Marco a Sovereign Man oldalt
üzemeltető Simon Black chilei jobb keze. Amit fontos tudni róla, hogy
érti az oldal által képviselt filozófiát, mert átélte, amiről szól.
Marco argentin. Tud egyet, s mást arról, hogy hogyan is néz ki egy
szuverén csőd és valuta összeomlás.
De meséljen ő maga:
2001.
december 1-én Argentína gazdasága bajban volt. Magas volt a
munkanélküliség, sok volt az adósság, és érezni lehetett a válság
hatásait. Az élet ennek ellenére viszonylag „normálisan” folyt.
Az
alapvető szolgáltatások működtek és senkinek sem kellett aggódnia… a
napi betevője miatt. Volt ivóvíz is. Azután minden megváltozott. Szó
szerint egyetlen nap alatt.
December
2-án a csődbe jutott kormány olyan intézkedéseket vezetett be, amelyek
lényegében befagyasztották a lakosság bankszámláit. El lehet képzelni
milyen az, amikor az ember egyik nap még hozzá tud férni a pénzéhez, a
következő napon pedig mindentől el van vágva.
Az
emberek néhány napon belül az utcán voltak és a rendőrökkel harcoltak. A
kormány rövid idő alatt fizetésképtelenné vált és a nemzeti valuta
értéke szabadeséssel zuhant.
Én
akkoriban Bostonban tanultam. Külföldiként nem kaptam munkát, így
megtakarított pénzemből kellett kijönnöm, ami eleve nem volt egyszerű.
A hazai események miatt viszont egyik napról a másikra nem tudtam hozzáférni a pénzemhez. Semmim nem volt.
Aznap este felhívtam a családomat Argentínában és rájöttem, hogy az ő helyzetük sokkal rosszabb.
Mindent
nehéz volt beszerezni. Rendszeresen lekapcsolták az áramot és a boltok
élelmiszerkészletei is megcsappantak. Az emberek azt ették, amit a
kamrában találtak.
Bizonyos
értelemben az étel vált a legfőbb fizető és csereeszközzé. Mindössze
néhány nap alatt az emberek teljesen elvesztették a bizalmukat nemzeti
valutájukban.
Senki nem fogadott el pénzt, főleg nem olyan értékes dolgokért, mint amilyen az étel volt.
Senki nem fogadott el pénzt, főleg nem olyan értékes dolgokért, mint amilyen az étel volt.
Amikor
nagy ritkán kivételt tettek, az ár a korábbi két-háromszorosa volt.
Muszáj volt hazarepülnöm, hogy a családommal lehessek.
Apám
elmondta, hogy minden megtakarítását amerikai dollárban őrizte egy
banki széfben és a segítségemre volt szüksége, hogy visszaszerezhesse.
A
bankhoz érve láttuk, hogy ezrek tüntetnek az utcán. A rendőrség
kommandós felszerelésben próbálta uralni a helyzetet. Le kellett
fizetnünk valakit, hogy egyáltalán bejuthassunk a bankba.
Hála
Istennek hozzá tudtunk férni a széfhez, azonban hátra volt még az
autóhoz visszavezető út, a dühödt tömegen át, apám megtakarításával a
zsebünkben. Visszagondolva őrültség volt, amit csináltunk, de akkor nem
láttunk más kiutat.
A
pénzt kijuttatni az országból még nehezebb volt. Néhány barátunk evezős
csónakkal ment át a szomszédos Uruguayba, de ezt túl kockázatosnak
tartottuk.
Az
egyetlen hivatalos módja a pénz kijuttatásának a New Yorki Tőzsdén
jegyzett argentin papírokon keresztül volt és az is csak protekcióval
működött. A jutalék 20 százalék volt és mondanom sem kell, hogy a
papírok árfolyama azonnal zuhanni kezdett.
Apám végül a pénze felét elvesztette, csupán azért, mert rossz időben próbálta kijuttatni az országból.
Végül
sok ezer másik honfitársammal egyetemben bepereltük a kormányt, mert
nemcsak az emberek megtakarítását tették tönkre, de a nyugdíjalapokat is
lefoglalták.
A
per évekig, majdnem egy évtizedig húzódott. A kormány abban
reménykedett, hogy a nyugdíjasok időközben meghalnak és a probléma szép
csendben magától megoldódik.
Végül megnyertük a pert, de a bíró „felfüggesztett” ítéletet hozott, így a kormánynak nem kellett fizetnie.
Most
már mosolyogva tudok visszagondolni ezekre az eseményekre, de akkor
rendkívüli stresszben éltünk. A stressz a legrosszabb ilyen helyzetben,
mert a kétségbeesés és reménytelenség rossz tanácsadó. Amikor az ember
nem tudja, hogyan fog enni adni a családjának minden nehezebbé válik és
sokszor rossz döntések születnek. Ilyenkor minden a túlélésről szól.
Az
egyik leggyakrabban visszatérő gondolat azokban a napokban az volt,
hogy „Miért nem láttuk ezt előre? Miért nem léptünk korábban?”
Mint
a régi mondás: Jobb egy évvel (vagy egy évtizeddel) túl korán, mint egy
nappal túl későn. Ne gondoljuk, hogy máshol nem gyorsulhatnak fel az
események ugyanilyen mértékben.
Forrás: Simon Black, shtfplan.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése