kénytelen volt 12-én 7 óráig más kivezető utat keresni…”

A törzshöz sorra futnak be az értesítések. S a részletek helyesbítése most következik:

“A vezérezredes (pontosabban SS Obergruppenführer), Pfeffer Wildenbruch maga nem vett részt a kitörésben. Gyáván cserben hagyva az alája rendelt csapatokat, a német törzs tábornokainak és tisztjeinek csoportjával 400 katona védelme alatt, elindult a királyi várból a Ludovika iskola körzetébe, azaz 4 kilométernyire haladt előre a csatornában…

Miután ekkora távolságot tett meg a szennyvízelvezető csatornában, az említett helyen előbújt, minthogy azonban lövészeink géppisztolytűzzel fogadták, visszabújt a csatornába és más kijáratot keresett a föld alatti hálózatban.

Végre talált egy tisztítónyílást, ahol feljött a föld felszínére – a Budakeszi úton, – s itt az egyik házban üldögélt a törzsével, valamint megmaradt embereivel ma reggel 7 óráig, amikor katonáink fölfedezték.

Rövid közelharc után, melynek során számos német elesett, törzsével és életben maradt katonáival együtt megadta magát.”

Galperin gárdaalezredes parancsnoksága alatt álló 297. szovjet lövészhadosztály politikai osztályvezetőjének jelentéséből:

…”Február 12-én… az egyik házba (Budakeszi út 118. lakótömb) betelepedett 120 főnyi német csoport tüzelt ránk. Ezt a házat a hadosztályunk vegyi századához és felderítő századához tartozó harcosok… csoportja támadta.

A házért vívott csata során az ellenséghez küldtünk egy németül tudó magyar civilt azzal a felhívással, hogy adják meg magukat. Az ultimátum alátámasztása végett a házzal szemben felállítottuk 45 milliméteres lövegünket, melyet M.U. Zargojan főhadnagy irányított. A házból azt válaszolták, hogy az alábbi feltételek mellett adják meg magukat:

a/ biztosítsuk az életüket;

b/ legalább őrnagyi rangban levő szovjet tiszt vegye át őket.

Az ugyanott tartózkodó Szkripkin őrnagy, a hadosztály vegyi szolgálatának a parancsnoka, egy papírdarabra tintával mártott ujjával ráírta, hogy ő a Vörös Hadsereg őrnagya, kész őket átvenni…

A kihallgatás alkalmával kiderült, hogy itt tartózkodik Pfeffer tábornok, meg a törzskara. Személyesen hallgattam ki ezt a csoportot. Ebben az időpontban a csata föntebb felsorolt részleteit még nem ismertem.

Hogy a foglyok mielőbb eljussanak a hadtesthez, az én személygépkocsimon, (az egyetlen kocsi a helyszínen), Peszkov kapitánynak, a politikai osztály instruktorának a kíséretében küldtem a hadtesthez Pfeffer vezérezredest és törzsfőnökét…”

A törzs hadműveleti osztályának és hírszerző osztályának munkatársai között vagyok. Szenvedélyesen tárgyaljuk a híreket. Néhány kommentár:

- Nem tartott a katonáival a gazember, szóval neki drága az élete!

- Épp mostanában tüntették ki: tölgyfakoszorú, lovagkereszt. 30 kitüntetése van!

- Pfeffernek 30 érdemrendje van? Civil kabátot viselt az egyenruha fölött, amikor elfogták!… Tölgyfalevelek, lovagkereszt!… 67 éves!… Hát így sikerült a kitörésük!

- Bűzlött a csatornától! Nem lehetett közel menni hozzá!

Azok, akik látták, amikor tetőtől talpig mocskosan és visszataszító bűzt árasztva beült a tisztünk által rendelkezésére bocsájtott dzsipbe, sohasem fogják elfelejteni a látványt…

Kalinyin ezredes (a hírszerző osztály parancsnokhelyettese):

“Egy magyar tábornok közölte velünk: Pfeffer-Wildenbruch aláírásával rendelkezést kaptak az egységek parancsnokai, a zászlóaljparancsnokig bezárólag, a parlamenterek lelövésére…”

Meteorológiai jelentés:

“Felhős idő, 8-10-es sűrűségű köd, havazás és eső. A hőmérséklet 0-tól + 4 fokig. A Dunán jégzajlás. A Garamon olvadás. A kövezetlen utakon az előrehaladás nehéz…”

3. Emlékezés minden áldozatra

Eddig Luknyickij kapitány följegyzései a naplójából. De van még ebben a naplóban jónéhány olyan szokatlan információ, – melyeket manapság valahogy nem propagál sem a hivatalos, sem a liberális, sem pedig a nemzeti radikális média. – Bizony olyan dolgokra is fényt derít, – amire az átlag, a történelemben kevésbé járatos ember, csak kapkodja a fejét. Idővel ezeket is nyilvánosságra hozzuk.

Mindenesetre a mai estén, – február 13-án, amikor befejeződtek a harcok a magyar fővárosban, azért felvetődik néhány kérdés:

Érdekes módon, a Budapest ostromában és kitörésben elesett orosz katonákról nem nagyon emlékeznek meg mostanában Magyarországon. Tisztelet a kivételnek. Azt a kérdést pedig ezzel kapcsolat föltenni, hogy mit kerestek a szovjetek Budapesten? – teljesen fölösleges. – Mert arra csak egy másik kérdés lehet a válasz; – előzőleg a magyarok mit kerestek a Don-Kanyarban? – Vagy a németek Moszkva alatt és Sztálingrádban, vagy a Kaukázusban?

A Szovjetunió nem kezdeményezte ezt a háborút, – viszont befejezte. Több, mint 20 millió áldozattal. – Többel, mint bármely európai nemzet.

És, ha már az oroszok állítottak emlékművet a magyar áldozatoknak a Donnál, a magyar katonai temetőben, – ugyanez kijár az oroszoknak is a Dunánál.

Mi viszont emlékezünk mindenkire, aki ott volt akkor Budapesten 1944-45 telének vad Apokalipszisében.

A halott katonák már nem ellenségei egymásnak, – csak az értelmetlen Második Világháború áldozatai csupán. Szó szerint is nyugodjanak békében!

De legfőképpen emlékezünk a civil áldozatokra – az idősekre, az édesanyákra, a feleségekre, a kisgyermekekre, – a totális háború ártatlan áldozataira. Mind Budapesten, mind Drezdában, mind Leningrádban, Sztálingrádban, – vagy Hirosimában és Nagaszakiban.

Ám az áldozatokra való emlékezésen túl, – be kell most már fejeződnie a behegedt sebek örökös feltépésének. A Második Világháborúnak immár 69 éve vége. 2014. február 14-én legyen végre béke.