1990
óta, amióta felbomlott az ún. kétpólusú világrend, Közép- és Kelet
Európa államainak határai teljesen átrajzolódtak, mi több, néhány
mesterséges leviatán tákolmány el is tűnt a térképről. A teljesség
igénye és a történelmi elemzés aprólékossága nélkül említsük meg a német
újraegyesülést, a Szovjetunió atomjaira hullásának eredményeképpen
államiságukat visszanyerő balti köztársaságok újjászületését, továbbá
1991-ben a szuverén Ukrajna megalakulását. De a sort folytathatjuk
Jugoszlávia véres háborúk árán történt széthullásával, továbbá az
ugyancsak mesterségesen, a versailles-i íróasztaloknál fabrikált
Csehszlovákia megszűnésével 1993-ban, végül a délszláv állam
haláltusájának záró aktusaként Szerbia NATO általi bombázásával
1999-ben, illetve Montenegro függetlenedésével.
 |
Miközben
ezek a nagy horderejű események zajlottak körülöttünk Európában,
egyetlen megváltoztathatatlan és örök életűnek tűnő politikai tényező
volt és maradt kontinensünkön: Trianon. S
ez nem valami antik sorstragédiákra jellemző megfellebbezhetetlen
végzetből fakadt, hanem a magyarországi, de nem magyar lelkű és magyar
nemzeti érdekeket képviselő vezető réteg magyar- és nemzetellenes
politikai és ideológiai beállítódásából. Tudniillik a
viharos európai fejlemények közepette több alkalommal is felvethette
volna a budapesti kormányzat a határrevízió - esetleg a területi
autonómia - kérdését, mégsem tette egyetlen egyszer sem.
1991-ben,
Ukrajna megalakulásakor Antallék nem jelentették be Magyarország
igényét Kárpátaljára, 1993-ban úgyszintén elmulasztották ezt, legalább
az 1938-as Hitler és Mussolini által meghozott első bécsi döntés által
érintett felvidéki területek vonatkozásában, végül
Orbánék sem kötötték semmiféle revíziós feltételhez Magyarország
területének a NATO által logisztikai bázisként való használatát 1999-ben
Szerbia bombázásakor.
Ugyanaz
a recsegő, karcos lemezről felhangzó, az unalomig ismételt és ismert
szlogen hangzott el mindannyiszor: Magyarország a második világháború
utáni 1947-es párizsi béke által szentesített államhatárokat szentnek,
örökkévalónak és megváltoztathatatlannak ismeri el, nem törekszik
egyetlen négyzetcentiméternyi elcsatolt magyar föld és az ott ősidők óta
élő élő magyar testvéreink visszaszerzésére, ergo a trianoni-párizsi
határokat örökéletűnek ismeri el. Mintha a történelemben bármilyen béke,
alku, területi rendezés valaha is megváltoztathatatlannak bizonyult
volna... Arról már nem is szólva, hogy egy felelős nemzeti kormány
efféle nemzetellenes kijelentést még a legreménytelenebb politikai
széljárás ideje alatt sem tesz.
S
így érkezünk el napjaink ukrajnai válságához. Közismert, hogy a múlt
vasárnapon a Krímben tartott népszavazás eredményeképpen 96%-os
többséggel deklarálták, miszerint a félsziget nem Ukrajnához, hanem
Oroszországhoz kíván a jövőben tartozni, s ezt a tényt a duma napokon
belül be is fogja cikkelyezni. A krími referendummal együtt az a
példátlan helyzet - akár csodának is mondhatnánk - állt elő, hogy egy
világhatalom számos befolyásos katonapolitikai elemzője, közszereplője
már több alkalommal is felvetette, miszerint Kárpátalja birtoka
Magyarországot illeti. Kis
túlzással állíthatjuk, hogy most világhatalmi támogatással kínálják fel
hazánk számára a területi revíziót. Ami egyúttal történeti-politikai
precedenst is teremtene arra, hogy más elcsatolt területeken élő
nemzettestvéreink is joggal reménykedhessenek a jövőben abban, hogy
Trianon is megváltoztatható, ami hihetetlen lelki erőt biztosítana
számukra, és nagymértékben erősítené a magyar összetartozás tudatát is, a
jelenlegi határokon innen és túl, illetve azokon keresztül.
 Amikor még volt revíziós politika |
Sajnos
a fentebb mondottak tükrében nem kell csodálkoznunk azon, ha a
szabadkőműves-bilderberges főnökei utasításait lakáj módon végrehajtó
Martonyi János "külügyminiszter" sietett bejelenteni, hogy hazánknak
természetesen semmiféle területi igénye nincsen Kárpátaljára,
egyúttal mélységesen "aggasztja" Putyin agressziója, és reméli, hogy az
orosz politika "jó útra" tér, értsd, követi a cionista atlanti és
európai birodalom parancsait, tehát szembemegy a saját alapvető nemzeti
érdekeivel. Itt tartunk tehát ma is. Egy
- egyébként minden tekintetben - nemzetvesztő, hazaáruló és külhoni
magyar testvéreinket leíró atlantista-cionista helytartóság irányítja az
anyaország politikáját.
Ez
a politikai marionett-alvilág, amely 1990 óta vezeti Magyarországot,
még saját hatalmi-választási érdekeivel is szembemegy, ám ez legyen az ő
baja. Sokkal tragikusabb ennél, hogy olyan fájó sebeket tép fel újra és
újra elszakított nemzettestvéreink szívében, amelyek kétségesek, hogy
valaha is begyógyulnak. Gondoljunk itt 2004. december 5-ének
gyalázatára, amely miatt még nekünk, tisztességes anyaországi
magyaroknak is szégyenpír öntötte el az arcunkat, s persze gondoljunk a
fentebb említett eseményekre, amelyekkel a Martonyi-féle nemzetidegenek
rendre kinyilvánították-kinyilvánítják, hogy voltaképpen egy idegen
állam belügyének tekintik őseik földjén élő magyar testvéreink (persze,
nekik nem azok) sorsát, s kiszolgáltatják őket a szerbek, ukránok,
románok és tótok kényének-kedvének, önkényuraskodásának.
Végezetül
Németh László szavait idézve, miszerint "Marathónnál is a
reménytelenség győzött", csak abban bízhatunk, hogy ennek a história
ítélőszéke által már halálra ítélt kompániának a napjai meg vannak
számlálva, s mihamarabb a történelem szemétdombjára kerülnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése