Száz éve kezdődött a Nagy Háború és jött az új világrend...

Száz évvel ezelőtt egy senki által igazán nem kedvelt ember meggyilkolásával kezdődött el az, amit sokan a XX. század őskatasztrófájának neveznek. A Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merénylet után néhány héttel kirobbant a Nagy Háború, ami egy néhányhetes dicsőséges hadjárat helyett 17 millió halottat és az egész régi világ eltűnését hozta. Soha többet nem lehetett megközelítőleg sem úgy, mint azelőtt, az utólag pátosszal és sokszor hamis nosztalgiával emlegetett „boldog békeidőkben”.

A kortársak előzetesen el sem tudták képzelni azt a totális háborút, ami nemcsak a besorozott katonák körében végzett hatalmas testi és lelki pusztítást, de a frontvonalaktól távoli hátországot sem kímélte meg. 7 millió polgári áldozat volt, az elszegényedés, nyomor és elzüllés nemzeteket tett tönkre, köztük a miénket is. A közvetlen anyagi veszteségek is óriásiak voltak, de az éhezés megismerésénél, a középosztályi nyomornál is hosszabb hatásúak a háborúval összefüggő mentális változások.

A háborús években kiütköző, mindenre kiterjedő válság, a bűnbakkeresés, csoportok és személyes ismerősök éles szembefordulása ma is ható negatív folyamatokat generáltak, a háborút lezáró békeszerződések pedig magukban hordozták egy még nagyobb kataklizma lehetőségét, ami két évtized után be is következett. Az első világégés nemcsak a klasszikus liberalizmus korszakának vetett véget és hozta el egy új típusú, félelmetesebb nacionalizmus diadalát, megszülte a bolsevizmust, fasizmust és hamarosan a nácizmust is.

Trianon elhomályosítja

A háború valamilyen formában minden családot érintett. Nálunk nagyanyámék hosszú évekig várták haza a hadifogságba esett nagybácsit, aki már 1919-ben meghalhatott szardíniai fogságában, mégis makacsul remélték, hogy karthausi szerzetesnek állt és csak hallgatási fogadalma miatt nem jelentkezik. Rengeteg házban maradtak a csatatérről hazahozott emlékek — neurotikus tünetek, szuvenírek és anekdoták formájában. Talán az évforduló előhoz néhányat közülük, de Magyarországon az egész nagy háborúból manapság nem sok minden látszik.

Még csak át sem politizálják a témát igazán, pedig nálunk ez a legbiztosabb jele annak, hogy még jelent valamit a múlt. Lehet, hogy tényleg van valami abban, hogy úgy 80 évig tart a kulturális emlékezet, utána történelem lesz belőle, vagy éppen közöny. A világháborús traumát Magyarországon a háború következményei, Trianon és a második világháború traumája homályosítják el. Mintha mindig kizárólag áldozatok szeretnénk lenni, az első világháború története meg túl bonyolult ahhoz, hogy a mártírszerep könnyen kisajátítható legyen.

Nem tudták, mi az, hogy háború

Ferenc Ferdinánd elleni merénylet

A világ más részei eközben nagy világháborús lázban égnek egész évben a sajtótól a tudományos életig. A háborús propagandától a technikai újításokig sok mindenről olvashat majd az Indexen is, még a sör ekkor elterjedő vizezéséről is. De az alapkérdés, hogy miért pusztította el magát a régi Európa látszólag egyetlen merénylet miatt, ma sem világos.

A magyarázatokban túlsúlyban vannak a nagyhatalmi döntéshozók tévedései — mintha a meghatározó pozíciókban ülők közül szinte mindenki dilettáns lett volna, ami, bár minden korban csábító gondolat, mégsem annyira valószínű. Az biztos, hogy nagyon kevés kézben értek össze a szálak: főleg Németországban, a Monarchiában és Oroszországban még az a monarchikus politika működött, amiben nagyon sok múlott egy-egy – nem feltétlenül alkalmas – személy döntésén, miközben az egyre komplexebbé váló politika művészete már messze meghaladta ezeket a kereteket. A kevés hatalmi centrumban olyan, egymás szándékairól is rosszul tájékozott vezetők ültek, akik nem értették meg, hogy lépéseik milyen fatális következményekkel járhatnak.

Pedig a mozgósítási parancsokkal felpörgetett fogaskerekek egy szinte önműködő hadi gépezetet indítottak be, a szövetségi rendszer rossz automatizmusai megállíthatatlan eseményláncot idéztek elő. Még a tábornokok sem látták, milyen potenciál és pusztító erő van az új fegyverekben, hogy mennyire megváltozik a harcmodor az ismétlőpuskák és repülőgépek korában, hogy a régi stratégiák nem fognak működni, és egyik oldalon sincs valódi esély a remélt néhányhetes, villámháborús győzelemre.

„Igazából senki nem tudta, mi is az a háború, főleg annak az új, modern formája” – mondta az Indexnek Bihari Péter történész, aki egyben a Fazekas történelemtanára. A tömegek végképp nem sejtették, mi jöhet, és bár az össznépi eufória részben talán csak utólagos legenda, a már akkor is eléggé közvélemény-érzékeny politikai elit meg akart felelni az értelmiség revansvágyának és lelkesedésének. A Monarchiában – valószínűleg Párizshoz és Berlinhez hasonlóan – leginkább egy „jöjjön, aminek jönnie kell” érzés uralkodhatott – mondta Bihari. Talán a nyilvánosság bele is unt a sok évtizedes tartós békébe, és úgy érezték, a válságaiban megfáradt régi világnak valamiféle tisztítótűzre van szüksége.

Szét fognak szaggatni bennünket

Miközben lehet minden háborút az irracionalitás győzelmének gondolni, ez a '14-ben kezdődő a szokásosnál is ésszerűtlenebb volt. A háborúba lelkesen menő hatalmak szinte semmit nem nyerhettek, még egy esetleges győzelemmel sem. A Szerbia elleni hadüzenettel a hadviselést elindító Monarchia végképp nem: érdemi területnövekedést nem bírt volna ki, leginkább saját presztízsét és az öt európai nagyhatalom közötti meggyengült pozícióját akarta volna megvédeni, de a Ferenc Ferdinánd halálát a valóban kezelhetetlen, a mai latorállamokéhoz hasonló szerepben lévő Szerbián megtorolni akaró politikának nem volt kidolgozott forgatókönyve.

Fotó: Fototeca Storica Nazionale.

Magyarország végképp nem sokat remélhetett egy háborútól. Nem véletlen, hogy eleinte Tisza István miniszterelnök is háborúellenes álláspontot foglalt el, más kérdés, hogy amikor ezzel egyedül maradt, hamar beállt a háború támogatói közé. Ady 1914 augusztusában írta öccsének a reménytelen kilátásokról:

Ha elveszítjük, akkor elvesztünk mint Magyarország és szét fognak szaggatni bennünket. Ha megnyerjük, akkor meg egy év múlva német lesz itt nemcsak a katonaság, a vasút, a posta, hanem talán még a közigazgatás is.

Az egyébként békepárti, népszerűtlen, hiúnak tartott Ferenc Ferdinánd elleni merényletet ugyan lehetett jogos casus bellinek tekinteni egy olyan korban, amikor a háború a maihoz képest még sokkal inkább a politika legitim folytatásának számított, de a szintén jelentős konfliktusokat 1914 előtt mindig sikerült békés úton rendezni. A kontinentális hatalmi egyensúly és a titkos diplomácia nagyon hosszú ideig fenntartotta a békét, még az 1912-es és '13-as két balkáni háborút is sikerült lokalizálni. A Monarchia ugyanebben bízott akkor, amikor július 28-án hadat üzent Szerbiának.

Úgy kezdődött, hogy valaki preventíve visszaütött

Vajon a szarajevói merénylet nélkül is lett volna háború? A családilag is érintett Habsburg Károly szerint például igen, legfeljebb néhány héttel később. Az angol történész, A. J. P. Taylor is egyetért vele: a háború 1914-ben a merénylettől függetlenül sem volt megúszható – mondja. Szerinte az Antant-hatalmak csak akkor kerülhették volna el a harcokat, ha önkéntesen elismernek egy új nagyhatalmi rendet, melyben Németországé a vezető szerep. Az angol történész ezért fő felelősnek Berchtoldot, a Monarchia formálisan magyar állampolgárságú külügyminiszterét, a német kancellárt és a német stratégiáért felelős, 1914-ben már halott Schlieffent tartja.

Leopold von Berchtold gróf. az Osztrák–Magyar Monarchia 8. külügyminisztere

Fotó: Dea / G. Dagli Orti

A mostani, 100 éves évforduló újra felélesztette a vitát arról, ki is az igazi felelős. A német történészek a hatvanas évektől a nemzeti önkritika jegyében arra jutottak, hogy a központi hatalmak tehettek mindenekelőtt a háború kitöréséről. Hogy a köztudatban ma is ez a kép él, nagy részben az Antant-hatalmak háborús propagandájának a hosszútávú sikere, ezt az egyoldalú kánont aztán a Párizs környéki békeszerződések jogilag is szentesítették.

Most ezt éppen a hajdani ellenség nyilvánosságában kezdik komolyabban megkérdőjelezni – összegzi Bihari Péter. Legutóbb Christopher Clark ausztrál történész beszédes című, Alvajárók című könyve mutatott rá arra, hogy minden nagyhatalomnak megvan a maga nem is kicsi sara a totális háború kitörésében. A pontosabb emlékezet nem olyan mellékes kérdés: végső soron az első világháború kitörésével kapcsolatos viták idézték elő a másodikat is.

Hogy is volt?

A szarajevói merénylet után Ausztria el akarta törölni a föld színéről Szerbiát, a büntetőháborúra II. Vilmos német császár az ebédlőasztala mellől adta "biankó csekként" emlegetett jóváhagyását, akár Oroszország hadba lépésének árán is. Az is lehet, hogy kifejezetten az utóbbi, vagyis egy összeurópai háború megfelelőnek érzett időpontban való kirobbantása volt a német érdek. A porosz vezérkar abban a tudatban élt, hogy ha háború lesz, az nem lesz lokalizálható, kétfrontos harcra kell felkészülniük, és a siker érdekében nekik kell kezdeményezniük.

Az ismert események a szövetségi politika automatizmusainak abszurd logikáját követték: A Monarchia egy hónappal a merénylet után megtámadta Szerbiát, és mivel Oroszország is mozgósított, Németország sem késlekedhetett. A németek a keleti fenyegetés miatt nyugati irányba mentek: a Schlieffen-tervnek megfelelően bevonultak Luxemburgba és megtámadták a szintén semleges Belgiumot, hogy minél gyorsabban legyőzhessék Franciaországot. A belga semlegesség megsértésére hivatkozva aztán az angolok is beszálltak. Mindenki azt hitte, hogy a haditechnika a támadó félnek kedvez. Tragikus tévedés volt: a lövészárkokkal teli állóháborúban éppen a védekező felek tudták könnyebben tartani az állásaikat.

(Kolozsi Ádám, index)